Régi, mert már 1405 körül van rá adat. Ugyanezen szótár a pöcs (férfi nemi szerv) szót ismeretlen eredetűnek tartja, pedig 1482-ből tulajdonnévként (!), egyébként 1533-tól van rá írásos adat. (Kis és nagy Pöcsök tehát már a 15. században voltak.) Látványos példája ez annak, ahogy a nyelvészeink beszűkülten gondolkoznak. Ha egy magyar szónak bármely nyelvben van hasonló változata, akkor a szó idegen eredetű. Ha nincs, akkor ismeretlen eredetű. Nem szerepel olyan megjelölés, hogy: magyar eredetű. Az etimológusok szerint a magyarban csak finnugor, török, szláv, latin, német, angol stb. szavak vannak, magyar szavak viszont nincsenek. Én ezt szívből sajnálom felvidéki kis városomból, ahol fogy ugyan a magyar szó, de azért még van, és van magyar észjárás is.
Mert hogy teljesen nyilvánvaló: a pics és a pöcs összefügg. Hangtanilag teljesen, mindjárt indokolom, és hozok rá példákat. Jelentéstanilag ugyancsak: mindkettő nemi szerv, az egyik nőé, a másik férfié. Kezdjük a hangtani hasonlósággal: a magyar nyelvészek nem szeretik a „gyököket”, vagyis az olyan régi, alapszó-képleteket, amelyekből szabályszerű hangváltozással újabb, jelentéstanilag is rokon szavak erednek (burjánoznak, bonthatók ki). Mai szókincsünkben is vannak ilyen hasonlóságok (most csak néhány középhangzós változatot hozok példaként): par(ázs) ~ per(zsel) ~ pör(zsöl; -c), gyúr ~ gyűr, kör(öm) ~ kar(om), s hogy i ~ ö váltásra is hozzak példát: gib- ~ göb-. Talán nem mindenkinek világos, e szavakban fedezhető fel a rokonság: gib-eredik (zsugorodik, görbül) ~ göb-bed, göb-e (dudorodik). A régi gyökváltozás, a gyökökből való szóeredeztetés máig él az ikerszavasításban: csip-csup, csecsebecse, cókmók, és hogy i ~ ö (ajakréses és ajakkerekítéses) párokat is hozzak: diceg ~ döcög, gircses ~ görcsös, girhes ~ görhös, gyingy ~ gyöngy, tetyeg ~ tötyög…
Hangtanilag tehát van minta a pics ~ pöcs összefüggésére. Jelentéstanilag is van: mindkét szó nemi szervet jelöl, a picsa a nőit, a pöcs a férfit. Hogyan kapcsolódik ez össze? A testrésznevek gyakran összevonódnak, érintkeznek (metonimikusan rész-rész, egész-rész logikai kapcsolattal). Ugyanazon testrésznév jelenthet közeli-távoli más testrésznevet is. A valag szavunk (egyszer még szeretnék rá visszatérni) egyaránt jelent ülepet, feneket, és női nemi szervet. Ha már az ülepnél tartunk, segg szavunk ugyancsak kettős jelentéssel bír (ülep és ágyék ~ a nemi szerv tájéka; erről is szeretnék még egyszer bővebben szólni, mert a mi kis városunkban bizony mindkettőt használják, s olykor bajban vagyok, hogy melyikre is értik). Ennél a szónál meg is jegyzi az Etimológiai szótár (2006. 725): „a testrészneveknél gyakoriak az érintkezésen, hasonlóságon alapuló névátvitelek”. Ha a valag és a segg átvonódik más testrészre, vajon a pics és pöcs miért ne kapcsolódhatna össze, miért ne vonódhatna át az egyik a másikra? Azért mert a pics és a pöcs teljesen más? Nem más. Mindkettő az ágyék tartozéka, az egyik a férfié, a másik a nőé. (Addig talán nem mennék vissza, hogy a két nem valaha talán egy lehetett, hiszen akkor még nem volt nyelv, beszéd.) Mindkét testrésznek két funkciója van: a vizelés és a nemiség. Még a hagyományos etimológia is segíti az összekapcsolódást. Az Etimológiai szótár szerint a picsa a szláv pik (vizel) szóra megy vissza. A picsa és pöcs egyaránt a vizelés szerve is. Is!
Majdnem összevizeltem magam, annyira jó egy picspöcs! Grutalálunk Ilosvay bácsi.
