Magyarországon számos kisebbség él, csak itt Vas megyében horvátok, németek, szlovénok és cigányok. (Igen, cigányt írtam, minden felhang és hamis asszociáció nélkül. Mesterkélt, felfújt és hamis dolognak tartom a roma és egyéb elnevezéseket. A problémák gyökere ugyanis nem az elnevezésben van. Mint ahogy nem mondhatom azt a politikai korrektség jegyében sem, hogy romaútra ment a falat, ha az egyszer cigányútra ment, és a cigányprímást sem nevezhetem romaprímásnak, s még kevésbé – ahogy állítólag ez egy díjátadáson megtörtént – egyszerűen prímásnak.) Szóval, szűkebb pátriámban a magyar többség mellett több kisebbség is él évszázadok óta. A vegyes lakosságú falvakban általános volt a két- vagy többnyelvűség. Az, persze, nyilvánvaló, hogy a kisebbség nagyobb mértékben sajátította el a többség nyelvét, mint fordítva.

Visszaemlékszem egy közel két évtizedes emlékemre. Egy kis horvát faluban nyaraltam a nyugati határszélen, melynek sajátossága, hogy német és horvát falvak váltogatták egymást (a horvát Narda és Felsőcsatár mellett a jó boráról híres német Vaskeresztes, majd Horvátlövő, s megint a német Pornóapáti; Horvátlövővel szemben, de már a határ osztrák oldalán Deutschschützen, azaz Németlövő). Szóval, egyik reggel megyek a boltba, s az utcasarkon két asszony beszélget horvátul. Rájuk köszöntem magyarul, ők magyarul viszonozták, aztán folytatták tovább horvátul. Visszafelé jövet látom, hogy már hárman vannak, és a társalgás németül folyik, mert a szomszéd faluból átjött egy német anyanyelvű asszony, akivel szóba elegyedtek. Irigylésre méltó helyzet.

Tavaly december 18-án a magyarországi kisebbségek napján a Genius Savariensis Szabadegyetem felolvasóülést rendezett, amelyen szót kaptak a Vas megyei kisebbségi önkormányzatok vezetői is. Bár elég élénk kulturális-társadalmi tevékenységet folytatnak, a cigány kivételével van anyanyelvű iskoláztatási lehetőségük is, beszámolójukból egyértelműen kiderült, hogy erős az asszimilálódás. Ez elsősorban a nyelv feladását jelenti. Ugyanezt tapasztalom abban a horvát faluban, amelyben már tíz esztendeje élek. Nem sikerül meggyőzni az embereket arról, hogy tartsák meg szüleik, őseik nyelvét, függetlenül attól, hogy kis vagy nyelvről, azaz kis vagy nagy létszámú közösség nyelvéről van-e szó. Minden nyelv értékes, kultúrát hordoz, identitást erősít.

A többségi társadalomnak a mostaninál is többet kell tennie annak érdekében, hogy a kisebbségek anyanyelvükön érezzék otthon magukat közös hazánkban. Az egynyelvű, egykultúrájú államot megvalósítani akaró politikusok félelme ellenére a nyelvi és kulturális sokszínűség csak gazdagítja a soknemzetiségű államot és nem gyengíti azt.