Kisvárdán a Várszínházi esték záró előadása Békés Pál New Buda című darabja volt. A vár tövében, a bokrokkal, fákkal közbevett sportpálya, aszfalt kézilabdapályája volt az előadás helyszíne. Egyik oldalán sátor, itt játszódtak a belső jelenetek, vele szemben pedig egy kiemelt színpadon a Kossuthtal történő események elevenedtek meg. A nézők pedig a pályán, a játéktér közepén – mint egy kis szigeten – foglaltak helyet farönkökön. Így forgószínpad helyett a nézők forogtak.

Az idei kisvárdai fesztivál előadásainak kiválasztásában a helyszín is szerepet játszott. Egy új és két régi játszótérre esett a választásom. Újként szerepelt a zsinagóga, régiként a Bagolyvár és a Művészetek Háza, igaz ez utóbbi négy az egyben volt. A Bagolyvár mint játszóhely tavaly debütált, ugyanis elkezdődött a kisvárdai vár rekonstrukciója.

A kisvárdai fesztivál, hivatalos nevén A Magyar Színházak XXXI. Kisvárdai Fesztiválja immár a kiforrott, az igazi arculattal lépett a színre. Két markánsan elkülöníthető típusú darabbal találkozhatott a látogató: a kifejezetten szórakoztató nagyszínpadi produkciókkal, amelyeknek a Bagolyvár udvara adott otthont, valamint a már-már kísérleti jellegű komolyabb darabokkal. A könnyedebb előadások nagyrészt magyarországi vendégprodukciók voltak. A koncepció előrelátó: ha valaki ezekre az előadásokra bemegy, hátha kedve támad az alternatívszerűekkel is megbarátkozni. Az immár XXI. évfolyamába lépő, és a fesztivál ideje alatt megjelenő Kisvárdai Lapokban a következőképpen nyilatkozott Nyakó Béla fesztiváligazgató: „Közkedvelt szabadtéri előadásainkat a Bagolyvárban játsszuk, amelyek a szórakoztatásra való igényt hivatottak kielégíteni. Ezek nagyrészt belföldi előadások, mert a külföldi műhelyek szívesebben utaznak szakmai büszkeségeikkel, mint közönségkedvenceikkel, és ezt tiszteletben tartjuk.”

Joe Dipietro: Ügyes kis hazugságok című darabját a budapesti Madách Színház előadásában tekinthette meg a publikum, és a hazatérő Nagy Sándor főszereplésével nagy sikert aratott. A pergő komédia a házasság buktatóiról szólt, és még megfontolandó tanulságokkal is szolgált. A karrierépítés közben a könnyednek tűnő házastársi félrelépés nem kis füllentésekre készteti a főszereplőt. Elhallgatott érzések kontra őszinte vallomás. Az előadás két okból is emlékezetes maradhat a nézőben. Egyrészt a kitűnő, profi szerepmegformálások miatt, Nagy Sándor mellett Kerekes Éva, Szerednyey Béla és Balla Eszter sziporkázott a színpadon. Másrészt a modern technikát maximálisan kihasználó rendezés, a LED-falakon futó képsorok az amerikai nagyvárosba repítették a publikumot. Ügyes kis előadás volt.

A legemlékezetesebbnek a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház bemutatója, Csehov Három nővére bizonyult. A négy felvonás négy helyszínen játszódott. Az első a Művészetek Háza bal oldali folyosóján, ami azért is bizonyult különösnek, mert a nézők egy üvegfal előtt láthatták az eseményeket, mögötte, a háttérben pedig a park és a templom „eleven” díszletként szolgált. És mivel ajtó is van ezen az üvegfalon, a szereplők ki-be sétáltak, rohangáltak, illetve láttuk, ahogy megérkeztek. Így Irina születésnapi ünnepségére jöttek lóháton(!), taxival és biciklivel. Ez volt az elvágyódás tere. Meghökkentőnek és szokatlannak, de egyúttal izgalmasnak bizonyult ugyanúgy, mint a második felvonás a bal oldali folyósón, ahol egy makett-Moszkva díszletei között folytatódott a történet. A nézők körbeállták a teret, az álmokét. A harmadik felvonás helyszíne konvencionális volt, a nagyszínpad és a nézőtér. Ez volt a megszenvedettségé. A negyedikre pedig kisétáltak a nézők a szabadba, a már háttérből megismert ligetbe (a halál völgye helyszínére), és a zöld fóliával bevont Művészetek Háza mellett nézte a záró felvonást. A színészek teljességgel bejátszották a teret, sőt a ház nyitott ablakában is megjelentek a szereplők. Az azonosulásra és követhetőségre nem mindenütt alkalmas előadás kuriózumszámba ment, csak azt lehet sajnálni, hogy a helyszínváltás, a „körnézőtér” a lehetséges nézőszámot is erősen korlátozta.

A legnagyobb várakozással a felújított zsinagógában bemutatott előadás elé tekintettem. A régi-új helyszín lenyűgöző, az Aradi Kamaraszínház Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott darabja az épület miliőjének tökéletesen megfelelt. A színészek az egész teret bejátszották, a karzatról hangzott el a Hamlet-monológ. A helyszínről a már korábban idézett Nyakó Béla a következőképpen nyilatkozott: „Igen, idéntől a zsinagógában is játszunk! Nagy reményeket fűztünk hozzá, és mindnyájan örültünk, hogy ez az illusztris helyszín létrejött. Mikor elkészült, bementünk, elkezdtünk beszélgetni, és azonnal rosszul lettünk, mert minden négyszeres visszhangban érkezett vissza a fülünkbe. Úgyhogy azonnal hívtunk egy hangmérnököt, aki bemérte, lerendeltük a fedéseket, és mostanra fel is szerelték.” Igen ám, de az előadás szövegének a harmadát nem hallottam. Hátha az én fülemmel volt a gond. Azonban nem, ugyanis a Szakmai klub megbeszélésén a következő hangzott el: „Az aradiak Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásának vitáját ismét eluralta a helyszín (zsinagóga) alkalmatlanságának ecsetelése. A rendező, Tapasztó Ernő azonban azt is kiemelte, többféle megoldás is lehetett volna, akár vissza is léphettek volna az előadástól, ám ők mégis azt választották, hogy belakják a helyszínt, sőt, még játszottak is a többek által kifogásolt visszhanggal.”
Bízzunk benne, hogy a XXXII. fesztiválon újra birtokba lehet venni a várszínházat is!