Kettős érzet van ma bennünk a régi magyar irodalom kapcsán: egyrészt távolinak és idegennek tűnik, másrészt azért érezzük, hogy a miénk, rólunk szól, ragaszkodunk hozzá. Fel lehet oldani ezt a látszólagos ellentmondást?
Nem látok lényegi különbséget a régi magyar irodalom és a mostani között. Itt a kezemben egy könyv, aminek a legvégén járok most, az író Benedek Ágota. A könyv címe: Rumbarumbamm, alcíme: Ez egy kibaszott karanténnapló. Blogbejegyzésekből összeállított könyv, iszonyú jó humorral megírva. A szerző nagyon csinos, fiatal nő (benne van a fényképe), a könyv pedig elbűvölő. Állandó témája a női test, és nagyon hasonlít a szemlélete Janus Pannonius ugyanilyen témájú kamaszkori verseihez. Benedek Ágota úgy ír a női testről, hogy nyoma sincsen pornográfiának benne. A pornográf irodalomnak az a célja, hogy nemi izgalmat ébresszen az olvasóban. Ez pont az ellenkezője. A szexualitás humoros oldalát mutatja meg, ráadásul egy kicsit idegenkedve tőle. Janus Pannonius, amikor Orsolya nemiszervéről ír, a szókincsét Vergilius eposzának, az Aeneis-nek épp 6. énekéből veszi, ahol Aeneas bejárja az alvilágot. Komor, idegenkedő képest fest a szex meghatározta világról. Ezt némely műfordítók nem vették észre, és megpróbálták pornóval fordítani. Teljes balsiker. Janus Pannonius kamaszkori költészete az ember nemi meghatározottságától filozófiailag idegenkedik, de Benedek Ágota prózája szintúgy. Világképük rokon. Egyikük sem avult el, testvérek, megfér egymás mellett a polcon Benedek Ágota és Janus Pannonius korai kötete.
Például Zrínyi Miklós nagy műve, a Szigeti veszedelem tényleg a nehezen olvasható kategóriába sorolható. Hogyan válhat izgalmassá, intellektuális kalanddá egy mai, fiatal olvasó számára?
Jól feltett kérdés, mert a lényegre irányul. Maga azt mondja, hogy a Szigeti veszedelmet nem lehet olvasni. Teljesen egyetértek. Hosszú életemben sokat olvastam, szóval nekem jól megy az olvasás, de a Szigeti veszedelemből nem tudok bevenni egyszerre néhány lapnál többet. Nem azért, mert nem jó, hanem azért, mert jó. Zrínyi a legnagyobb magyar költők egyike, tömény, nehéz, artisztikus – a prózája is nagyon jó, de a költészete hihetetlen. Mondok egy példát, itt a dárdáról van szó, amit eldobnak, és nem talál célba: „Földre megtompitván esék maga vasát”. Ez azt jelenti, hogy földre esék, megtompítván maga vasát, tehát a saját vasát, vagyis a dárda fából készül, de az eleje vasból, és ezt tompítja meg. Szét vannak dobálva a mondatrészek, hogy egymás mellé kerüljön a „földre” és a „megtompítván”, hogy lássuk és halljuk a kettő összeütközését. Ez nem régies. Ezt akkor is ugyanilyen nehéz volt megérteni.
A latin eposzokban van hasonló szórendi inverzió, ilyen merész átrakosgatás, Zrínyi Vergiliust utánozta. Ilyen sorokat az ember nem tud sokat befogadni, mert tömény, mert nyelvileg nagyon meg van csinálva. Ez korszakfüggetlen. Tandorinak is sok olyan műve van, ami ki van dolgozva rendesen. A nagyon magas költészetből két oldalnyit, ha bevesz az ember, akkor aznapra megvan. Nem érdemes úgy olvasni, mint mondjuk egy újságot. De Mallarmé-t se érdemes, és akár a fiatal Bognár Péternek is vannak ilyen vékony kötetei, amiket félóra alatt el lehetne olvasni, de minek? Érdemes odafigyelve olvasni.
Nem olvasható-e ugyanolyan nehezen a modern irodalom is, mint a régi?
