Az egész család szeme fénye. Nagyszülők, dédszülők, nagynénik, nagybácsik féltő-óvó szeretete vette körül. Az apa börtönben, politikai okok miatt, az anya egy másik városban. A felnőttek minden kívánságát lesték, minden kérését teljesítették. Nem akarták, hogy érezze a szülők hiányát. Nem érezte, nem is emlékezett rájuk… Kedves, szép, jó természetű kislány volt. Mindenkit szeretett a családban, de a legjobban nagyapóhoz ragaszkodott. Egészen különös kapcsolat volt az öregember és a kislány között. Együtt bóklásztak a kertben, nézegették a virágokat, lepkéket, hernyókat, gilisztákat, vagy csak üldögéltek a rózsalugasban, és nagyapó mesélt az ő gyerekkoráról, a régmúlt, szép időkről. Aztán nagyapó beteg lett, nem tudott már sétálni a kertben, feküdt egész nap. A kicsi lány mellette ült, fogta a kezét, és mesélt neki a kertről, a gyümölcsfákról, a rózsalugasról… Szilveszter napján nagyapó elment. A gyermek nem sírt, ült a kanapén.
Mikor a testet kivitték, megszólalt:
– Hát igen, ilyen az élet! Ötéves volt…