És mit szól a puca–picsa kapcsolathoz? Mert ennek alapján az is fennáll.
„Ha egy magyar szónak bármely nyelvben van hasonló változata, akkor a szó idegen eredetű. Ha nincs, akkor ismeretlen eredetű. Nem szerepel olyan megjelölés, hogy: magyar eredetű. Az etimológusok szerint a magyarban csak finnugor, török, szláv, latin, német, angol stb. szavak vannak, magyar szavak viszont nincsenek.”
Borzasztóan furcsálom, és persze fel is háborít, hogy a tudomány képviselőinek ez nem szúr szemet, sőt valószínűleg „tudományos felháborodás” tárgya lenne, ha valaki azt javasolná, hogy az ismeretlen szavakat nevezzük „magyarnak”.
A reakció az szokott lenni, hogy azért „ismeretlen” mert nem bizonyítható, hogy „magyar”. Miért nem bizonyítható hogy „magyar”?… hát azért mert a magyar nyelv „uráli” – márpedig az „ismeretlen szavak” nem vezethetők le az uráli szóhasonlítások módszereivel – ergo lenne néhány ezer „magyar származású szótövünk” – ami összeegyeztethetetlen az uráli származás elméletével.
László Gyula erről ezt írta:
„… olyan terület, amelyet a nyelvtudomány az uráli-finnugor korra feltesz nem volt. Az úgynevezett „jövevényszavak” kérdésének egyik lehetséges megoldása, hogy a magyar nép történelme folyamán nem csak kapcsolatba került ezekkel a népekkel, hanem egybeolvadt, tehát a szavak nem kölcsönszavak, hanem az összeolvadás során megmaradt szavak, az „ismeretlen szavak” a valaha különálló nyelvek megmaradt szókészlete, az „alapszókincs” pedig az egymás megértéséhez legszükségesebb szavak közösen kialakított készlete.”
A magyar nyelv származása tehát pont olyan „több gyökerű” mint a magyar nép származása.
Az MTA éppen most mondta ki a 2018.06.18. kiadott „őstörténeti állásfoglalásában” hogy a magyarok nem finnugorok „a magyar nyelv beszélőinek elődei tehát nem lehettek ott ahol-, és amikor-, az uráli nyelv-, és nép-, kialakult”… ergo a magyarok elődeinek nem az „uráli alapnyelv” volt az – anyanyelve.
Vagyis lehet, hogy igaza van László Gyulának, és a magyarok nyelve mindig is „magyar” volt, rengeteg uráli, iráni, török, szláv, német, latin „jövevény szavakkal” kiegészülve – mai napság is megmaradt magyarnak.
Bár az MTA annyira távol áll tőlem, mint felvidéki kismuzeológustól, mint Makó attól a bizonyos várostól, azért meg kell védenem: azt aligha mondhatta ki, hogy a magyar nyelv nem finnugor, legföljebb azt, hogy a magyarok nem finnugorok, mert olyanok tényleg nincsenek. Ezt mi régóta tudjuk, de az Akadémiának kellett másfél évszázad, hogy erre rájöjjön. Soha nem késő.
Drága Ilosvay Bácsi, maga fantasztikus! Imádom a sorozatát, kérem, írjon magáról is: mivel foglalkozott eddig, miket írt? Minden művét meg fogom vásárolni. A neten nem találtam adatot!
Tisztelt Ilosvay bácsi!
„Bár az MTA annyira távol áll tőlem, mint felvidéki kismuzeológustól, mint Makó attól a bizonyos várostól, azért meg kell védenem: azt aligha mondhatta ki, hogy a magyar nyelv nem finnugor”
Nem is írtam azt, hogy azt mondta. Az MTA azt mondta ki, hogy a magyarok nem „finnugorok”… ez sem „akármi”… mert, hogy az ELTE Finnugor Tanszékének tananyagában a mai napon is ez olvasható:
„A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”
Talán egyetért velem, hogy ezekben a mondatokban egy árva gondolat sincs arról, hogy a magyar nyelvet beszélők ősei ne éltek volna együtt a finnségi és ugor népekkel, tehát nincs szó arról, hogy őket ne kellene finnugoroknak tekinteni.
