Magritte-é („Ez nem pipa” föliratú festményén) a művészet valóságábrázoló funkcióját kérdőjelezi meg. Alfonz, a barátom egyikkel sem gondol, amikor így fakad ki: Pipa vagyok! Kipipálhattuk volna a meccset, ha az a lövés bemegy a pipába! Inkább békepipa légy, csitítgatom, ám nem csitul. Pedig az esetnek nagyobb a füstje, mint a lángja; s az is szépre száll, nemde? Tervem füstbe ment, de nem füstölgök, mert egy füst alatt ráébredek: a szóteremtés egyik legkreatívabb módja, amikor meglévő jelölőinkhez rendelünk új és új jelentést, hol rokon, hol átvitt értelmű szavakat igézve életre. Ez a fölismerés kifüstöl belőlem minden komisz rosszkedvet.