Dehogynem. Nézze meg a fiatal Tandori kétsorosát: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” Nem könnyű megérteni, hogy itt arról a csöndről van szó, a második sorban, ami nem hallgatás. Az első sor csöndjében még jelen van, a másodikéban már nincs jelen olyan személy, aki hallgat, de elvben beszélhetne. A második sorban azért van másfajta csönd, mert ott már nincs ember. De régi magyar irodalomban is vannak hasonlóan nehéz szövegek, amelyek az olvasótól nagy figyelmet igényelnek. Mutatok egy helyet Zrínyi eposzában, ami ráadásul szintén a hallgatással kapcsolatos: ezúttal a költő az, aki nem mond ki valamit. „Radivoj visszanéz, s nem látja az társát; / Gondold meg az ő rettenetes bánatját. / Juranics! Juranics! – sűrű erdőn kiált, / De nem más, csak Echo néki bús választ ád.” Mit válaszol Echo? A magyartanár az ilyesmit is el tudja adni. Akár meg is versenyeztetheti az osztályt. Ovidiusnál azt olvassuk, hogy a fecsegő nimfát arra ítélték, hogy az elhangzott szó végét az értelem megváltoztatásával ismételje meg. Nos, hogy hangzott Echo bús válasza? Nem állítom, hogy ez a néma, el nem hangzó rím a legszebb rím a magyar irodalomban – de ravaszabbat, kimódoltabbat nem ismerek.
Ezekkel szemben Benedek Ágota könyve például nagyon könnyen olvasható. Ilyen a 16. századi Árgirus széphistória is. Ilyen sok mai bűnügyi vagy pornográf vagy tudományos-fantasztikus történet. Nem vagyok híve az olvasási higiénének. Minden műfajban, a könnyűekben is, a nehezekben is vannak nagyszerű alkotások.
Hogyan érdemes közelíteni a régi magyar irodalomhoz, milyen szempontokat javasolt figyelembe venni egy régi szerző, például Balassi Bálint műveinek olvasásakor?
Azzal kezdtük, hogy vannak olyan írók, mint Janus Pannonius vagy Benedek Ágota, akinek a testábrázolása filozófiailag aszexuális. Balassi nem ilyen. „Az Zsuzsánna egy szép német leán, / Bécsben lakik Tiefengrab utcáján” kezdi egyik versét. Két bécsi prostituált járkál a Tiefergrabenen. A lírai hős arra sétál egy vitéztársával, ott turistáskodnak. Az utcán megismerkednek a lányokkal, aztán négyesben bemennek a házba, és elkezdődik a mulatság. A mai ifjúságot már untatja-e a csoportszex témája? Rég voltam fiatal, a szexuális forradalom idején. Akkor az ilyesmi még érdekesnek számított. Ha ma már a magyartanár nem tudja ezt a verset rásózni a középiskolásokra, akkor próbálkozzék meg az ellenkező témával, az udvari szerelemmel.
Rilke azt írja az egyik duinói elégiájában (1923), hogy a reménytelen szerelmesek ölelő mozdulata végtelen. Hasonló gondolat Bernard de Ventadorn trubadúrnál, hogy egy fényes páncélú lovagnak nem szabad viszonzásért esengenie, mert aki viszonzást akar, az nem lovag, hanem kereskedő. Balassinál a hölgy a szemöldökének íjával megsebesíti a lovagot, aki sebesülten rabságba esik. Ha a hölgy kiemeli a rabságból, akkor szolgává válik, a szolga különböző szolgálatokat tehet, és ezért zsoldot kap a hölgytől, legalább annyit, hogy láthatja őt, de lehet, hogy csókot is kap. Nos, van egy késői, rövid, de bonyolult verse Az erdélyi asszony kezéről, és ebben a lírai hős nem akar szolgává emelkedni, neki jó a rabságban is, tehát nem akarja, hogy viszontszeressék. Szerintem ez közvetíthető egy gimnáziumban magyarórán. Ezek a gondolatok átmennek.
Nincs különbség; ha lenne különbség, ha a régi rosszabb lenne, akkor nem foglalkoznék régi magyar irodalommal. Persze, nagyon szegények vagyunk, sokkal kevesebb az anyagunk, mint a nagy nyugati nemzeteknek, és a nagyon nagy írók is kevesen vannak. Kutatóként minden régi magyar szövegnek örülök, de a magyartanár megengedheti magának, hogy csak az igazán jó írókat olvassa és tanítsa.
Napjainkban már nagyon sok műalkotás jelenik meg folyamatosan, meg hát az internet is közrejátszik ebben az egészben. Hogyan lehet szelektálni, elcsípni a jó műveket?
Nekem anyu adta a kezembe a gyerekkönyveket, később Jókait, aztán Mikszáthot, oroszokat, Móriczot. Az a szerencse, ha az embert a szülei megismertetik az irodalommal, de bizonyára egy jó tanár is betöltheti ezt a feladatot. (Nekem sajnos nem sok jó tapasztalatom volt, azért mentem tanárnak.) Aztán ott vannak a jó barátok, a kollégák. Képzelje, a legtöbb könyvről, amit szeretek, meg tudom mondani, hogy személyesen ki ajánlotta a figyelmembe. Ott van a könyv mellett a személy is, aki a kezembe adta. Aztán persze az egyik könyv elvezet a másikhoz.
