Skip to main content

Egy pipa ezer élete

Ambrus Laura - 2013. 12. 04.

Bevezetés

Azért választottam dolgozatom témájának René Magritte Ez nem pipa című festményét, mert nagyon tetszett a furcsa ellentmondás az alkotásban, de mélyebbnek tűnt annál, minthogy beérjem azzal a magyarázattal, hogy nyilván ez nem pipa, mert ez egy szöveg vagy esetleg a pipát ábrázoló kép. Még ezen lehetőségek tudatában is úgy vélem, van ebben az alkotásban valami olyan ellentmondás, ami akkor sem fog megszűnni, ha megtaláljuk a forrását, ha teljes bizonyossággal megnevezhetjük azt a jelenséget, ami miatt ez a feszültség a képen belül állandóan fennáll. Ennélfogva nem célom megtalálni és azonosítani magyarázatként ezt az ellentmondást, pusztán néhány értelmezési lehetőség után kutatok. Maga Foucault is megjegyzi, hogy „az értelmezés halála azt hinni, hogy csak jelek vannak, melyek elsődlegesen, eredendően, valóságosan léteznek, mint koherens, állandó, rendszerszerű lenyomatok… Az értelmezés élete ezzel szemben az, ha abban hiszünk, hogy csak értelmezések vannak” (Foucault 1983: 12).

Magritte - La traicion de las imagenes

Dolgozatomban az általánostól haladok a specifikus felé, egy kognitív megközelítéssel kezdem a kép értelmezését, ti. hogy miért pipa a pipa, és hogy az pipa-e egyáltalán. Ezt követően arról lesz szó, miként értelmezhető kalligramként ez az alkotás, ezután általában a kép és szöveg viszonyáról, az alkotás jelentés- és értelemteremtő hatásmechanizmusáról, egy általam inkább kérdésként, mint tényként megfogalmazódó ötletről az értelmezési lehetőségek keretei között, végül egy olyan művészről, aki napjainkban megalkotta ennek a műnek egy lehetséges értelmezését.

 

Kognitív megközelítések

Úgy vélem, René Magritte alkotásának értelmezésében használható, ha a nyelv kognitív vizsgálatát is bevonom annak megfejtésébe, hogy a festményen található kép és szöveg hogyan kapcsolódik egymáshoz, illetve hogyan lehetetlenedik el ez a kapcsolat. Talán az, ahogyan a kognitív kategóriák, struktúrák létrejönnek és működnek elménkben, adhat egy értelmezési lehetőséget. Ezen a vonalon haladva továbbá fontos lehet a nyelvi jelek konvencionalitása, az, hogy miért épp egy adott hangsor jelöl egy fogalmat. Végül pedig ennek a résznek a lezárásaként kitérek a kép és szöveg viszonyára, a képi gondolkodásra, megpróbálva mindezeket Magritte festményére vonatkoztatni.

 

A kognitív és nyelvi kategória

Azt gondolom, ez egy olyan gondolati-nyelvi mechanizmus, amely kiválthatja a fent említett festmény paradox hatását. Tolcsvai Nagy Gábor szerint „a fogalmak az emberi megismerés során alakulnak ki. A fogalom tapasztalati alapú, tapasztalatokból származik. A megismerés során az észleléseket az elme feldolgozza, működésének megfelelően a fontos összetevőket (például tulajdonságokat) elvonatkoztatja és sematikusan csoportokba, kategóriákba, vagyis fogalmakba rendezi. Az így létrehozott fogalom vagy annak egy része alkotja egy nyelvi jel szemantikai pólusát, szimbolikus kapcsolatban a fonológiai pólussal. A nyelvi jelentés tehát enciklopédikus természetű: a világ dolgait az emberi megismerés révén és annak módjaival reprezentálja. A nyelvi kifejezések az emberi megismerés jellegéből következően fogalmilag megszerkesztik, mentálisan megkonstruálják az általuk jelölt tartalmakat. A nyelv nem tükrözi a világ dolgait, hanem a megismerés révén újrakonstruálja mentálisan és így reprezentálja azokat” (Tolcsvai Nagy 2011). Tolcsvai azt fejti ki a továbbiakban, hogy a világban található jelenségeket, tárgyakat prototípus szerint ismerjük meg, majd ezáltal kategorizáljuk őket aszerint, hogy van-e már létező kategóriánk, amelybe besorolhatjuk (az egyes kategóriákat tulajdonságok sora határozza meg), mennyire prototipikus az adott példány (tehát a kategória tulajdonságaiból többet vagy kevesebbet visel), és végül, hogy e kategóriák határai nem élesek és merevek (Tolcsvai Nagy 2011).

