Skip to main content

A tudós-tanár Jancsó Benedek nyelv- és irodalomtörténészi munkássága

Adamikné Jászó Anna - 2020. 06. 29.

„E tanulmánnyal nem akartam egyebet, mint világossá tenni azt, amit már Eötvös felismert, tudniillik, hogy Petőfi filozofikus költő. Megcáfolni azt a közönségesen elterjedt nézetet, hogy Petőfi csak amolyan népköltő, a művelt világ behatásaitól érintetlenül maradt primitív dalos, kinek csak érzései vannak; de hiányzik a gondolataiból az érleltség és mélység, hogy csak a népköltészetre támaszkodott, ítélőtehetsége csekély, hogy bár vannak nagy eszméi; de nem általuk remekelt, hogy pórias; de legföljebb csak genre-költő; stb.” – írja Jancsó Benedek 1885-ben Petőfi pesszimizmusa című tanulmánya végén. Ebben a tanulmányban Petőfi filozófiai költeményeiről olvashatunk izgalmas és a mai olvasónak is érdekfeszítő, új gondolatokat felsorakoztató elemzéseket.

Máig élő irodalomtörténeti babonák

Nemcsak azért idéztem ezeket a sorokat, hogy felhívjam a figyelmet egy máig élő babonára és Jancsó Benedek elemzésének máig élő aktualitására, hanem azért, mert efféle előítéleteket más területeken is meg kell cáfolni. Például azt a kinyilatkoztatást, hogy csak a Nyugat folyóirat költői voltak a poeta doctusok; bizony poeta doctus volt Petőfi is, Arany is, sőt Csokonai is. Vagy például azt a máig hangoztatott véleményt, hogy irodalmi és tudományos életünk úgy hetvenéves elmaradásban leledzett a nyugati irányzatokhoz képest. Maga Jancsó Benedek munkássága a cáfolat: idézi és párhuzamba állítja az egész korabeli világirodalmat, különösen Turgenyevet kedveli; ismeri és alkalmazza a korabeli filozófiai és pszichológiai irányzatokat, pszichológiai és élettani alapon elemez irodalmi műveket, s olyan problémafelvetései és megállapításai vannak, melyeket ma is beépíthetünk tudásunkba, egyszóval: olvasni kell ma is. Megjegyzem: könnyebben olvasható, mint egyik-másik mai tanulmányíró. Felmerülhet az a kérdés, hogy miért nem tudtunk eddig róla? Erre a kérdésre az alábbi életrajzi áttekintés ad választ.

Jancsó Benedek (Gelence, 1854—Budapest, 1930) (kozterkep.hu)

Jancsó Benedek 1854-ben született Gelencén, s 1930-ban halt meg Budapesten. Gelence Erdély délkeleti csücskében van, egészen a határon. Szent Imre hercegnek szentelt római katolikus erődtemplomáról híres, melynek falain 13. századi Szent László-festmények láthatók, s egy fali táblázat a székely Jancsó nemzetségről. Jancsó Benedek Kolozsvárott doktorált 1878-ban, gimnáziumokban tanárkodott Pancsován, Aradon, majd Budapesten, kisebb megszakításokkal, egészen 1907-ig. 1889-ben elindította az Egyetemes Közoktatási Szemle című folyóiratot. 1916-ban az Akadémia levelező tagjává választotta. Nyelv- és irodalomtudományi tanulmányai pályája elején jelentek meg. Az 1890-es évektől kezdve egyre inkább oktatáspolitikával foglalkozott a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tisztviselőjeként. Kilenc nyelven olvasott, írt, fordított. Sokat foglalkozott az erdélyi román irredentizmussal, a nemzetiségi ügyekkel, az elszakított erdélyi területek kulturális segélyezésével. (Életrajza hosszabban olvasható az interneten és a Jancsó Benedek 160 című 2015-ben megjelent, konferencia-előadásokat tartalmazó könyvben. Ebben a könyvben írja Jáki László neveléstörténész, hogy a kommunizmusban nevét teljesen elhallgatták, nem kell magyaráznunk, miért. Még az 1997-es Pedagógiai lexikonban sem szerepel.)