A Magyar irodalomtörténet előszavában olvashatjuk Öntől, hogy „Az irodalom története happy ending fejlődéstörténet. (…) A fejlődés persze mennyiségi kérdés, nem minőségi. A művek esztétikai értéke – ez az olvasói tapasztalat – Homérosz óta semmit nem nőtt.” Hogyan értsük ezt?
Néha úgy érzem, hogy nemcsak a mennyiség nőtt meg, hanem az irodalom minősége is javult – de mindig kiderül, hogy tévedek. Shakespeare III. Richárd királya például elég esetlenül kezdődik. A testi hibás Gloster, a későbbi király monológban tájékoztat minket arról, hogy gazember lesz. Csehovnak eszébe se jutna ilyen durva megoldás, nem látunk bele a szereplők fejébe. Nála a játék során fokozatosan derül ki, hogy kinek mik voltak (lettek volna) a szándékai. Belátom, hogy a dramaturgia bizony fejlődött Shakespeare és Csehov között – de az érték nem nőtt. A nehézkes monológnak már az első két sora mindenért kárpótol. Vas István fordításában: „York napsütése rosszkedvünk telét / tündöklő nyárrá változtatta át.” Időhiányban most ne elemezzük a sorpár retorikáját. Ízlelgessük, mondjuk el párszor, élvezzük. Hagyjuk, hogy eluralkodjék rajtunk a meggyőződés, hogy ennél már nincs feljebb.
A versértelmezés-írás általános gyakorlatnak számít az iskolai dolgozatokban. Milyen módszerekkel vizsgálható egy vers a leghatékonyabban?
A strukturalista módszer híve vagyok. Amikor nevelkedtem, a marxizmus alapigazságait kellett a versek szövegében megmutatni. A vers korszakáról mit tanít a marxizmus, hogy állt akkor az osztályharc, és az osztályharcban a költő milyen pozíciót foglalt el – ennek a nyomait kellett megmutatni. Ehelyett a strukturalizmus nevű ideológiaellenes irányzatot tanulmányoztuk a pad alatt. Ez arra tanított minket, hogy a vers szerkezetét figyeljük meg (a nyelvtan, a retorika, a verstan szintjén), és próbáljunk meg a szerkezetnek jelentést tulajdonítani. Ma is ezt használom. Szeretem. A strukturalizmusnak az 1980-as évek óta leáldozott a csillaga. Olyan irányzatok jöttek helyette, amelyek megpróbálták a befogadót is belerakni az elemzésbe. Most visszahatás van. A számítógépes irodalomtudomány tör előre, és valamelyest visszahozza a strukturalizmust.
Tehát akkor ez nemcsak médiumváltás, hanem szemléleti változást is magában foglal?
Persze. Sokat formált rajtam, hogy 45 éve teljes szimbiózisban élek a számítógéppel. 1976 óta számítógépes irodalomtudománnyal foglalkozom; első hálózati tapasztalataimat a 80-as évek elején szereztem. Nyugati összehasonlításban is a masztodonok közé tartozom.
Az ember nem tud módszert váltani. Fiatal korában nagy hatással vannak rá szakkönyvek és tapasztalatok, megtanul egy-két eljárást, és úgy marad. A szegedi egyetemi Kibernetikai Laboratórium NDK, majd szovjet gyártmányú gépén kezdtem a munkát. Szerencsém, hogy időközben feltalálták a személyi számítógépet, és elterjedt.
Hogyan érdemes irodalmat oktatni napjainkban?
Tanárcentrikus vagyok. 1980 körül gimnáziumi tankönyveket írtunk, de igazából csak az amerikai Szabad Európa rádió volt elbűvölve a mi könyveinktől, a hazai sajtó politikailag támadta. A Köznevelésben válaszoltam a Népszabadság vádjaira. Azt írtam, hogy az én eszményem nem a rengeteg órát vállaló, magát agyondolgozó, hanem a bőséges szabadidejében pamlagán – a pamlag szó volt a lényeg –, tehát pamlagán regényt olvasó magyartanár, aki szép fizetéséből megengedheti magának, hogy vakációját ne mindig Európában töltse.
