Elgondolkodtató, ezért kis módosításokkal, kiegészítéssel, dramatizálással közreadtam a rádió Tetten ért szavak című műsorában. Sokaknak tetszett, volt, aki azt mondta, hogy legalább havonta egyszer fel kellene olvasni. Nyilván kinek-kinek mást is mond. Lehet, hogy valakinek csak ifjúságát idézi föl, s ezért tetszik. Ez lehet a nosztalgikus olvasat. Mások azt mondták, hogy pedagógiai üzenete van. A szöveg a nevelésről szól. Ez akkor a didaktikai olvasat. Ismét mások arra hívták föl a figyelmet, hogy a szöveg legfontosabb üzenete számukra az, hogy milyen gyorsan, akár egyetlen emberöltő alatt milyen nagyot tud változni a világ. S hogy ez milyen következményekkel járhat az emberiségre, az egyes népekre, a családokra, a hagyományra nézve. Ez talán az antropológiai olvasat lehet. Akkor hát gondolkozzunk csak tovább rajta…

Gondolj csak bele, az 1970 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk.

Nem volt kötelező a gyerekülés. Nem volt biztonsági gyermekülésünk és a gyermeküléseknek gyermekülés-kiegészítőik. Elképzelhetetlen, de igaz: a gyógyszeres és vegyszeres üvegek, flakonok könnyedén nyíltak, nem voltak semmi furfangos védelemmel ellátva. Mikor bicajozni mentünk, nem hogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Kevesebb angol szóval is megértettük egymást, nem tudtuk, hogy mi a cross-country, DownHill, Treking, CityBike.

Horriblie dictu: csapból ittuk a vizet. Nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük, kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy még élünk, megvagyunk, hiszen még vonalas telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Senki nem figyelmeztetett, hogy nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszunk, és nem is lettünk kiütésesek, nem tört ránk allergiás roham, sőt a kullancsot is kézzel szedtük ki magunkból. Nem tudtuk, mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be a szüleink. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így „működött” (mondanák ma, mert mi ezt az igét erre nem használtuk), és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.

– Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol!

– Hagyd csak anya, ez az én háborúm!

Étkezési szokásaink a mai étel- és fitneszguruk mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét. Úgy mint: zsíros kenyér, párizsi, kettőnyolcvanas kolbász, disznósajt (el tudják képzelni, hogy mit tettek bele?), iskolai menzára (el tudják képzelni, hogy mit NEM tettek bele?).

A kakaóban nem volt A, B, C, D, E, F, G, H vitamin, viszont ízlett. Szörpöt ittunk, és a címkén nem volt vegytani táblázat. A limonádét magunknak kevertük citromból és cukorból, ezt a „gyakorlati” órán tanították is. Mosatlanul ettük a fáról a sokszor éretlen gyümölcsöt. A WC pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban. Együtt éltünk velük.

Néha akadt egy-egy olyan barátunk, akinek volt magnója vagy videója, esetleg „nyugatról” kapott valamit, ők voltak a menők, a gazdagok. Nem tudtuk, mi a műhold, a kábeltévé, a 64 csatorna, a DVD, az internet és a mobiltelefon. Azután meg voltak olyan barátaink, akikkel az utcán, a focipályán, a pingpong-asztaloknál találkoztunk. Ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek játszani.

Iskolába nem autóval vittek a szüleink, hanem természetesen BMV-vel jártunk, azaz: busszal, metróval, villamossal. És persze gyalog. Fél nyolc és nyolc között az iskolák körül nem okoztak közlekedési káoszt a személyautók. Nem rettegtek a szülők, ha egyedül mentünk haza. Volt idő, hogy a lakásajtókat, kertkapukat nem zártuk. Később a nyakunkban lógott a lakáskulcs, amikor játszani mentünk. A lakótelepeken erre mondták, hogy kulcsos gyerek. Háborúsdit játszottunk, fakardokkal vívtunk csatát, túléltük. A szerelmet nem dél-amerikai sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem adtuk vissza, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyet a mostani fiatalok nem értenek, csak értetlenül mosolyognak.

Rég volt. Több mint 25 éve…