Tanulságos konferencián vettem részt immár mintegy 15 hónapja Párizsban. A finnugor népek és kultúrák jeles francia kutatója, a sok más nyelv mellett magyarul is kitűnően beszélő Eva Toulouze mordvin napokat szervezett. Egyébként is gyakori házigazdája finnugor témájú programoknak. A kétnapos konferencia keretében nem csak előadások hangzottak el, hanem láthattunk egy képzőművészeti kiállítást is.
Az előadók zöme természetesen az oroszországi Mordvin Köztársaságból érkezett. Voltak köztük nyelvészek, irodalmárok, történészek, művészek egyaránt.
A konferencia hivatalos nyelvei között volt – a francia, a magyar és az orosz mellett – a két mordvin nyelv is, az erza és a moksa. Ennek megfelelően kellett szinkronfordítást is biztosítani, amit Eva és csapata kifogástalanul megoldott.
Tanulságos volt ez a nyelvi tarkaság. Bár a mordóviai résztvevők anyanyelve elvileg az erza vagy a moksa volt, s biztosították mindkét nyelvről a franciára vagy oroszra fordítást, többen mégis inkább oroszul beszéltek. Az erza festő ezt meg is indokolta bevezetőjében: szerinte művészetről nem lehet erza nyelven beszélni. Gondoljunk csak vissza a magyar történelemben 1825-re: Széchenyi azért javasolta a tudományos akadémia felállítását, hogy a művészeteket (és a tudományt) lehessen magyar, azaz anyanyelven művelni. Szakmai szempontból a kérdés megoldása egyértelmű: meg kell teremteni a szükséges terminológiát. Ehelyett gyakran a könnyebbik megoldást választják: áttérnek az Orosz Föderáció közös nyelvére, az oroszra.
Azon, aki vállalta, hogy erza vagy moksa anyanyelvén szólal fel, az első néhány percben érződött, hogy tudományos témákról nem szokott anyanyelvén beszélni. Mondatai tele voltak orosz jövevényszavakkal, amelyeket néha javított erzára vagy moksára. Látleletet kaptunk arról, hogyan és miért kophat ki a használatból, majd tűnhet el egy nyelv, egyszersmind azonban arról is, hogyan lehet visszahozni egy nyelvet a közösségi használatba.
Végül még egy tanulságos jelenetet említek. Nyelvészek, elsősorban az elfogulatlan külföldiek, évek, évtizedek óta javasolják, hogy meg kellene teremteni az egységes mordvin irodalmi nyelvet, meghagyva az erza és a moksa regionális státuszát. Számos példa van erre a világban – Németországtól Olaszországig, hogy csak két földrajzilag is közeli nyelvet említsek. A mordvin nyelvészek többsége azonban hallani sem akar erről, bár időről időre Mordóviában is felmerül ez az igény. A két nyelv között lényegesen több az egyezés, mint a különbség, az arányt a nyelvtanban és a szókészletben kb. 75:25-re teszik az egyezések javára. Az egységes irodalmi nyelv mellett szól, hogy a Mordvin Köztársaságban élő erzák és moksák az egységes közös nyelv alapján egységes nemzetté fejlődhetnek, így nem volnának kijátszhatók – a divide et impera elv alkalmazásával – egymás ellen, s nagyobb esélyük lenne a fennmaradásra. A mintegy 150–150 ezer erza és moksa a saját köztársaságában kisebbségben él, a többi mintegy félmillió pedig szerteszórva Oroszországban és a Szovjetunió számos utódállamában. Egy közös nyelv „alatt” egyesülve azonban nem két százötvenezres tábor, hanem egy háromszázezres nemzet alkotná a köztársaság névadó népességét. Erről, illetve ennek nyelvi feltételéről azonban az erza és a moksa nyelvészek nagy része hallani sem akar. Egy, a Mordvin Köztársaság fővárosában, Szaranszkban rendezett konferencián, az egyik szekcióban az előadók erzául és moksául tartották felszólalásukat. Az előttem ülő, ott helyben nagy tekintélynek örvendő professzor, akinek anyanyelve történetesen nem az éppen beszélő előadó nyelvével volt azonos, hátrafordulva csak annyit mondott nekem: egy szót sem értek az egészből, ti meg el akarjátok venni tőlünk a nyelvünket. Ezt ő valószínűleg jobban meg tudja ítélni, mint egy külföldi kutató, ám – és ezért említem meg ezt az esetet – Párizsban az erza és moksa nyelvű előadások után megkérdezték a szervezők, értik-e egymást a mordvinok. Mindenki igennel válaszolt.
A nyelv fontos, érzelmi töltettől sem mentes identitáshordozó.
Nincs hozzászólás!