Eközben nemegyszer előfordul, hogy a téma egészen más irányt vesz, és a kollektíva, nem mellőzve a humort, újabb és újabb nyelvi csemegére lel. Egy alkalommal a következő kérdés érkezett: „A »végét járja« szólást használhatjuk első vagy második személyben? »A végemet járom«?” A közösen megalkotott válasz a következő lett: „A kérdéses szólás azon frazémák közé tartozik, amelyek csak az adott számban, személyben használatosak, átalakításuk ironikus hatást eredményez. Egyébként pedig aki haldoklik, az nem a saját végét járja, erre utal »a rezgő végét járja« tájnyelvi változat.” Eddig a válasz. Egyébként a rezgő végét járja arra utal, hogy a halál mint helyváltoztatás, mint álom, mint mindennapi cselekvéseknek a végleges befejezése.

Nos, ezután viszont vidámabbá vált a társalgás és a társaság. Az egyik munkatárs ekképpen reagált: „Ez azt is jelenti, hogy amikor megcsap a kettőhúsz, akkor ettől rezgőt járok, majd pedig a végét…” Kisvártatva jött az újabb megjegyzés: „De visszatérve a lényegre: ha valaki »a (rezgő) tánc végét járja«, akkor a rezgő csárdásról lehet szó, amelyet lehet röviden rezgőnek is hívni, ahogyan a Marica grófnő című operettből való, Ringó vállú csengeri violám című slágerben is megírtak már: Hogyha elmégy a vásárba, furcsát látsz ott, lelkem, / Foxot járnak, bostont járnak, szűk szoknya nem lebben, / De Csengerben ismeretlen a pukkanós pezsgő, / Túrós csusza meg pörköltszaft, attól esik jól a rezgő!”

A további e-mail-váltásokból kiderült, az idézett dalszövegrészlet érdekessége az, hogy van más változata is, és szemmel láthatóan ebben a másikban majdnem sajátos rímre van kihegyezve ez a két sor: „Hogyha elmégy a városba, furcsát látni fogsz ott, / járnak ottan tántorogva tangót, bluest meg foxot…”

A következő változatban történt egy kis népetimológia-gyanús módosítás, avagy „előadói szövegértelmezés” is. A „Foxot járnak, bostont járnak” sort az egyik előadó így énekli: „Foxot járnak, trottot járnak, szűk szoknya nem lebben”.

Itt még vehetjük nyelvi mókának, hogy a foxtrottot – amelynek rövid neve fox ‒ szétbontja, és így lesz belőle „foxot járnak, trottot járnak…”, holott külön trott nevű tánc nincs. Az viszont már eléggé nyakatekert ötvözete a fentieknek, amikor a másik előadó azt találta énekelni: „Hogyha elmész a városba, furcsát látni fogsz ott, / járnak ottan tántorogva trottot, bluest meg foxot.”

És van még egyéb eltérés is: „De Csengerben ismeretlen a pukkanós pezsgő” helyett:

„De Csengerben más a módi: karcos bor a pezsgő”

Bár sokan fanyalognak, a magyar operett hungarikum, sőt a magyar identitás része. Sokan lenézik, elavult műfajnak tartják, pedig színvonaluk jóval meghaladja a legtöbb táncdal szintjét. Az operettslágerek felülmúlhatatlan színvonaláról ugyanis olyan zseniális zeneszerzők gondoskodtak, mint Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Ábrahám Pál, Huszka Jenő, Fényes Szabolcs, Eise­mann Mihály, Lajtai Lajos vagy Zerkovitz Béla. Kálmán Imre az operett világában azt a szerepet tölti be, amit Verdi az operában. Nem véletlen, hogy a magyar operettek ma is világhírnévnek örvendenek. Nem csak Európában, hanem az egész világon kedvelik, és gyakran játsszák őket. És az, hogy a szövegének különféle változatai vannak, a népszerűségét bizonyítja.