Kiváló retorikus

Említettem, hogy értekezései nemcsak gondolatgazdagok, hanem könnyen olvashatók, élvezetesek. Ennek oka az, hogy Jancsó Benedek kiváló tanár lehetett, s azért volt kiváló tanár, mert kiváló retorikus volt. Érezni lehet tanulmányaiban, hogy midig tekintettel van hallgatóságára, illetőleg olvasóira. Gondosan felépített, jó szerkezetű gondolatmentét könnyű követni. Stílusa világos, nem egyszerű, nem is fennkölt, hanem középen van: érvel is, gyönyörködtet is. Mindezt azért is állítom, mert az 1884-ben kiadott Szavalókönyvében retorikai alapvetést olvashatunk, ötvenoldalnyi terjedelemben. A könyv maga verseket tartalmaz, alattuk rövid, lényegre törő eligazításokkal. Figyelemre méltó a retorikai elméleti alapozás, a versválogatás és a versekhez fűzött tanácsok összhangja. A szerkesztő, Jancsó András csak két példát közöl, Vörösmartytól az Élő szobor című költeményt és Aranytól a Szondi két apródja c. balladát. A két könyvrészlethez csatol egy korabeli kritikát: a – méltatlanul elfelejtett – Ábrányi Emil 1885-ben megjelent ismertetését, valamint egy mostani kritikát: saját ismertetésemet, amelyet Jáki tanár úr kérésére írtam 2016-ban. Befejezésében arra hívtam fel a figyelmet, hogy érdemes volna Jancsó Benedek könyvét mai körülményekre alkalmazva megismételni – ha ugyan szavalnak még a diákok.

Retorikai műveltségét igazolja az Emlékbeszéd Fábián Gábor felett, a kiváló klasszika-filológus, akadémikus, Cicero-fordító érdemeit mutatja be, s 1885-ben hangzott el Aradon.

A rokon Jancsó András által szerkesztett kötet tizenegy tanulmányt, illetőleg tanulmányrészletet tartalmaz, a szerkesztő mindegyik fejezet elé egy-egy rövid tájékoztatást írt. Az alábbiakban nagyon röviden ismertetem az eddig még nem említett tanulmányokat, s felhívom a figyelmet a mai kor számára is fontos tanulságaikra.

Jakab Ödön. „Marosvásárhelytől délkeletre, a Havad patak völgyében fekszik egy kis székely település, Vadasd. Lakossága talán soha nem érte el az ezer főt, a kis falu leghíresebb szülöttje volt Jakab Ödön, egy neves, de elszegényedett székely família gyermeke” – írja Jancsó András. Jó barátja volt Jancsó Benedeknek, egy évben születtek, s életük végéig jó barátok voltak. Jakab Ödön népszerű költő, drámaíró, elbeszélő volt, mára elfeledett, mint oly sokan mások. Lírikusnak indult, később „rajzokat”, azaz rövid elbeszéléseket, anekdotákat tett közzé Székely Históriák címen.  Déván tanított, majd 1884-től Budapesten. 1924-ben az Akadémia levelező tagja lett. Jancsó Benedek ekképp zárja le 1884-ben írt ismertetését: „Mély kedélyű ember, igaz szívű hazafi, tántoríthatatlan hű barát. Világosan gondolkozó fő, tudományosan képzett tanár, a kötelességét híven teljesítő iskolamester. Van azonban egy hibája is. Őszinte, mint egy igazi székely. Mi a szívén, az a nyelvén, s azért nem is igen hiszem, hogy valaha belőle valami tanügyi hivatalnok legyen. Valószínűen meg kell elégednie azzal a furcsa címmel: Erdély legtehetségesebb poétája. Na, de az is megér egy királyi tanácsosságot!” A Wikipédián azt olvashatjuk, hogy a századfordulón rendkívül népszerű volt, de a Nyugat folyóirat avultnak minősítette munkásságát. Talán túlságosan lenéző volt ez az ítélet, s érdemes volna Jakab Ödön – és mások – költészetét újraértékelni.