Szilágyi N. Sándor felfogásában „a kategorizáció nemcsak azt jelenti, hogy a környezet adott elemei nyelvi minősítettségük folytán nyelvspecifikusan besorolódnak az illető (nyelvi) kategóriába, és közöttük nyelvi azonossági viszonyok létesülnek (olyan értelemben, hogy nyelvi szempontból mindegyik ugyanannak – azaz ugyanolyan nevűnek – minősül), s ezáltal egyben el is határolódnak a más kategóriákba sorolt elemektől. Sokkal többről van itt szó ennél: egy egészen sajátos nyelvi világ teremtődik itt, amely hiánytalanul tartalmaz mindent, amiről az illető természetes nyelvvel egyáltalán beszélni lehet (egyebet pedig nem). […] Ennek a kategorizációnak az eredményei mind maguk a kategóriák, mind pedig az a struktúra, amely összekapcsolja őket egymással” (Szilágyi 1996: 58−59).

Mindezek fényében elmondható, hogy ezek a kategóriák a nyelven keresztül konstruálódnak meg, de ez tudattalan folyamattá válik, ami a világ befogadásához szükséges. Talán a Magritte-alkotás paradox jellegét is felfoghatjuk akként, hogy a szöveg (Ez nem pipa.) azáltal válthat ki sajátos hatást, hogy egy érzékelésen, megtapasztaláson alapuló kognitív kategóriának mond ellent, ezt kérdőjelezi meg. Ha ezt feltételezzük, akkor a műalkotás szövege a (fogalmi) világ szerkezetére, szerkesztettségére is rákérdez.

 

Megnevezés, konvencionalitás

A fentiek alapján tehát a sémák, kategóriák, fogalmak nyelvspecifikusak. Szilágyi N. Sándor művének egy későbbi részében így ír a tárgyak megnevezéséről: „[a tárgyak nevéről] is csak azért hiszem, hogy hozzátartoznak a dologhoz mint állandó tartozékuk, mert valahányszor megnevezem az illető dolgot, mindig ugyanazzal a névvel nevezem meg. A gyufát például következetesen gyufának nevezem, valahányszor csak meg kell neveznem. Azt pedig ki sem tudom próbálni, hogy ennek a dolognak van-e neve, amikor éppen nem nevezem meg, mert ennek kipróbálásához okvetlenül a név szempontjából kellene szemügyre vennem, márpedig ilyenkor abban a pillanatban ott van a gyufa. […] Mivel pedig másnak is ugyanez a szabály van a fejében a gyufa magyar nevére vonatkozólag, természetesen más is ugyanígy fogja megnevezni, szép egyetértésben. Ez aztán még inkább megerősíti azt a látszatot, hogy a gyufában valamilyen módon akkor is megvan ez a név, mikor senki sem beszél róla. Pedig ilyenkor az a gyufa csak a reális világnak eleme, de nem a nyelvi világnak is” (Szilágyi N. 1996: 81). Mint ahogy ebből az idézetből is látható, Szilágyi N. Sándor vélekedése szerint egy tárgy neve csak és kizárólag a nyelvben van jelen, és csak akkor, amikor éppen megnevezik az adott tárgyat, különben a dolog csak a tárgyi világ eleme, mindenfajta név és ahhoz tartozó struktúra nélkül. Ha a gyufa példájára analógiaként tekintjük a pipát Magritte festményén, akkor abból az következne, hogy ameddig az egy tárgy (akár festmény, akár valóságosan megjelenő tárgy), és az aktuális pillanatban nem nevezem meg, nem beszélek róla, addig az nem pipa. Viszont ezen a ponton szintén fellép a paradox hatás a kép megfigyelése közben, mivel a szövegben szereplő pipa szó jelenléte automatikusan előhívja bennünk a pipáról tárolt mentális sémánkat, pipaként azonosítjuk a rajzot, illik a nyelvi és mentális kategóriánkba, és csak ezt követően értelmezzük a mondat tagadását.

