Tavasszal három konferenciának volt rendezője vagy társrendezője a Magyartanárok Egyesülete: március 3-án a Mit tehet a magyartanár, ha a diákok nem olvasnak?, április 14-én Irodalom2.0 – Irodalom a digitális nyilvánosság korszakában, május 31-én Kötelező olvasmányok és új olvasási módok a digitális fordulat korában téma köré szerveződtek az előadások. A márciusi rendezvény a szakgimnáziumi irodalomtanítás módszertani megújítására koncentrált, az áprilisi az online felületeken tárolt és keletkező irodalmi szövegekre, a májusi a tantervi követelményekre és a kötelező olvasmányok listájára.

Dávidházi Péter, az MTA rendes tagja köszöntőjében két tanárkolléga levelét olvasta föl, amelyek közül az elsőt Arany János írta. A levélrészletből megtudtuk, hogy Arany János bevitte irodalomórákra az eredeti könyveket, mert fontosnak tartotta, hogy a diákok lássák és megtapintsák a kötést, a borítót, a pergament. A „legújabb kor” irodalmát tanította (1772-től), mert az könnyebb a tanítványoknak. Vallotta, hogy a „zumtuchel”-t is meg kell tanítani, de nem mindegy, melyik korosztálynak.  Arany az irodalomtörténet mellett verstant, versírást, prózaírást is tanított, olvastatta, szavaltatta diákjait – egyszóval ő is ugyanazokat a kompetenciákat fejlesztette, mint amelyeket a mai magyartanár.

Kulin Ferenc A történetiség elve és a „jelen horizontja” az irodalomtanítás kánonjaiban című előadásában azt hangsúlyozta, hogy a magyartanárnak a dekadens világszemlélet ellen kell felvérteznie diákjait elméleti oldalról a történetiség megtartásával, módszertani oldalról a technikátlan közvetlenséggel, kitárulkozással, a személyes élmény erőfeszítésével. A kronologikus elv kiiktatása az irodalom tanításából nem egyenlő a történetiség kiiktatásával, hiszen egy mű történeti értékét nem az adja, hogyan fogadták be az adott korban. Az irodalomnak nincs pótolhatatlan szerepe a közösségi normákra nevelésben, de szerepe van az egyéni értékválasztásban. Az irodalom nem politikai tényező, az irodalomtanítást nem szabad politikai eszközként alkalmazni. Kulin felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar irodalom mindig is szorosabb szimbiózisban élt a politikával, mint a mintául tekintett nagy irodalmak, ezért az irodalomtanítás tökéletes depolitizálása lehetetlen. Következésképp olyan műveket kell tanítani, amelyek kiállják az esztétikai mércét is. Hogy melyek ezek? A rendszerváltással a kánon szétesett.

Kulin Ferenc a digitális eszközöket csupán a mai kultúra kísérőjelenségének tekinti, amelyek a sokszorosítás radikális átalakulását hozták, így pesszimista nézetek szerint eltömegesedéshez, optimisták szerint demokratizálódáshoz vezettek.

Fenyő D. György vezetőtanár A tantervi szabályozás dilemmáiról és lehetőségeiről beszélt. Egybevágnak az anyanyelvi kompetencia mérési eredményei az olvasásszociológusok eredményeivel: a diákok nagyjából 27%-a kudarcot vall az olvasás terén, a felnőtt lakosság nagyjából 30 %-a  évente egy könyvet sem olvas el. Ilyen körülmények között mi lehet, mi legyen az irodalomtanítás célja? A történetiség és a kánon közvetítése, olvasóvá nevelés az életkori sajátosságok figyelembevételével, szövegértés és szövegalkotás elsajátítása, valamint irodalomértés, elemzőkészség, világ- és önismeret fejlesztése. Az előadó kiemelte, hogy amikor a kötelező olvasmányokról vitatkozunk, akkor az egész tantervről vitatkozunk. A vita kérdései: milyen elv kanonizálja a kötelező olvasmányokat? Művelődési kánonról beszélünk vagy aktív kánonról? Nemzeti kulturális kánonról vagy tanítási kánonról, amelyet a diákok életkora, az iskola célja, az időmennyiség szentesít?

Fenyő D. György válaszát javaslatokba foglalta: kívánatos volna a NAT és az érettségi vizsga követelményeinek összehangolása; kerettanterv helyett legyenek az iskolatípusokhoz jobban illeszkedő mintatantervek; hasznosítsuk újra az 1988-2018 között megírt tananyagokat; élesszük újjá a tankönyvpiacot. Így jutna idő az elmélyült szövegközpontú elemzésre, jutna hely az Arany János-i mércével megállapított kortárs irodalom tanítására (1930-tól), illetve a populáris irodalom vagy az ifjúsági irodalom beemelésére.