Szóval nem oly egyszerű az, hogy a „magyarok nem finnugorok” – mert, ha nem finnugorok! – akkor a nyelvük sem az! – legalábbis abban az értelemben egészen biztosan nem, ahogyan eddig a nyelvrokonságot a finnugrisztika értelmezte. A „nyelvrokonság” fogalma ugyanis arra a feltételezésre lett felépítve, hogy volt egy „uráli őshaza” ahol az „uráli nyelvközösség” az „uráli alapnyelvet beszélte”. Márpedig a genetika mai állása szerint a magyarok nem éltek együtt, azokkal, akik ott, és amikor az uráli alapnyelvet beszélték – tehát az uráli alapnyelv időszakában a magyarok elődei nem az uráli alapnyelvet beszélték – akkor meg a nyelvük sem lehet uráli.
„A magyar nyelv beszélői tehát nem lehettek ott ahol-, és amikor-, az uráli nyelv-, és nép-, kialakult”
Az MTA a 2018.06.18. kiadott „őstörténeti állásfoglalásában” tehát kimondta, hogy a tudomány mai állása szerint, a magyarok nem finnugorok, csak a nyelvük az. Igaz, ahogyan kimondta, abban nem sok köszönet van.
Az első cikk (Magyar őstörténet-honnan hová?) – címmel jelent, meg amelyet Klíma László jegyez.
Azt kell, hogy mondjam azonban, hogy amit Klíma László nyújtott, az sok mindenre alkalmas lehet, de arra semmiképpen, nem hogy „összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket”
Föl kell tehát tennünk a kérdést, hogy Klíma miért nem az MTA szándéka szerinti, a finnugrisztika tudományos konszenzuson alapuló nézeteit közvetítette írásában, és miért a saját aktuálpolitikai színezetű, hazugságoktól, rágalmaktól, és fél igazságoktól rogyadozó állásfoglalását tárta a széles nyilvánosság elé?
A finnugrisztika nézeteinek hamis közvetítésével, és Horvát István alaptalan és hazug megvádolásával, így maga is bekerült az „összeesküvés-elméletek gyártóinak” kétes hírű, és hírhedt társaságába.
Úgy vélem, tehát, hogy az MTA állásfoglalásnak ez a fejezete, semmilyen szerepet nem játszhat a „tudományos eredményeken alapuló ismeretátadásba”, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A tudománynak viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve már végképpen nem mondhatja, hogy csak a finnugorellenes oldal használ bizonyítatlan és hamis rágalmakat, csúsztatásokat, hazugságokat és féligazságokat.
Úgy látszik hiába volt Pusztay János figyelmeztetése – és elhatárolódása:
„A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.” – ( Pusztay János – 2011)
A bizonyítatlan vád és rágalmazás:
Az MTA állásfoglalás első cikkének – amelyet Klíma László jegyez – egyik sarkalatos kérdése a „Habsburg ármány” leleplezése. A finnugristák régi vádja a finnugor rokonság ellenzőivel szemben, hogy azok azt állítják, hogy a „finnugor rokonságot” a Habsburgok erőltették a magyarok rebellis jellemének visszaszorítására. Klíma László megpróbálja Horvát Istvánt leleplezni, mint ennek a gondolatnak a „kiagyalóját”!
„Ugyancsak nála ( Horvát István ) jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni.”
Ez azonban egy hamis és igaztalan vádaskodás. Klímának – a hivatkozott cikkben ( A kétfejű sas és a rénszarvas barátsága – NYEST: 2014 ) – nem sikerült bizonyítnia, hogy a „Habsburg ármány” Horvát István ( 1784-1846) fejében született – mivel szokásos felületességével, arra már nem volt türelme, hogy átnézze a hagyatékot – egyszerűen csak megvádolta vele a „lánglelkű hazafit”:
„Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le.”
Klíma László tehát egy MTA által támogatott és inspirált, tudományos összefoglalásban egyszerűen, hamis és bizonyítatlan váddal illetett, egy elismert hazafit és tudóst, aki ráadásul már nem is tud védekezni az gyanúsítás ellen.
A hazugság:
„Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.” – ( KL – 2018 )
Nem tudjuk milyen meggondolás vezérelte Klíma Lászlót egy ilyen kijelentés megtételére. Mi most idéznénk az ELTE Finnugor tanszékének tananyagából egy ide vonatkozó passzust:
„A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”
Talán egyetértenek velem, hogy ezekben a mondatokban – szövegértési feladat – a magyar nyelvet beszélők ősei együtt éltek a finnségi és ugor népekkel, tehát nincs szó arról, hogy őket ne kellene finnugoroknak tekinteni.
