Nem csak a bohém természetű Csokonai kiváltsága volt, hogy imádott Lilláján kívül Laurát, Mancát, Dórist, Rózsit emlegesse verseiben, a tekintélyesebb szerzők sem bírtak magukkal huszonévesen.

Kazinczy bizonyos Zellihez, Minnyihez írt hódoló strófákat, Berzsenyi a barna szemöldökű Lollihoz, Lilihez. A magányos Kölcsey Lottinak, majd Laurának (ők is hölgyek!) címezte izzó sorait. Vörösmarty epedő zengzetei Laura előtt Emmihez szóltak és Ídához, talán a ritmuskényszer miatt írva hosszú „í”-vel. A felsorolt széptevők közül a legpajzánabb módon Vörösmarty fordul kedvelt Emmijéhez. Közölve a rövid költemény teljes szövegét, talán mondanom sem kell, hogy az „ótta” mai olvasatban „óvta”, a „Hüvebben” „hívebben”, a sorkezdő „O” pedig az alapvetően jambikus verselés miatt nem hosszú „Ó”.

      EMMIHEZ

Fogadd el, édes Emmim,

     Virágim szebbikét:

Szerelmem ülteté ezt,

     Szerelmem ápolá.

Az ótta sok fagy ellen,

     Forró nap ellen is;

Az adta színe fényét,

     S az nyújtja most neked,

Neked! kit életemnél

     Hüvebben kedvelek.

O nézzed, szép ölében

     Egy gyenge könny remeg:

Az én könnyűm az, Emmi,

     S utánad sírtam ezt!

Miről is van szó? A vers beszélője (szavaiból következően szerelmes fiatalember, aki természetesen nem azonos a huszonegy éves Vörösmartyval) virágot nyújt át szíve választottjának, Emminek. Rajongó beszédben ismerteti a növényke élettörténetét, beleszőve a mondatokba hő érzelmeit. Emmi iránt érzett szerelmétől ösztönözve ültette, aztán óvta fagy és forróság ellen a kis bimbót, őrizte, ápolta. (Vajon lehet-e összefüggés az ápol és a régi magyar apol szó között, amelynek jelentése „csókol”?) No de nem elég a gyöngéd átnyújtás vallomás közben, a lángoló ifjú eléggé célzatosan felhívja a lányka figyelmét a szirmok közt lebegő könnycseppre, amelyet a hölgy után vágyódva hullajtott. Mindez igazán megható, de a versike merészebb értelmezésért kiált.

Feltűnő ugyanis, hogy nem tudjuk meg, milyen virágról van szó – tulipánról, rózsáról –, csak annyi bizonyos, hogy virágai „szebbikét” kínálja fel a beszélő. Mármost jól tudjuk, hogy a virágszál műalkotásokban gyakran helyettesíti, helyettesítheti a férfi nemi szervet, annak is akcióra kész, merev változatát. Az is ebbe az irányba mutat, hogy a cseppecske nem a virág kelyhében, hanem annak „szép ölében” rezeg. Most képzeljük el a helyzetet, amint a lángoló fiatalember odaáll szíve hölgye elé, és mosolyogva, lesütött szemmel, pironkodva széttárja kabátját-köpenyét, vagyis nemes egyszerűséggel mutogatni kezd: bizony, valóságos szatír alakját öltené. A megrémült hölgy pedig feltehetőleg fülhasogató sikítással rohanna anyukája védő szárnyai alá. Jóllehet, költőktől nem idegen a szereplési vágy és maguk illegetése, a szatírjelenetre – noha a fantázia birodalmában lejátszódhat – még a vers kitalált, művi világában sem kerülhet sor, csupán jelképes formában. Így is erősen erotikus tartalma van, ahogyan az szerelmi lírához illik, s némi tovább vivő, beleélő gondolatmenettel nem is nehéz a mélyebb felismerésre jutni. A fiú harmatos virágot nyújt ideáljának, miközben szívesebben adna mást a lány kezébe, mindenekelőtt vágytól duzzadó kemény szerszámát, amelyen az izgalomtól már az előnedv csillog. Valójában ez a szende, gyermekien egyszerű kép jelentése. Ó, a romantikus fiatalok!