Skip to main content

„Boldogan ringbe szállok a jövő évi versenyen is”

Blankó Miklós - 2019. 04. 14.

Mióta tevékenykedik korrektorként?

Fábián György: Nem dolgoztam sosem korrektori munkakörben, de közelről ismerem a szakmát, a napilapkészítésben szerzett tapasztalataim révén.

Helfrich Judit: 2006 óta dolgozom a könyvszakmában, leginkább szerkesztőként, olvasószerkesztőként, de olykor-olykor korrektúrázást is vállalok. Úgy alakult, hogy ma már gyakorlatilag a nyomdai pdf megszületéséig utánkövetem minden általam szerkesztett szöveg útját, ami jót tesz a könyv, újságcikk minőségének, hiszen (reményeim szerint) kevesebb hiba marad benne, ha egy olyan ember fogja össze az összes fázist, aki mélységében ismeri a szöveget, és nem mechanikusan, hanem értő módon javít. Ehhez nem csupán olyasmiket kell tudni, hogy egy szót j-vel vagy ly-vel írunk-e, hanem érteni kell a helyesírási szabályok belső logikáját is… Mert szerintem van nekik ilyen.

Póla Gergely: 2005-ben újságíró-gyakornokként kezdtem dolgozni a Veterán Autó és Motor magazinnál, és már néhány nap után megkaptam a korrektori teendőket is – aztán végül a szöveggondozás lett az elsődleges tevékenységem. Az évek során számos könyv, magazin, szaklap, üzemi lap, szakdolgozat, honlap szövegét gondoztam. 2012-től az MNO hírportálnál dolgoztam korrektorként, majd olvasószerkesztőként, 2018 elejétől a lap megszűnéséig a nyomtatott Magyar Nemzet készítésében is részt vettem.

Hol tanulta a szakmához kapcsolatos ismereteket?

F.Gy.: Magyar szakos tanári és kommunikációs szakemberi végzettséget szereztem Nyíregyházán; ott a szakma kiválóságaitól tanulva sikerült elmélyülnöm a tudatos anyanyelvhasználat elméletében és gyakorlatában. Azelőtt – mai nevén – a Debreceni Szakképzési Centrum Vegyipari Szakgimnáziumának tanulójaként többször szerepeltem az Implom József helyesírási verseny országos döntőjében (1995-ben első helyezést elérve); akkori mesterem, Hajas Zsuzsa tanárnő adott ehhez módszeres felkészítést. Ebben az időben váltam igazán tudatos szabályalkalmazóvá, s a helyesírás művelése iránti vonzalmam ekkor érett életre szóló elkötelezettséggé.

H.J.: A Szegedi Tudományegyetemen szereztem magyar szakos középiskolai tanári diplomát, majd pár évvel később a Pázmány Péter Katolikus Egyetem posztgraduális kiadói szerkesztő szakát is elvégeztem. A helyesírás mindkét képzésen vizsgatárgy volt, a korrektúrázás fortélyait, a korrektúrajeleket viszont a Pázmányon tanították meg nekem. Ez utóbbi szakomnak köszönhetően kerültem először kapcsolatba a könyvkiadással is, mert a két hónapos gyakorlati időt egy valódi kiadónál kellett ledolgozni. Nagyon élveztem az ottani feladatokat, és a szakmában ragadtam. Azóta pedig autodidakta módon is sok mindent megtanultam, rutint szereztem, amit csak munka közben lehet elsajátítani.

P.G.: Már általános iskolában tudatosult bennem, hogy különleges helyesírási készséggel rendelkezem. Mivel mindig érdekelt a téma, és jó tanáraim voltak, gyakran olvastam nyelvművelő írásokat, és Grétsy László Álljunk meg egy szóra! című műsora is mindig a képernyőhöz szegezett. Ezekből, illetve a gyakran böngészett szabályzatból sajátítottam el a szakmához szükséges tudást. Formális keretek között csak az általános és a középiskolában szereztem helyesírási ismereteket. Közgazdászként végeztem, de sosem dolgoztam az eredeti szakmámban.

Hol dolgozik most? Mi a pontos munkaköre?

F.Gy.: Debrecenben, a megyei napilap, a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében dolgozom, főállásban immár 17 éve, újságíróként, illetve szerkesztőként. Feladatomhoz tartozik egyebek közt a napilap tartalmi-formai előkészítése tördelésre, a készülő cikkek, oldalak „elkísérése” a lapzártáig; eközben – némiképp az egykori olvasószerkesztői munkakörhöz hasonlóan – helyesírási, nyelvhelyességi, stilisztikai javításokat végzek. Hírszerkesztés, különféle hírlapi műfajú cikkek írása szintén a munkám részét képezi.

H.J.: Ilyen szempontból kettős életet élek: egyfelől az alapdiplomámat használom, magyar nyelvet és irodalmat tanítok egy törökbálinti iskolában (az egyik tanítványom éppen most lett Pest megyei első helyezett a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyen); másfelől pedig minden maradék szabad percemet azzal töltöm, hogy különböző könyvkiadóknak (21. Század, Partvonal, Lábnyom stb.) könyveket szerkesszek. Ezenfelül a biatorbágyi Juhász Ferenc Művelődési Központ színvonalas programfüzetének állandó olvasószerkesztője, korrektora is vagyok.

P.G.: A Magyar Nemzet 2018-as megszüntetése óta szabadúszóként tevékenykedem, jelenleg a – korrektori, olvasószerkesztői, angol–magyar fordítói – szolgáltatásaimat összefogó Korrlektor márkanév felépítésén dolgozom. Reményeim szerint áprilisban elkészül a honlapom. A legutóbbi nagy munkám egy jogi tankönyv olvasószerkesztése volt a Wolters Kluwer kiadó megbízásából.

