A bukaresti Athenaeum koncertteremben tartott átvételi ünnepségen az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk, románul tartotta meg beszédét. Ez a gesztus és a beszéd tartalma sok irányba mutat, a megértés többirányú lehetőségeit rejti.

Nekem is összeszorul a torkom, ahányszor újrahallgatom a szöveget. Egyrészt azért, mert amikor az ember kisebbségben él, akkor nemcsak anyanyelve van és általában evvel szembeállítva egy államnyelve, hanem a mindennapi ember valóságában hazanyelvei vannak. Ez azt jelenti, hogy az anyanyelv mellett helye van a másik nyelvnek is. Ha pedig az ember bánsági is ráadásul, akkor a másik nyelveknek van helyük. Így, ha egy ilyen eseményen az Európai Tanács elnöke románul szólal meg, az nekem is jól esik. Másrészt azért is megilletődöm, mert egy igen jól megépített beszédről van szó, olyan utalásokkal, amelyek egyszerre szólnak a mindennapi emberhez, az értelmiségihez és remélhetőleg a politikusokhoz is. Intertextuális eljárások, kulturális rájátszások, a jelentés mélystruktúráival való építkezés jellemzi ezt a szöveget.

Nemcsak azért említi George Enescut (1881–1955, nemzetközileg elismert zeneszerző, hegedűművész, zongorista, karmester és pedagógus), mert a bukaresti filharmónia névadója, hanem mert általa a román zenei kultúra ismertebbé vált Európában is. Majd egy közmondást idéz: Omul sfințește locul (‘az ember szenteli meg a helyet’), melyet románul akkor szoktunk használni, amikor az emberi szellem, erő jótékonyan, esztétikusan alakítja át a teret. De idézi Nichita Stănescu egyik versét is (1933–1983, költő, író) a jövő kiszámíthatatlanságáról, majd Mircea Eliadéra (1907–1986, vallástörténész, filozófus, író, aki nyolc nyelven beszélt, alkotott, és dominánsan külföldön élt) hivatkozva mondja: a fény nem a fényből keletkezik, hanem a sötétből. Ezt követi Andrei Pleșu (1948, filozófus, művészettörténész, publicista, politikus) idézése: minden akadály kőfalnak tűnhet, s mégis Tusk arra biztat, mindezt le lehet győzni, erőt kell meríteni.

Humoros kiszólás az első családi autóra való utalás, amely egy Dacia 1300-as volt. A román kultúrában ez a márka a szegény, de szívós ember jelképévé vált. Olyan autónak tartjuk, amelyet bárki megjavíthat, amelyet bármilyen úton használni lehet, nem az elkényeztetett díszautók kategóriája.

Tusk beszédében megidézi Emil Ciorant is (1911–1995, filozófus, író), aki Párizsban élt, s bár ifjú korában szimpatizált a fasizmussal, egy 1972-es interjúban bevallotta, hogy megtanulta egy életre, mit jelent sodródni az árral. Majd a dadaista Tristan Tzarát említi (1896–1963, eredeti neve Samuel Rosenstock, költő, esszéista), akinek felvett neve megszomorított országot jelent, s aki szintén külföldön élt és alkotott. A sorból nem marad ki Eugen Ionescu sem (1910–1994, az abszurd dráma mestere), aki végül inkább franciának vallotta magát.

A sportolók közül Nadia Comăneci következik (1961, többszörös olimpiai bajnok tornász), aki 1989-ben inkább Amerikába szökött (ajánlom a témáról Csendes Csaba: Bokréta volt Románia kalapján c. könyvét), s emlékszem abban az időben, hogyan beszéltek disszidálásáról az emberek: ha ő is elment, nagy a baj. Simona Halepra (1991, aromán nemzetiségű teniszező világbajnok) is utal az Európai Tanács elnöke, de kiemeli az 1986-os román focicsapat győzelmét, amikor a Steaua Bukarest legyőzte a Barcelonát. A metaforikus megidézés végül Helmuth Duckadammal (1959, bánsági sváb labdarúgó) zárul, akit a sevillai hősként emlegetünk, mert négy büntetőrúgást védett ki egymás után az 1986-os bajnokcsapatok Európa-kupája-döntőben.

És ezeket a neveket, teljesítményeket, élethelyzeteket érteni lehetett és érteni kell a maga román kulturális viszonylatán túl európai – és nem csak –  összefüggéseiben is.

Persze szólt még a beszéd a szabályok betartásának fontosságáról, a szabadságról, az igazságról stb., de ezeket értjük a kulturális kontextus nélkül is, anélkül is, hogy ismernénk a román irodalmat, kultúrát, a romániai átlagemberek mentalitásait, a soknemzetiségű közösségek működését, a Bánságot, a Szászföldet. De vajon tényleg értjük?!

A szerző felvételei.