Szabadidő nélkül ma sincs kultúra. Az volt az athéni kultúra titka, hogy a rabszolgák elvégezték a munkát, és a szabadok ráértek a ligetben beszélgetni és filozofálni. Szabadidő kell, hogy a magyartanárnak legyen ideje élvezetből művelődni. Nem a portfólióját összeállítani, nem önmenedzselni, hanem unatkozni, és unaloműzésből elővenni egy regényt. Ha ez megvan, ha a magyartanár hozzájut olvasásélményekhez, akkor nyertünk, akkor a diákok rá fognak ragadni. Mindennek titka a magyartanár. Itt vannak a tankönyvek, sokan azt mondják, hogy ideológiailag rátelepszik az állam a tankönyvekre. Ez bizonyára így van. A politikai intézmény megpróbál befolyást szerezni az irodalomban is. De mit számít a tankönyv? Tegyük fel, van egy jó tankönyvem, jó, akkor arra rá tudok hagyatkozni. Tegyük föl, van egy rossz tankönyvem, arra is rá tudok hagyatkozni, mert elemzem és kifigurázom. Röhög az egész osztály, amikor felolvasom a tankönyvet, hogy mit mond erről vagy arról. Szerintem minden a tanáron múlik. A tanárok olyan fáradtak estére, hogy tévésorozatot néznek, mert arra nem kell odafigyelni. Egy regényre egy kicsit oda kell figyelni, anélkül nem élvezetes.
Tehát, ha lelkesedéssel mondjuk el a Balassit, akkor jobban fog lelkesedni a hallgatóság is?
Miért lelkesedéssel? Balassinak van bűnrossz, unalmas verse is, amelyben hosszan felsorolja a szerelemmel kapcsolatos bölcselmeket. Nem lelkesedéssel kell olvasni, hanem bátran, méltósággal. Olvasóként nemcsak közöm van az irodalomhoz, hanem az olvasó az irodalmi folyamat főszereplője. Tolsztoj életének legfőbb értelme az, hogy néhány évenként levegyem a polcról a Háború és békét. Ezzel a szuverenitással kell beszélni. Kiosztom az írót, ha nekem nem tetszik, lelkesedem érte, ha tetszik. Persze nem elégszünk meg azzal, hogy a véleményünket felböfögjük, hanem tárgyilagosan alátámasztjuk érvekkel. De tekintélyt az igazi olvasó nem ismer.
Ott van József Attila, a legnépszerűbb magyar költő, én magam is jó párszor írtam róla, értekezéseit és cikkeit tanítványaimmal adtuk ki. Nos van neki egy munkásmozgalmi, agitációs célú verse, ami ezzel a hexameterrel kezdődik: „Szép proletár, hova mégy? No fiam, nézd, állj meg a szóra!” Nem minősítem. De remekműveket is lehet érdekesen bírálni. Szeretem Tóth Tünde elemzését, amelyben egymáshoz hasonlítja Édes Annát és – Toldit! Megállapítja, hogy egyikük se mestere a szóbeli kifejezésnek (alig tudnak beszélni), és ennek következtében ölnek, szemben, mondjuk János vitézzel, aki arra is képes, hogy szorult helyzetéből ügyesen kiravaszkodja-kidumálja magát. Azóta jobban csodálom a János vitéz (már 3–4. sorában megmutatkozó) humorát, Toldival kapcsolatban pedig olykor eszembe jut, hogy ő tulajdonképpen egy nagyon erős ember.
Dehogy kell mindenért lelkesedni, amit a klasszikus írt. Sapere aude, mondta Kant: merd használni a fejedet! A tanár mondja azt, amit gondol. Ez vonzó magatartás, és a tanárnak vonzónak kell lennie, mert az iskola nem olyan hely, ami már meglevő érdeklődés szolgálatában áll, hanem új érdeklődést teremt. A tanár olyan legyen, aki otthon van a témában (a gyerekeket nem lehet átverni). De ehhez szabadidő kell.
És iskolai reform. Az, hogy egy alsósnak nyolcórás munkaidőben kell dolgoznia (iskolai órák plusz házifeladat), szerintem embertelen. Pedig szakemberek, pedagógusok is tudnak erről, és belenyugszanak. Ha rajtam múlnék, megfelezném a gyerekek munkaidejét, és megfelezném a tanárok munkaidejét is. Egy fillérbe sem kerül. Egyszerűen el kell bocsátani azt a tanárt, aki 12 óránál többet vállal. A gyerek meg a napközis tanár felügyelete alatt szaladgáljon a fákkal borított iskolaudvaron, vagy olvasson, vagy sakkozzék, vagy internetezzen, vagy, ha van felügyelet otthon, menjen haza. Nemcsak a tanárnak kell a szabadidő – a gyereknek is. Rabszolgák helyett majd használunk robotokat, de robotokat ne neveljünk.
Nincs hozzászólás!