 

Kép és szöveg viszonya

A mentális képek vizsgálatához rátérek a kép és szöveg kapcsolatára az Ez nem pipa című festmény kapcsán. Michel Foucault a következőket írja Ez nem pipa című művében kép és szöveg kapcsolatáról: „Magritte rajza annyira egyszerű, mint egy oldal a növénytankönyvből: egy kép és a szöveg, amely megnevezi azt. Mi sem könnyebb, mint felismerni egy pipát. Az alkotás furcsasága nem a kép és szöveg közötti »ellentmondásban« van, ugyanis ellentmondás csak két állítás között, vagy egyazon állításon belül létezhet. […]  Azt mondhatnánk: a mondat teljesen igaz, hiszen a pipát ábrázoló rajz nem maga a pipa” (Foucault 1983: 19). Majd a folytatásban rávilágít arra, hogy a félreértés forrása a kép értelmezésében a mutató névmás: „Ami félrevezet bennünket, az tulajdonképpen nem más, mint annak elkerülhetetlensége, hogy a szöveget és a képet egymáshoz akarjuk kapcsolni (mivel a mutató névmás és a pipa képe is erre ösztönöz) – és lehetetlenné válik megmondani, hogy az ábrázolás igaz, hamis vagy ellentmondásos” (Foucault 1983: 20). Foucault értelmezésében szinte végig jelen van az a kettősség, amely szerint kép és szöveg elválaszthatatlanul összetartozik, kölcsönösen értelmezik egymást, másrészt viszont óhatatlanul különválasztja őket. Az ő értelmezésében is megjelenik a kognitív háttér, amely különválasztja a tárgyat, a fogalmat és a reprezentációt.