Ki írta az első magyar nyelvtant? A tanulmány 1878-ban jelent meg a Figyelőben. Megcáfolja Toldy Ferenc (1805–1875) azon állítását, hogy az első magyar nyelvtant Janus Pannonius írta volna. Szerinte az első magyar nyelvtan Sylvester János, azaz Erdősi János írta. Ez az állítás ma is igaz, első nyelvtanunk az 1539-ben publikált Grammatica Hungaro-Latina. Számos érvet sorol fel állítása igazolására, a legvalószínűbb az, hogy Joannes Pannonius Sylvester nevét azonosították Janus Pannonius nevével. Az a tény sem mellőzhető, hogy Janus Pannonius nyelvtanát senki nem látta, egyébként máig sem került elő, korai grammatikusaink sem említik. A szerkesztő ismerteti a tanulmány bírálatát, Jancsó Benedek viszontválaszát, a vita utóéletét. Mindenesetre nagyon nehéz nagy tekintélyek téves állításait megcáfolni, erre is jó példa ez a tanulmány, nemcsak a logikus érvelésre. De a frissen doktorált fiatalember nem hagyta magát. Dsida Jenő írta Sirató ének J. B. halálára c. versében (nyilván a későbbi nemzetiségpolitikai harcokra célozva):

Ám harcos is voltál, komor, ha kellett,

izmossá lendült két öreg kezed,

toll-dárdád forgott, szikrát hányva zúgott

és jaj volt annak, aki vétkezett.

A Janus Pannonius-féle nyelvtanról szóló vitákat Bartók István foglalja össze Janus Pannonius és a magyarországi grammatikai irodalom c. tanulmányában (Humanista műveltség Pannóniában, Pécs, 2000, 97–113), tárgyalja Jancsó Benedek tanulmányát is. Nem tartja lehetetlennek, hogy létezett ez a nyelvtan, de érvelése nem meggyőző (Mayer Gyula szíves közlése).  Röviden olvashatunk a kérdésről a 2001-es Magyar Könyvszemlében (117. évf.  2. sz.). A Sylvester-féle grammatika kiadásának előszavában is megemlítik a problémát (Ioannes Sylvester: Grammatica Hungarolatina, Akadémiai, 2006).

Szenci Molnár Albert nyelvtudománya. 1879-ben a Figyelőben jelent meg két részletben a terjedelmes tanulmány, melynek csak első részéből közöl részleteket a szerkesztő. Szenci Molnár 1610-ben írta meg nyelvtanát Novae Grammatica Ungaricae Libri Duo címen, az elsőben az alaktant, a másodikban a mondattant tárgyalja.  Jancsó Benedek összehasonlítja Sylvester János és Szenci Molnár grammatikáját, s ezt írja: „amíg az előbbi századból ránk maradt grammatikák s nyelvet érdeklő dolgozatok felsőbb tudományos törekvések világos jeleit hordják magukon, addig a 17. század minden grammatikája gyakorlati szempontokat tart maga előtt […] Molnártól Pereszlényiig minden grammatika gyakorlati célból íratik.” Fontos megállapítást tesz a háttérről: „Látjuk azt is, hogy míg Erdősi Melanchtont és a Donatus–Priscianus-féle grammatikákat követi, addig Molnár Ramust, kora leghíresebb grammatikusát, mert nyíltan kimondja, hogy módszerére és műszavaira nézve őt választotta vezérül.” (A nagyhatású francia hugenottáról, Petrus Ramusról van szó, 1515–1572; hatását bizonyítja, hogy a korabeli retorikai irodalom rámistákra és ciceroniánusokra oszlott.)

1610-ben jelent meg Szenci Molnár nyelvtana, s 1612-ben Pécseli Király Imre retorikája: Isagoges Rhetoricae libri duo, azaz Bevezetés a retorikába két könyvben (magyarra fordítva: 2017-ben). Együtt tevékenykedtek Heidelbergben, s elképzelhető, hogy Szenci Molnár létre akarta hozni a grammatika-retorika-dialektika hármasságát, a trivium rendszerének megfelelően. Természetesen gyakorlati céllal, a retorika létrehozása is bizonyítja a gyakorlati célt.