Mit tart a korrektori szakmában a legfontosabbnak?

F.Gy.: Csaknem két évtizedes szerkesztőségi tapasztalat birtokában bízvást állíthatom: nem mindegy, hogy a korrektor kiválóan ismeri és alkalmazza-e a helyesírási szabályokat, vagy sem. Bár a mesterszintű helyesírási készség megítélésem szerint nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden „véleményes” problémára meg tudom mondani azonnal a „tutit”, hanem a helyesírás forrásaival kialakított dinamikus, kifinomult viszony formájában létezik, mindezzel együtt úgy vélem: kiváló, elméleti megalapozottságot sem nélkülöző helyesírási készség nélkül, a szabályok kiváló ismerete és alkalmazása nélkül nincs minőségi korrektori munka.

H.J.: Hogy egyáltalán létezik. Örülök neki, hogy ezek szerint másoknak is fontos, hogy az újságcikkekben, az internetes megnyilatkozásokban és a könyvekben ne hemzsegjenek a hibák. Nagyon lelomboz viszont, amikor azt látom, hogy egy szöveg helyesírásilag igénytelen – vagyis nem nézte át korrektor –; el is szokott menni a kedvem az ilyenek elolvasásától. Minden elütés, helyesírási és nyelvhelyességi tévedés, stilisztikai hiba, de még a tipográfiai konvenció megsértése is az adott szöveg alkotóiról állít ki rossz bizonyítványt – holott egy alapos korrektor segítségével elkerülhető lenne a baj.

P.G.: A jó korrektor munkáját leginkább a pontosság, az alaposság és a lelkiismeretesség jellemzi, emellett fontos, hogy az illető a szabályzat filozófiájával is tisztában legyen, tudja, melyik szabályt mikor és miért kell alkalmazni – az pedig különösen hasznos, ha közérthetően meg tudja indokolni, mi miért van úgy, ahogy. Jó, ha a szöveggondozó törekszik a magyar megfelelők használatára a felesleges – és a nyelvünkbe mind agresszívabban benyomuló – idegen szavak, kifejezések helyett. A szakember elősegítheti az idegen eredetű szavak magyaros írásmódjának terjedését, hiszen itt patthelyzet van: az átlagember mindig a szótár változására vár, a szótárkészítők pedig a magyaros forma elterjedésére. Emellett az sem árt, ha a korrektor olykor feszegeti a határokat, például rámutat a szótár és a gyakorlat között feszülő ellentétekre (például hogy a szótár a francia Strasbourg alakot írja elő, amelyet viszont beszédben senki sem használ).

Az I. Kárpát-medencei korrektorversenyről a helyezésen kívül mit vitt magával haza? Miért tartja fontosnak az eseményt?

F.Gy.: Nagy örömmel vettem részt a korrektorversenyen; felemelő, megható, otthonos érzés volt újra olyanok között lenni, akiknek ennyire fontos az anyanyelv. Hasonló örömmel és elismeréssel nyugtázom a találkozó igen magas színvonalát is. Igazi, kemény erőpróba volt a teszt, méltó a megmérettetés rangjához, az Implom-, a Nagy J. Béla-versenyek hagyományaihoz, gratulálok! Csak bátorítani tudom a szervezőbizottság tagjait, hogy a következőkben is ragaszkodjanak ehhez a színvonalhoz, mert ez rangot ad a versenynek, illetve magának a korrektori szakmának, nem kevésbé pedig tartást a versenyzőknek mindenkoron, ha ilyen fórumon adhatnak számot tudásukról.

H.J.: Régóta szerettem volna részt venni egy ilyen megmérettetésen. Én nem látom annyira ideálisnak a sajtónyelv helyzetét helyesírási szempontból, mint ahogyan ott, a workshopon elhangzott az egyik előadó szájából, szóval nagyon jó ötlet, hogy hagyományt teremtenek egy olyan versenyből, amelynek a sajtónyelvi helyesírás minőségének javítása is a nyilvánvaló célja. Sokat tanultam magamról is, miközben oldottam a feladatokat: hogy legközelebb miből készüljek fel alaposabban, és hogyan kerüljem el a figyelmetlenségi hibákat. Örülök az eredményemnek, és rangos elismerésnek tartom, amelyet egy nehéz versenyen, nagy presztízsű, tudós zsűri előtt, komoly küzdelemmel érdemeltem ki. Boldogan „ringbe szállok” a jövő évi versenyen is a 2020-as címért.

P.G.: Úgy vélem, a korrektoroknak manapság sokkal fontosabb (volna) a munkájuk, mint néhány évtizeddel ezelőtt, hiszen nemcsak a reklámkiadványokban és a céges feliratokban, hanem a sajtótermékekben és a könyvekben is egyre jellemzőbb a nyelvi igénytelenség. Ez a verseny – amellett, hogy remek alkalmat kínált arra, hogy fel- és összemérjük a tudásunkat – ráirányította a figyelmet a szakmára. Úgy vélem, a szakmának felelőssége, hogy az emberek – a kiadók, a hirdető cégek, a reklámügynökségek döntéshozói – ne felesleges okoskodásnak tartsák a helyesírást, ne úri huncutságnak a szöveggondozást. A verseny emellett a korrektorok megbecsültségét is növelheti, hiszen ők olyanok, mint a focibírók: csak akkor veszik észre őket, ha hibáznak.

Képek: Réder Brigitta (ELTE Online)

A körinterjú rövidített változata megjelenik az Édes Anyanyelvünk 2019/3. (júniusi) számában is. A szerk.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x