Nagyapám nyugdíjas tanítóként ráért velem foglalkozni. Szerette volna, ha unokája nemcsak számolni tud, pl. a szorzótáblát tudja kapásból, hanem szépen is ír. A téli szüneteket nála töltöttem, és vittem magammal némi szünetre adott házi feladatot. Belenézett az írásfüzetembe, felsóhajtott, és eldöntötte, hogy gyakorolnom kell a szépírást. Így aztán vett nekem külön erre a célra vonalas füzetet, és délelőttönként gyakoroltuk az írást. A módszere az volt, hogy történeteket diktált nekem, ezzel rögvest a helyesírásomat is ellenőrizte. Már nem is tudom, hány adomát írtam így le, de egyre azóta is emlékszem, mert a csattanóját és magát a történetet sokszor elmeséltem másoknak.

Az adoma szerint a tiszteletest egy erdőn át viszi a kocsis a vasútállomásra, amikor egy behajló ág leveri a tiszteletes kalapját. A kocsis a következő veszélyes helyzetben udvariasan elkezdi a beszédét, hogy „Tiszteletes úr, egy ág behajlik az útra, és vigyázzon…”. Mire ezt elmondja, addigra ez az ág is leveri a kalapot a tiszteletes fejéről. Az út során újra megtörténik az eset. Ekkor a tiszteletes arra kéri a kocsist, hogy legközelebb rövidebben szóljon, legyen idő a cselekvésre. A kocsis a következő helyzetben csak ennyit mond: „Pap, gally csap!”

Nagyapám diktálásában a szereplőknek neve is volt, a helyszínt is megnevezte, ezeket azóta elfelejtettem. Emlékeim szerint a bánfalvai tanítóskodása alatt hallotta az esetet (vagy történt meg ott valakivel). Jóbarátaim, a Google és az Arcanum adatbázisa szerint az adoma mások leírásában megtalálható. Nyomtatásban három változatban olvashatjuk, 1935-ből a Köztelek c. folyóiratban (ez csak előfizetéssel érhető el az Arcanum honlapján), 1983-ban a Pest Megyei Hírlapban, illetve az Érmelléki Református Egyházmegye lapjában 2015-ben. Bennük a történet nagy vonalakban hasonló, csak apró részletek különböznek, mint a népdalok, népmesék szövegében. Helyet egyikben sem említenek, a szereplőket általánosságban vagy nagyon gyakori névvel illetik. Egyik cikk sem ad támpontot az adoma keletkezésére, de érdekes lehet a történet vándorútja. Nagyapám szeretett történeteket mesélni egy-egy vendégségben, poharazgatás közben, tanítói továbbképzéseken, cserkésztalálkozókon, vajon rajta keresztül ismerték meg mások? A csattanó vicces megformálásán, az aszparanta hangzáson nyilván sokan nevettek, ezért őrződhetett meg maga a történet.

A lényege ma is az, hogy az udvarias, tisztelettudó beszéd bajt is okozhat, mert időigényes, körülményes, a váratlan szituációhoz nem jól alkalmazkodik. Az egyszerű ember, például egy kocsis a felette állóval, a feljebbvalójával, vagyis főnökével mindig udvariasan beszél, nehogy megsértse a beszédével a másikat, esetleg az rossz, műveletlen, durva embernek gondolja. Szóval védi a róla kialakult képet, a „homlokzatot”, ahogy egyébként mindannyian tesszük. Mindannyian szeretjük magunkat jó embernek gondolni, fenntartani a pozitív énképet, ellenőrzésünk alatt tartani, hogy mások mit gondolnak rólunk; és ügyelni arra is, hogy ne sértsük meg a másik arculatát, énképét például a nyelvhasználattal. Csakhogy a történetben a kocsis a tiszteletest nagyon egyszerű szavakkal figyelmezteti, udvariaskodás nélkül, keresetlenül a lényeget mondva, ezzel a „tudom, hogyan kell beszélni a magasabb rangú emberrel” képet rombolja magáról. A tiszteletes számára a gond az, hogy mihez ragaszkodjon jobban: az elvárt, a társadalmi rangját megillető udvarias beszédhez és viselkedéshez, vagy ezeket időlegesen feladva a kellemetlenségeket elkerülni. Nem is kérdés, melyiket választotta, s az is biztos, hogy a sűrű erdőből kikerülve visszaállt a két ember közötti hierarchia.