Bethlen Gábor magyarsága. Ez a tanulmány a Magyar Nyelvőrben jelent meg 1881-ben. Apropóját az 1879-ben Szilágyi Sándor által kiadott Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei c. könyv adta. Jancsó Benedek egy kis szótárfélét állított össze Bethlen szóanyagából, pl. az áros jelentése kereskedő; a berbecs román elem, jelentése ürü. Mindig ad példamondatot: konászodik el – „Kornis uramnak nem kellene oly igen Nagy Andráséknak pártjokat fogni, mert azért konászodnak oly igen el.” Képet kapunk Bethlen szóképzéseiről, különleges ragozásáról, sőt népies szólásmódok, közmondások alkalmazásáról. Mindent összevetve „Bethlen leveleiben azt a hivatalos nyelvet találjuk, mely az erdélyi fejedelmek kancelláriáiban használtatott, és amely Erdély törvényhozásának másfélszáz éven át volt a nyelve.”

A kurucz-mozgalmak költészetéről. Ez a tanulmány 1879-ben a Havi Szemle katolikus tudományos folyóiratban jelent meg; a szerkesztő telje terjedelmében közli. Thaly Kálmán publikációi révén a kuruc költészet az érdeklődés középpontjába került. Jancsó Benedek élvezetes stílusban, sok idézettel érvel a kuruc költészet népies jellege mellett. „Vizsgálatunk tárgyát a kurucz dalok képezik, a vitézi énekek csak annyiban, amennyiben mintegy bevezetést képeznek ezekhez. E vitézi énekekben s különösen a kurucz dalokban nyilatkozik a népies erő a maga teljes nagyságában, egyszerű szépségében. Ezek képezhették volna szerencsésebb körülmények között, más időkben a nemzeti hősköltészet, a hős mondakör legszebb darabjait.” Két részre osztotta ezeket az alkotásokat: régibb vitézi énekekre és kuruc dalokra. Most csak két bekezdést idézek a tanulmányból, melyeknek tartalma elképesztően aktuális a 21. század elején is:

„Azt mondják néhányan, hogy a patriotismus kitörése nem egyéb, mint az ember lényegének alapvonalát képező állatias szenvedély kitörése; mert a patriorismus a fajszereteten alapul, melyben az állatias ösztönszerű érzések viszik a főszerepet. A civilisatio pedig azt tűzte ki feladatául, hogy leigázza az emberben az állatias természetet és a világpolgárias humanitásban egyesítve mindent, megvalósítsa tisztán emberies eszméit. És így a hazafias érzésnek is csak akkor volt jogosultsága a költészetben, mikor még a humanismus eszméi a költők és bölcselők előtt teljesen ismeretlenek, mikor a haza és a nemzet az emberiséggel azonos jelentésű fogalmak voltak. Ma, mikor az emberi szellem a haladás útján a világpolgárias humanismus megértéséig jutott; ma, mikor nemcsak a művész, hanem minden ember hazája széles e világ: nem egyéb, mint korlátoltság, a patriotismus jogosultságáról beszélni a költészetben.

Ez igaz is lehet, de kimutattuk, hogy a valódi patriotismus nem szűk körű előítéletekből áll, hanem azokból az eszmékből és érzésekből, melyek az összes emberiség valódi kincsét és közös tulajdonát képezik.”

„Most az a kérdés, hogy vajon a kurucz dalokon keresztül húzódó hazafias érzésnek megvan-e az az egyetemessége, mely összhangba képes hozni azt az általános emberiessel?” Ezután következik a kuruc dalok sokrétű, izgalmas elemzése, sok példával, ragyogó stílusban: előbb a lírai verseket veszi sorra, majd az epikus alkotásokat, a kor csatáit megéneklő alkotásokat.