Föl kell tehát tennünk a kérdést, hogy Klíma miért nem az MTA szándéka szerinti, a finnugrisztika tudományos konszenzuson alapuló nézeteit közvetítette írásában, és miért a saját aktuálpolitikai színezetű, hazugságoktól, rágalmaktól, és fél igazságoktól rogyadozó állásfoglalását tárta a széles nyilvánosság elé?
Az is lehet persze megoldás, hogy Fodor István nem jó szakember, és állításai elavultak, nem a tudomány legújabb fejleményeit írja az egyetem tananyagát is adó jegyzetében. Nem tudjuk persze, hogy akkor meg mit keres ott – a tananyagban – már több éve – esetleg több évtizede? Ráadásul, ha a finnugrisztika tudományának valóban – a Klíma szerinti másfél évszázada – az-az álláspontja, hogy a magyarok elődei nem finnugorok – akkor meg miért nem azt tanítják az iskolákban, és egyetemeken?
A féligazság:
„Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak. Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem… A magyar közélet más képviselői is elutasították a rokonságot a „barbár és műveletlen” lappokkal. …”
A „barbár és műveletlen lappok” – kitételt még egy ennél is nyersebben kifejezéssel is szokás megtoldani a „halszagú vagy halzsíros atyafiság” – elutasításával.
A „halszagú atyafiság” első igazán fajsúlyos megjelenése a finnugrista Barna Ferdinánd „Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata” – című, 1884-ben megjelent munkájában, fordul elő, először. A kifejezés azonban nem Barna Ferdinánd elméjének szülötte 1884-ből, mivel már korábban is létezett (Bánóczi József, Révai Miklósról szóló írásában 1879-ben) tehát már 5 évvel Barna Ferdinánd előtt.
Bánóczi József (1849 – 1926 ) Révai Miklós (1750-1807) szájába akarja adni a „halszagú rokonság” kifejezést, amely azonban Révai idejében nagy valószínűséggel még nem is igen létezett.
„Révai megismerkedett Sajnovits munkájával is, mely a magyar és lappnyelvet túlozva mondja azonosnak — idem esse. Tudjuk, Révai hazafisága is röstellette a halszagú rokonságot. Baróti és Rajnis elfogadták — de az ő bíráló eszének, az ő nyelvészeti érzékének több kellett.” (Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái – 1879)
Bánóczi, tehát ugyanazt próbálja Révai szájába adni, mint amit 5 évvel később Barna Ferdinánd akar Vámbéryéba.
„…szegény magyar nemzet, még csak az eddigi jámbor hitedet is el akarnák rabolni azok a finn-ugor nyelvészek, melyszerint te »keleti nép« vagy, nem pedig holmi csipp-csupp halzsir-faló s nyomorú életét halászat- és menyétfogdosással tengető népségtől egy ágról szakadt néptöredék.”( Barna Ferdinánd: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata – 1884: 12)
Vámbéry azonban a citált helyen nem írt le ilyent, Ő ezt írta:
„Méltán kérdezhetjük, hogy a mondottak után akadhat-e még valaki. ki azt, állítja, hogy a magyarok népe… mely végre déli és nyugati rabló hadjáratai következtében az akkori Európa előtt félelem és remegés tárgya volt, hogy ez a magyar nép a békeszerető halászat- és menyétvadászattal foglalkozó ugoroknak egy ágról szakadt édes testvére.”
(Vámbéry Ármin: A magyarok eredete – 1882:208)
Békés Vera: A hiányzó paradigma -1997 – című tudományfilozófiai művében is foglalkozik a kérdéssel és ezt állapítja meg:
„ az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni. A „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, Szarvas Gábor visszaemlékezései alapján válhatott szállóigévé.”
A „halzsíros atyafiság” – emlegetését azért nevezzük „féligazságnak” mert azt nehéz lenne bizonyítani, hogy a „közvélemény” ezt nem használta, vagy, hogy esetleg nem – e mégis valamelyik „finnugor ellenes” írásban jelent volna meg ténylegesen először. Azt azonban bizonyítottnak véljük, hogy a finnugristák is ugyanabban az időben használták vélt vagy valós ellenfeleik lejáratására, mint amikor a „finnugor ellenesek” is használhatták esetleg – az első „hősi időkben”.