Korábban a hangmérnökök nem engedték volna adásba. A műsorvezető olykor bele is szól: ha arrébb menne a telefonnal, talán jobban hallanánk. Csigalassúsággal telik a műsoridő, de a telefonos interjúalany még csak mondja, mondja, mintha időkorlát nélküli előfizetése lenne a fekete hetes buszon. Kösz… kösz… köszönöm, próbálkozik a műsorvezető, majd mondat közben elveszi a szót, merthogy híreket kell mondani. Lekerekítés, összefoglalás nincs. S egyre gyakoribb, hogy egy beszélgetés végén nem mondják el, hogy kivel is beszélgettek (holott ez szakmai alapkövetelmény… volt).

A kereskedelmi locsogás, semmitmondás ma már elárasztotta a közszolgálatinak nevezett médiumokat is.

Terjengős kérdések, álkérdések, hosszas, túlbonyolított és ismételgetett válaszok. S mindez sokszor borzalmas telefonos hangminőséggel, az „élőinterjú” látszatával. Persze, most koronavírus-járvány idején egy kicsit érthető: csökkenteni kell a személyes találkozást, a telefoninterjú egyszerűbb. Hozzájárul ehhez az is, hogy a Rádió kiköltözött Óbudára, s elég nehezen vehetők rá az interjúalanyok, hogy oda zarándokoljanak. (Mondjuk egy taxivállalat ebből él: fuvarozza oda-vissza a szereplőket.) Lenne persze egy rendkívül egyszerű technikai megoldás, egy stúdió a belvárosban, de ez még senkinek nem jutott az eszébe. És van egy szakmai megoldás: a kellemetlenül hangzó telefoninterjú legyen csak nyersanyag, a riporter, műsorvezető ezt az adás előtt fölveszi, utána megvágja, és saját szavaival összefoglalja – csak a legfontosabb gondolatokat hagyja meg „hangharapásként” az interjúalanynak. Ilyen esetben az interjú ideje is másodpercre tudható. Nem mellesleg jól szerkesztett, követhető, hallgatható. A rádiózás őskora óta ismerik. Az újságírás alapvető technikája. Persze, dolgozni kell vele.

1976-tól 2011-ig volt a Magyar Rádiónak nyelvi bizottsága. És volt egy mikrofonbizottsága is. Támadták is, védték is. Most már csaknem egy évtizede nincs. Levonható a tanulság.