Jancsó Benedek sok tanulmányt írt Petőfiről. Petőfi katona-dalai című tanulmánya 1881-ben jelent meg a kolozsvári Ellenzék című napilap tárca-rovatában. „Ez a szegény nemzet, mely katonai és harci erényekben oly gazdag, vajon miért is olyan szegény katonai dalokban?” – teszi fel a kérdést. A kuruc költészet után Amadé Lászlót lehet megemlíteni (mi még tanítottuk), s vele be is fejezhetjük a felsorolást. Jancsó Miklós szerint ennek a terméketlenségnek politikai helyzetünk az oka. A nemzeti hadseregnek kellett megszületnie, hogy a harcra buzdításnak értelme legyen: Petőfi katona-dalai a szabadságharc idején születtek.

A Kölcsey Ferenc élete és művei című közel ötszáz oldalas nagymonográfia 1885-ben jelent meg az Aigner Lajos általa alapított Nemzeti Könyvtár 38. köteteként. Jancsó Benedek a nyolcvanas évek elejétől kezdve több tanulmányt publikált Kölcseyről, a monográfia összegezés. A történelmi-társadalmi-irodalmi környezetbe helyezve mutatja be „az érzékeny lelkű költőt és embert, a harcos és kiváló szónokot és politikust, a pontos és lelkiismeretes hivatalnokot.” A szerkesztő a nagy életműből az 1832–36-os országgyűlésről szóló fejezetet közli (s csatol hozzá három korabeli kritikát). Annak idején – a hatvanas-hetvenes években – részletesen tanítottuk Kölcsey híres beszédeit a vallásügyben, a magyar nyelv, a lengyelek, az úrbér ügyében, a búcsút az országos rendektől, mégis most, ezt a fejezetet olvasva lett világos a háttér, a pozsonyi viszonyok, az országgyűlés működése, a kormány manipulációja, az ellenkező megyei utasítás háttere. A terjedelmes fejezetből egyetlen bekezdést idézek, amellyel a szerző a magyar nyelv ügyében mondott beszéd tárgyalását összegezte:

„Kölcsey azonban és társai mindezt nem nézhették ily természetesnek és nem foghatták fel ily tárgyilagosan, mert ők a dolgot nem tekinthették történelmi álláspontból, mint mi. Nekik harcot kellett folytatni egy idejét múlt felfogással, el kellett hányniuk a múlt romjait a jövő haladásának útjából. Ők küzdöttek, izzadtak és szenvedtek azért, melynek mi most gyümölcseit élvezzük. Izgatottságuk, nemes szenvedélyük, s az ügyben folytatott érzelmi politikájuk természetes és jogos volt. Nincs célja-tévesztettebb dolog a történetíró részéről, mint saját tárgyilagos felfogását ráerőszakolni azokra az egyéniségekre, kiknek küzdelmét rajzolja, mint azt követelni, hogy a küzdelemben, melyben sokszor az emberi lélek és szív legigazabb érzései, s legnemesebb törekvései forognak veszélyben, a küzdő és szenvedő hős azt a hideg nyugodtságot és latolgató okosságot tanúsítsa, mellyel ő íróasztala mellett a történelmi álláspont kényelmes távolságából ítélgeti meg a történeti eseményeket és személyeket. Bizonyos, hogy határozottabb és tudományosabb fogalma van a hidegről annak a tudósnak, ki reggel az ablakába kitett hőmérőről olvassa le a decemberi éjszaka hidegét, mint annak a szerencsétlennek, ki az éjszakán saját ütőerével észlelte fogvacogva e hideg hatását, de azért ne kívánjuk a didergőtől, hogy a saját testével folytatott észleletnél oly hidegen, oly nyugodtan viselje magát, mint a hőmérőjét meleg szobája ablakából nézegető tudós.” Ezután írja le Jancsó Benedek, hogy Kölcsey érzelmi politikus volt. Indokolása: „Az emberi haladás történetében az emberiség érzelmei épp oly hatalmas tényezők voltak, mint maga az emberi ész.” Azért is idéztem ezt a bekezdést, mert jól mutatja szerzője retorikai iskolázottságát: retorikai példával is érvel, s ismeri a logosz-pathosz-éthosz érvényességét, sőt a pathosz, az érzelmek erőteljes hatását. Sokkal fontosabb azonban az a nézete, hogy saját koruk alapján kell az alkotókat megítélni, nem a tanulmányíró saját kora és saját nézetei alapján, végül is prekoncepciósan. (Megjegyzem: a mai gimnáziumi irodalmi tananyagban Kölcsey választható téma, kimaradhat.)