Szilágyi Zsófia arról beszélt, hogy iskolaregény helyett „iskolanovellát” is lehetne tanítani, azaz Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regénye helyett Tóth Krisztina A tolltartó című novelláját. Szilágyi Zsófia a következőkkel érvelt: mind a két irodalmi alkotás iskolai környezetben, hangulatban játszódik, a cselekmény egy lopás köré szerveződik. Mindkét szövegben felvetődik a bűn-ártatlanság dilemmája, és mindkettőben felfedezhetők önéletrajzi vonások. Hasonló témát választott Mészáros Márton, aki Kovács András Ferenc három versét állította párhuzamba huszadik századi költők verseivel, és retorikai-stilisztikai elemzéssel hozta létre a művek párbeszédét (Kovács András Ferenc Kövek a magasban, Pro Domo, András evangéliuma).

Az előadásokat kerekasztal-beszélgetés követte Arató Lászlónak,  a Magyartanárok Egyesülete elnökének vezetésével. A beszélgetőtársak Hansági Ágnes irodalomtörténész, Imre Flóra tanár, költő, Schiller Mariann vezetőtanár, továbbá Kukorelly Endre író voltak. A konferenciát Pléh Csaba, az MTA rendes tagja, a Közoktatási Elnöki Bizottság elnöke zárta.

Összefoglalásul felidézek néhány közös kérdést a három konferencia anyagából.

Miért nem olvasnak a gyerekek, miért olvasnak kevesebbet a felnőttek?

Azért, mert olvasni nehéz. Gyarmathi Éva szavaival az olvasás mentális erőfeszítést kíván, sok gyerek nem jut el az értő olvasás szintjére. Pléh Csaba hangsúlyozta, hogy az olvasás emlékezeti gyakorlat, az olvasás állandó emlékezeti frissítést kíván, hiszen nem egy este olvasunk el egy könyvet.

Azért sem olvasnak a fiatalok, mert a valóságból történő kilépésnek tengernyi új csatornája van, a vágykielégítése a digitális világban történik – tapasztalta Lovász Andrea. A történet, mese mint élethelyzeteket magyarázó szöveg iránti igény megmaradt a fiatalokban, de az irodalomtanárnak számtalan riválisa van az online világban,véli Pléh Csaba.

Mi az irodalomtanítás célja?

A magyartanár úgy fejleszti a tanulók kompetenciáját, hogy narratívumokba ágyazott ismereteket ad, kognitív képességeket fejleszt, alapvető emberi értékek közvetítésével attitűdöt formál. Tudnunk kell azonban, hogy eltérő kompozíciós élmény és eltérő kontextustudat jelenik meg könyvolvasáskor, illetve e-book vagy digitális szövegek olvasásakor. Amíg a nyomtatott szöveg kompozícióját és kontextusát kérik számon a követelmények, addig azzal kell megismertetni a tanulókat.

Mit és hogyan olvassunk irodalomórán?

Kevesebbet, könnyebbet, szabadabban – összegezte Fenyő D. György. A kánonok megengedik, hogy markánsabban megkülönböztessük a gimnáziumi, szakgimnáziumi és az érettségit nem adó középfokú intézmények követelményeit. A magas kultúra és a popularitás egy lakás két szobája, amelyeknek berendezési tárgyai folyton helyet cserélnek – idézte Radnóti Sándor Tinyanovot.

Az irodalom befogadása nyelvi érthetőség kérdése is, és időigényes folyamat. Célszerűbb volna kevesebb régi irodalmat, több 20. századi és kortárs alkotást tanítani,vagy a régi műveknek megtalálni a modern párját, amelyen keresztül azt meg tudjuk közelíteni. Ahol nem mennek a nagyformák, abban az osztályban a kisformákon is fel tudjuk mutatni ugyanazokat az értékeket, ezért javasolta Arató László, hogy tankönyvbe kerüljön Tóth Krisztina A tolltartó című novellája.

A tanárok hozzászólásaikban elmondták, hogy szükség van az órai felolvasásra, az együtt olvasás közbeni szövegfeldolgozásra, erre a rövidebb művek vagy válogatott műrészletek alkalmasak. Szükség van a szóbeli számonkérésre vagy prezentációra, a szavalásra, ugyanakkor az elemző írásmű elkészítésére is. Ezeknek a szövegműveknek a megalkotása, a felkészülés történhet otthon, de a bemutatása, javítása tanórai időt, tanári és csoporttársi útmutatást kíván. Továbbá meg kellene találni az irodalom alkotásának, a kreatív írásnak a helyét is a tantervekben.

Ha megengedőbbé válna a követelményrendszer, adaptívabb lehetne a tanár, szabad utat kaphatna a kollégákban meglévő újítási kedv.