Nyíri Kristóf képfelfogása szerint alapvetően az egész világ képekben van jelen az emberi elmében: „Nem kevesebbet állít itt Nyíri, mint hogy az emberi gondolkodás, a nyelv, a kultúra alapvetően képi módon jelenik meg és tárolódik az emberi tudatban” (Boros 2009: 198). Ebben a megközelítésben erőteljesen jelen van a képiség kognitív értelmezése. A gondolkodás képelmélete című írásában Nyíri a következőket állítja: „a mozdulatlan mentális képek, amint ezt korábban már sejteni engedtem, s a későbbiekben explicite is megfogalmazom, pszichológiailag szólva éppenséggel dinamikus képek határesetei” (Nyíri 2003). Talán erre gondol Foucault, mikor azt mondja, hogy ez csak a pipa képe, ezt nem lehet megtömni, meggyújtani, elszívni, és nem is füstöl. Ezeket a cselekvéseket, mozgásokat társítjuk automatikusan a pipa tárgyi valójához, a használatához. Nyíri szerint a kép és szöveg szembenállása esetén a szöveg kerekedik fölül, az lesz a mérvadó, éppen a nyugati kultúra erőteljes írásbeli alapja miatt: „Nyíri Kristóf szerint a tapintható, látható, hallható világ áll szemben az írásbeliségre támaszkodó fogalmisággal, e kettő összeütközése a fogalmiságban történt, és mint a tartomány ura, ez utóbbi került ki győztesen” (Boros 2009: 198). Esetenként viszont kép és szöveg ki is egészítheti egymást: „Hogy szavak és képek kölcsönösen kiegészítik és helyettesítik egymást, ez lénye­ges felismerés volt a késői Wittgenstein esetében is; és a sajátos feladatok és szere­pek megértése, amelyek szolgálatában egyfelől a lelki képek és másfelől a verbáli­san fogalmazott gondolatok állnak, fő célja volt annak a Frederic Bartlettnek, akinek Paivióra gyakorolt hatása éppenséggel félreismerhetetlen. Képek és szavak, hang­súlyozta Bartlett, összefonódnak egymással, és bizonyos mértékben azonos funkci­ókat is el tudnak látni. A képek képesek általános, a szavak képesek konkrét vonások ábrázolására, ám mégis a képek az egyes tárgyak és helyzetek specifikusjellegze­tességeinek eszményi reprezentánsai, míg a szavak a dolgok állásának kvalitatív és relácionális aspektusait írják le. Nagyon hasonlóan véli Paivio is, hogy a mentális képek inkább konkrét, a verbális folyamatok inkább elvont tartalmakra vonatkoznak, miköz­ben azonban sem a képi, sem a szóbeli folyamatokat nem szabad egymástól függet­lennek elképzelnünk. Ám mégis a kép és a szó elválasztása jellemezte, viszonylag nagyon kevés kivétellel, a nyugati írás- és könyvkultúra évszázadait” (Nyíri 2007). Nyíri Kristóf kép-szöveg viszonyáról szóló véleménye arra enged következtetni, ha összehasonlítjuk Foucault kifejezetten Magritte festményéről szóló esszéjében leírtakkal, hogy egyrészt bebizonyosodni látszik, hogy folyamatosan törekszünk szétválasztani a szöveget és a képet, és Magritte festménye ezt nem teszi lehetővé, ragaszkodik az együtt értelmezéshez (vagy értelmezhetetlenséghez). Ugyanakkor nem teszi lehetővé, hogy a szöveg jelentése felülírja a kép jelentését vagy fordítva, ezek a jelentések folyamatosan egymásnak feszülnek, így ezen a ponton én nem érzékelem a fentebb leírtak érvényességét, miszerint mindig a szöveg javára dől el a kép és szöveg ellentéte. Egy állandó körkörösség figyelhető meg Magritte festményében, folyamatosan „harcol” egymással a pipa képe és a szöveg: Ez nem pipa.

 

A kalligram

Meglehetősen elterjedt Foucault azon értelmezése, miszerint Magritte Ez nem pipa című festménye egy kalligram. „A kalligram egy olyan jel(együttes), melyben két eltérő jelrendszer találkozik: a vizuális és a nyelvi jelrendszer. Ez az együttállás azért sem magától értetődő, mert mindkettő más és más módon hozza létre a jelentést. Az egyik a jelölő és a jelölt közti hasonlóság alapján ábrázolja a dolgokat, a másik a jelölő és a jelölt önkényes összekapcsolása által teszi ezt (semmi sem motiválja azt a tényt, hogy a magyar nyelvben a »pipa« nevű tárgyat a pipa, nem pedig a pipe hang- vagy betűsorral jelöljük). A képről azt gondoljuk, hogy úgy mutat meg valamit, hogy megjeleníti, jelenlévővé teszi, közel hozza azt, a verbális nyelv jelei pedig azt nevezik meg, ami éppen nincs jelen, a dolog helyetteseként állítják magukat. Ezt az ellentétet szem előtt tartva azt mondhatjuk, hogy míg a nyelv »beszél«, addig a kép »hallgatag és néma«, vagy a kép szempontjából fogalmazva »a képileg legtömörebb, nyelvileg legüresebb« (Boehm 1993: 88)” (Füzi–Török 2006). Foucault idézett művének egy hivatkozásában említést tesz arról, hogy Magritte egyik kedvenc költője a képverseiről is híres Apollinaire volt. A kalligram képverset jelent, abban az értelemben, hogy a szövegből megformált kép kifejezi a szöveg tartalmát. A Füzi−Török-tanulmány, Foucault-val összhangban, kifejti azt is, hogy egyszerre van jelen a szöveg és a kép, azonban ezeket nem lehet egyidejűleg értelmezni (Füzi–Török 2006).