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy érdemes, sőt kötelező volna a Kölcsey-monográfiát reprint kiadni. A nagy nemzetek – angolok, franciák, németek – szisztematikusan megjelentetik reprint kiadásban a régi tudományos műveket, nálunk a reprint kiadások esetlegesek.

A puszta befolyása a magyar költészetben. A tanulmányt 1885-ben közölte a Koszorú, a Petőfi-társaság heti közlönye. Bevezetésében Jancsó Benedek megfogalmazza módszerét: „A kutató ész nem elégedhetik meg az esztétikai hatás és érzés fokának megmérésével, hanem tartozik kutatni az okokat, felfedezni és leírni ama látszólag titkosan működő élettani folyamatot is, melynek eredménye a költői vagy művészi alkotás; megjelölni amaz élet- és lélektani állandóan ható okokat, melyek, mint a faj jellemző sajátosságai, meghatározzák a művész egyéniségét is.” Ilyen ok az éghajlat, a táj, a talaj, a táplálék, egyszóval a földrajzi környezet, amelybe a művész beleszületett. Minden alkotás élettani és lélektani folyamat eredménye. Így hatott – különbözőképpen – Petőfi és Arany költészetére a puszta; költészetük összehasonlító elemzését olvashatjuk, sok-sok példával megtámogatva, s bevonva a nagy orosz puszta „költőjét”, az orosz Turgenyevet, de hivatkozik az angol tavi költőkre is (lakeistáknak nevezi őket). Végső soron Arany és Petőfi költészete kiegészíti egymást, „kifejezik az egész magyar nemzet” jellemét, mint a mágnespatkó két sarka (a mágnesességre a delej, akkoriban divatos szót használja).

Jancsó Benedek élettani és lélektani okok kutatását tekinti elemzési alapnak; az élettani okok befolyásáról a puszta kapcsán ír, a lélektani okokat tárja fel Arany János lelki betegeiről szóló l884-ben a Figyelőben közzétett tanulmányában. A lélektani tárgyalásmód újdonságnak számított akkoriban, bár már Greguss Ágost 1877-ben megjelent, Arany János balladái, magyarázva című könyvében lélektani alapon tárgyalta a balladákat. Jancsó Benedek az akkori orvostudomány eredményei alapján elemez, a korabeli – elsősorban külföldi – szakirodalmat idézve. Tárgyalásmódjának másik újdonsága, hogy a balladai őrülteket párhuzamba állítja Shakespeare őrültjeivel. A balladákat az őrület típusai szerint csoportosítja. Az őrültség káprázatokkal kezdődik, Macbeth, Hamlet őrülete kezdődött így, a balladákban V. László – nemcsak bűnös, hanem gyáva is – és Edvárd király üldözési mániája bontakozik ki. „Arany Jánosnak három balladája van, melyekben a vízió kísértetiesbe megy át”: Bor vitéz, Árva fiú, Éjféli párbaj. A Tetemre-hívásban az őrültség oka nem bűn, hanem „csak egy véletlen szeszély okozta tévedés, vagy helyesebben szólva, hiba.” Kund Abigél katasztrófáját Arany „igazi kórtani szabatossággal rajzolja”. Az őrültség kibontakozásának legrészletesebb rajzát az Ágnes asszonyban olvashatjuk.

A tanulmány lezárását idézem: „A bevezetés kezdetén említettük, hogy a ballada éppúgy, mint a tragédia az emberi lélek tragikus küzdelmét szereti visszatükrözni. Azonban az emberi lélek ama legtragikusabb küzdelmét, mely a megbomlott szellem harcában: az őrültségben tükröződik vissza, a költői irodalom csak ritkán rajzolja, mintha a költők azt tartanák, hogy a színpad nem kórház, a ballada pedig nem kórtani jelentés. Van is valami, mi az őrültséget esztétikai tekintetben majdnem lehetetlenné teszi s azért csakis a legnagyobb költői tehetség birkózhatik meg az őrültség költői rajzával: csak egy Shakespeare a tragédiában s egy Arany János a balladában, kik képesek voltak az emberi lélek legtitkosabb redőibe behatolva, az ismeretlen, a sejtelmes mélyéből felhozni a lángész hatalmával az esztétikailag legfenségesebb költői nyilvánulatát. E lehetetlennek látszó feladat megoldása bizonyára egyik legnagyobb dicsősége Shakespeare-nek és a mi Arany Jánosunknak.” S ide tartozik Petőfi híres költeménye, Az őrült, melyet Petőfi pesszimizmusa című tanulmányában elemez.

Lélektani és élettani elemzés

Jancsó Benedek tanulmányai ma is élvezhetők, könnyen olvashatók. Mindig ismerteti az elemzett költemények gondolatmenetét – mindig tudjuk, miről van szó –, s az ismertetéseket követik az elemzések, egyéni stílusban, világosan, az illőség elvének megfelelően. Ide írom egy emlékemet: annak idején, a hatvanas évek közepe táján volt egy bölcsészkari évfolyamtársam, aki mindig a 19. század második felében írt tanulmányokat olvasta. Akkor csodálkoztam rajta, most már megértem: ő is érteni akarta, miről is van szó, s nem volt kíváncsi a marxista alapokra. Jancsó Benedek lélektani és élettani alapon elemzett. A lélektani szempont a mai tanulmányokban is fontossá vált. Újdonság? Azt tartják művelőik, de nem kell bizonyítanom, hogy nem az. Az élettani háttér fontossága abban az időben közismert volt, nagy a szakirodalma, s ma ismét jelentkezett az amerikai ecocriticism irányzatában (Nyilasy Balázs szíves közlése), majd begyűrűzik hozzánk is. Egy híres amerikai olvasáskutató írta, hogy a 19. század második felében minden mai irányzat megvolt, mi csak pontosabban mérünk, valószínűleg igaza volt. Érdemes és üdítő olykor a régieket olvasni.

Iskolaszervező, tanár

Említettem, hogy ideje megdönteni bizonyos babonákat, például azt, hogy mindig le vagyunk maradva a „fejlett” Nyugat kultúrájától. Jancsó Benedek munkássága fényesen cáfol. De cáfolja a poroszos iskola babonáját is. Jómagam a 19. század utolsó harmadában megújult elemi iskolai olvasás- és nyelvtantanítással foglalkoztam (A magyar olvasástanítás története, A mondattani elv és a kisnyelvtanok), az 1868-as népoktatási törvény utáni korszakkal, a nagyszerű, nemzeti szellemű olvasókönyvekkel (ekkor kerültek be a népmesék és a magyar mondák), az élénk pedagógiai vitákkal, a színvonalas szaklapokkal, a nagyszerű gimnáziumi évkönyvekkel (ilyen évkönyvben 1887-ben jelent meg pl. Selmecbányán Szitnyai Elek Eszmék a meggyőző előadás kellékeihez című retorikaelméleti műve, vagy később, 1909-ben Fogarason Babits Irodalmi nevelés című tanulmánya, amely ma is a retorikai képzés alapja). S ugyanez az igényesség vonatkozik a gimnáziumi reformokra is. Azért, mert fontosnak tartották a fegyelmet, attól még ez az oktatás nem volt „poroszos”. Az akkori német oktatás pedig kiváló volt: igényes és igenis gyermekközpontú. A poroszos jelzőt a kommunista korszakban találták ki, és szajkózzák ma is. Hogy milyen volt egy „poroszos” tanár, megtudhatják Jancsó Benedek iskolaszervezői és tanári tevékenységéből (önképző kört szervezett), valamint tudományos, nyelvészeti el irodalmi munkásságából: igazi tudós-tanár volt.          

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x