Ez a tanulmány és Foucault is megfogalmazza azt, hogy a kalligram tautologikus. „De nem retorikailag. Az utóbbi (a szöveg) játszik a nyelv teljességével. Kihasználja a lehetőséget egyazon dolog más szavakkal történő leírására, és hasznot húz a nyelv gazdagságából, ami lehetőséget ad arra, hogy különböző dolgokat fejezzünk ki egyazon szóval. A kalligram felhasználja a betűk adta lehetőséget, hogy megjelenítsen egy sor elemet, amelyeket térben elhelyezhet, és jeleket, amelyek alárendelődnek egy hangsornak. Mint jel, lehetőségünk van szavakra tagolni, mint lineáris elemek halmaza, formát adhatunk neki. Így a kalligram szembeszáll a legősibb ellentéttel az írásbeli civilizációban: megmutat és megnevez, újraalkot és megjelenít, utánoz és jelöl, nézhető és olvasható” (Foucault 1983: 21). Csakhogy ezen a ponton Foucault még eltekint kép és szöveg ellentmondásosságától, még úgy viszonyul hozzá, mintha a szöveg ez lenne: Ez egy pipa. Ezt követően fejti ki azon nézetét, miszerint „Magritte szövege dupla paradoxon. Meg kíván nevezni valamit, amit nyilvánvalóan nem kell megnevezni (a forma és a minta túl közismert). Abban a pillanatban, ahol a tárgy nevét kellene felfednie, Magritte ezt tagadásos formában valósítja meg, tagadja, hogy a tárgy az, ami. Honnan eredeztethető ez a fura játék, ha nem a kalligramból? A kalligramból, ami megismétli önmagát, ami váltogatja azt, amit mond azzal, amit ábrázol, hogy így elrejtse őket egymás elől” (Foucault 1983: 21).

Véleményem szerint ez a kettősség a hagyományos képversben nincs jelen. Ott a forma és a szöveg egymás tükörképei. A hasonlóságot abban látom, hogy a képversre is érvényes az, hogy egyidejűleg lehetetlen a képre is és a szövegre is koncentrálni. Viszont ott nincs ellentmondás, így általában a szöveg hozzáad valamit a képhez, mint ahogy korábban már Nyíri Kristóf gondolatával szemléltettem.

 

Egy további lehetőség: az ekphraszisz

Az ekphrasziszt általában olyan művészeti alkotásokkal hozzák összefüggésbe, mint a képhez íródott vers vagy a szöveget megjelenítő festmény, de miután kép és szöveg szoros kapcsolata van jelen benne, néhány szempont szerint megpróbálom megvizsgálni, működik-e Magritte alkotása ekphrasziszként. „Miért kellett a képnek elnémulnia, a beszédnek megvakulnia?” (Boehm 1998: 19) − tehetjük fel a kérdést a 18. századtól, amikortól kezdve megkérdőjeleződik az ekphraszisz kétezer éve használatos elnevezésének tartalma, amely kifejezi kép és nyelv összetartozását. A művészetek közötti harc nem új keletű, azonban kép és nyelv képesek voltak egymást kiegészíteni, mígnem esztétikai maximák követése és a tisztaság követelménye váltotta fel ezt a kölcsönös kiegészítést (Boehm 1998: 19−20). Az ekphraszisz alakzatának jelentése alakult, bővült az idő folyamán, több meghatározási lehetőség született, a lényegét azonban nem veszítette el: egy képi reprezentáció verbális reprezentációja, amely összekapcsolja, és kölcsönösen kiegészíthetővé teszi a nyelvet és a képet.

Az ekphraszisz egy antik irodalmi műfaj, retorikai alakzat, amely általánosan a nyelv képszerűvé tételét célozza, egy képzőművészeti alkotás, legyen az valós vagy fiktív, irodalmi leírása (Pethő 2008). Tágabb értelemben az ekphraszisz megérzékítést jelent, „hangot, nyelvet adni egy egyébként néma műtárgynak” (Pethő 2008). A műtárgy reprodukálható a nyelv által, ezért lelki szemeink előtt láthatjuk az idézett alakot, helyet, képet. Egy másik értelmező, Murray Kieger szerint az ekphraszisznak kulcsfontosságú szerepe van abban a folyamatban, mely által a hétköznapi- és irodalmi nyelv szétválik, a kép és szöveg közötti különbségen felülemelkedve létrejön egy összeforrott forma, mely nem más mint „verbális ikon”, „képszöveg” (Pethő 2008).

Kétféle diskurzusban beszélhetünk ekphrasziszról. Az egyik a művészetek testvériségét, hasonlóságát hangsúlyozza, nevezzük: szöveggeneráló tradíciónak, képviselője Barbara Fisher. A másik, az úgynevezett kompetitív tradíció, épp az ellenkezőjét, a művészetek közötti versengésre, a médiumok közötti harcra fekteti a hangsúlyt, képviselője Mitchell, Heffernan (Kibédi Varga 1997). Két különböző nézőpontból is szemlélhetjük az ekphrasziszt tehát: az egyik nézőpontból kép és nyelv összekapcsolódik, kiegészítik egymást, kapcsolatuk hasonlóságon alapul; a másik nézőpont szerint a két médium közötti viszony ellentétes, versengő, összeférhetetlen. Kép és nyelv összekapcsolásában alá- és fölérendeltségi viszony képződik. Az a médium uralja a képet, amely később jelenik meg. Ha a szó előzi meg a képet, illusztrációról, ha pedig a kép előzi meg a szót, akkor ekphrasziszról beszélhetünk (Kibédi Varga 1997: 72). A leírás több kell legyen, mint a kép, a képben rejlő nyelvi folyamatok újraverbalizálása, nem szorítkozhat arra, hogy a mindenkori ábrázolt dolog reprezentációját elénk tárják. Az ekphraszisz nem csak leképezni, hanem megmutatni akar. A szövegnek ereje van, erő a hallgatóban felidézni a képet, azaz a „hallgatót nézővé tenni” (Boehm 1998: 25). A nyelv megmutató képességének az alkalmazásával különböző ábrázolásmódok keresése nyer értelmet.

Az ekphraszisszal kapcsolatos állásfoglalások három mozzanatát kell még megemlítenem, amelyek nem mások, mint az ekphrasztikus félelem, az ekphrasztikus közöny és az ekphrasztikus remény. Az ekphrasztikus félelem az ellenállás, az ellenvágy megjelenését jelenti. Klasszikus elmélete Lessing nevéhez fűződik. Az egyik médiumból a másikba való átkódolás megfosztja a tárgyat, a mondanivaló annak lényegétől, ezért veszélyes. Az átkódolás jelentése ebben a kontextusban: megsemmisítés, lefokozás, rombolás. Minden médiumnak megvan a saját haszna, értelmezés-rendszere, ezért tiltások szabályozzák azt, hogy mi illik egyik médiumhoz, és mi a másikhoz (Mitchell 1992). Az ekphrasztikus közöny Nelson Goodman nevéhez fűződik, jelentése: az a hétköznapi tapasztalat, hogy a különböző médiumok nem kódolhatók át egymásba, tehát a leírás nem lehet egyenlő a lefestéssel. A verbális jel nem teszi jelenlevővé a képet, csupán felidézi, verbális jelsorozat utalhat a látványra. A harmadik mozzanat, az ekphrasztikus remény, a médiumok közötti határok átlépésére utal, abban remél, hogy a képzelet ereje képes átlépni az ekphraszisz lehetetlenségeit, valamint vonatkozik a művészetek testvériségének gondolatára (Mitchell 1992).

A bemutatott szempontok alapján vizsgáltam Magritte festményét. Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy ez nem egy irodalmi szöveg ábrázolása más médiumon keresztül, a kép és szöveg szoros kapcsolata érvényesül az Ez nem pipa festményben, megvalósul a képszöveg, és a kompetitív tradíció is létrejön azáltal, hogy folyamatosan felülírja egymást kép és szöveg. Kibédi Varga Áron kritériumának is megfelel, amely szerint a kép megelőzi a szöveget. Az Ez nem pipa szöveg nem pusztán a pipa tárgyának reprezentációja, hanem a paradox értelmezési folyamat elindítója. Továbbá azt gondolom, hogy a Magritte-festményben tetten érhető az ekphrasztikus félelem és közöny is, ha figyelembe vesszük (ahogy Foucault művében és a Füzi–Török-tanulmányban kifejtésre kerül), hogy a kép és szöveg sem szétválni, sem egymást igazolni nem tudja, mert akkor egyik esetben sem jön létre az a paradox hatás, ami így megvalósul.

 

Összegzés

Úgy gondolom, Magritte ezen festményének sosem lehet egy egységes, többé-kevésbé kimerítő értelmezése. Ez számomra olyan műalkotás, amely végigvezet a kognitív nyelvészeten, a szemantikán, a képverseken, és mindig az az érzésem, hogy még sok perspektívából megközelíthető, újraértelmezhető, és egyetlen séma sem illik rá tökéletesen. Részleteiben nagyon találóak, teljességükben nem. Feltehetőleg ez tesz lehetővé annyi értelmezést, és talán ez hívta életre Markus Raetz svájci festőművész Magritte újragondolását. Azt hiszem, ez az alkotás nagyszerűen kifejezi azt a több nézőpontúságot, amibe ez a festmény folyamatosan belehelyezi szemlélőjét.

pipa1

pipa2

(A kép forrása: http://webcultura.ro/da-nu-un-poem-vizual/)

 

Szakirodalom:

Boehm, Gottfried 1998: A képleírás. A kép és a nyelv határairól. In: Thomka Beáta (szerk.): Narratívák I. Képleírás és képi elbeszélés. Budapest, Kijárat Kiadó.

Boros János 2009: Képszemantika, képontológia, képetika. In: boros jános: A megismerés talánya. Áron Kiadó, Budapest.

Foucault, Michel 1983: This is not a Pipe, University of California Press.

http://foucault.info/documents/foucault.thisIsNotaPipe.en.html

Füzi Izabella – Török Ervin 2006: Verbalitás és vizuális intermedialitás: törés, fordítás vagy párbeszéd? In: Füzi Izabella – Török Ervin: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe.

http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mediatar/vir/tankonyv/intermedia/index02.html

Kibédi Varga Áron 1997: A realizmus alakzatai (Zeuxistól Warholig). In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei IV. Pécs, Jelenkor Kiadó.

Mitchell, W. J. T. 1992 : Ekphrasis and the Other. South Atlantic Quarterly 91/3.

http://www.rc.umd.edu/editions/shelley/medusa/mitchell.html  [2013. 05. 10.]

Nyíri Kristóf 2003: A gondolkodás képelmélete. In: neumer katalin (szerk.): Kép, beszéd, írás. Budapest, Gondolat. 264–278.

http://mek.niif.hu/00500/00587/html/

Nyíri Kristóf 2007: Szavak és képek. Világosság. A Lipcsei Egyetem Leibniz-vendégprofesszoraként 2006. október 27-én tartott székfoglaló előadás szövege. http://www.vilagossag.hu/pdf/20071109200756.pdf

Pethő Ágnes 2008: Ekpraszisz_jegyzet.doc (egyetemi jegyzet, elektronikus formában). 1.

Szilágyi N. Sándor 1996: Hogyan teremtsünk világot? Kolozsvár.

http://adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/pdf3367.pdf

Tolcsvai Nagy Gábor 2011: Szótártani szemantikai kérdések kognitív szempontból.

http://mta.hu/data/cikk/12/90/69/cikk_129069/SzotarMTA_tng.pdf [2013. 11. 05.]

2 Replies to “Egy pipa ezer élete”

  1. A kaligramnak nagyon örültem. Tudható, hogy a Magriette képek hol találhatók? Zs

  2. Gondolom a neten megtalálható.

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x