Ismét egy érdekes, ízes cím. Az előző köteten a Bilingérezés felirat szerepelt. Egy dunántúli tájszó. Aligha ismerik sokan. Keresgélést, böngészést jelent; a szüret után otthagyott, apró szőlőfürtök keresését. Így keresi és találja meg Lőrincze Lajos a nyelv kincseit. Mint a mostani vallomáskötet egyik írásából megtudjuk, gyermekkorában, Szentgálon a lekopasztott mogyoróbokrok alá bebújva mindig talált még csemegét. Olvassuk az új kötetet, s nyelvünk régi ízeivel és egy ritka tudóstípussal ismerkedünk.

Lőrincze Lajost, a nyelvészt, a nyelvművelőt mindenki ismeri. Azon ritka emberek közé tartozik, akit hangjáról is azonnal fölismerünk. Hangjáról és stílusáról. S olyan nyelvész, akit – talán egyedüliként – szólásban is megörökített a nép. A Lőrincze csókoltassa – mondják tréfásan annak, aki valamilyen nyelvi hibát ejt. Vagy igét is gyártottak nevéből: lőrincézik. Valahogy így mondják: Ne lőrinczézzél már!

Ez az ismertség köszönhető az 1952 óta folyó Édes anyanyelvünk című rádióműsor-sorozatnak, számos ismeretterjesztő könyvének, előadásának.

Egyszer azt hallottam róla: jó stílusú nyelvész. Talán fokozható is: az egyik legjobb stílusú magyar nyelvész. Ha ennek kulcsát keressük, ilyen kifejezések jutnak eszünkbe: helyes magyarság, tiszta, logikus gondolatmenet, közérthetőség, némi dunántúli báj, humanizmus, ember- és tájismeret, magyarságismeret, hazaszeretet, anekdotizmus… s azt is ideírnám még, hogy: tolerancia, de inkább úgy írom: tűrőképesség, megértés a mások nyelvhasználatával, véleményével szemben.

Most megjelent művéből egy csokorra való példát gyűjthetnénk magánemberi, nyelvészi tapintatáról. Nem titkolja, hogy milyen élvezettel hallgatta idősebb társai beszédét; s alig várta, hogy azokat a szavakat ő is kiejthesse – de még túl fiatal volt hozzá. Érzékletesen mutatja be a pápai kollégisták „kapcsolattartó” szokásait; pontosabban az összetegeződés körülményes ceremóniáját. Általános tegeződést tegeződés ugyanis a diákok között nem volt! Ha egy fölsőbb osztályos barátságba került a fiatalabbal, mellékesen megjegyezhette: „Nem köll engem magázni…” Vagy történhetett szertartásszerűen: Hát Lőrincze úr, mink mikor egyezünk meg? Hát, Süle úr, amikor gondolja. Akár most is? Akár most is. Hát akkor szervusz, Lőrincze úr! Szervusz, Süle úr!

Így zajlott le az összetegeződés a pápai kollégiumban. Harminc évvel később Lőrincze Lajos Veres Péterrel sétált az utcán. Egyszer csak Veres Péter azt mondta neki: Tudod, Lajos, szeretem benned, hogy te nem tegezel vissza. Te tudod a tisztességet. – Én tudom a tisztességet címmel ez a történet is megtalálható a vallomáskötetben.

Nem véletlenül Veres Péter említése után idézem Lőrincze könyvéből ezt a kifejezést: „nyelvben, népben való utazás”. Ez lehetne Lőrincze Lajos ars poétikája. Kezdve a szülőföldtől, Szentgáltól, amelynek tájaihoz, szavaihoz oly sokszor visszatér; említi, élesztgeti, gyűjti és ápolja ezeket a tájszavakat, nyelvi szokásokat. A következő jelentős állomás életében Pápa s a híres kollégium, ahol remek tanárok, osztály- és iskolatársak, a magyar és európai tudomány várja. A következő meghatározó élmény pedig a másik kollégium, az Eötvös Kollégium. Itt írja első nyelvészeti dolgozatait, s bár még mindig nem akar nyelvész lenni, Laziczius Gyula nyelvészprofesszor egyik dolgozatára megjegyzi: „De jó földszagú példái vannak!” A nyelvjáráskutatás és a nyelvművelés azután végigkíséri életét. Részt vesz a magyar nyelvatlasz gyűjtőmunkálataiban, beutazza az egész magyar nyelvterületet. A nyelvjárási gyűjtőmunka csak nagyon közvetlen, könnyen ismerkedő nyelvésznek való: hiszen az adatközlők sokszor bizalmatlanok a „városi”, „nadrágos” emberrel szemben. Tapasztalataiból megszületik A magyar nyelvatlasz anyaggyűjtésének módszere című tanulmánya. S természetesen egyik szerzője a magyar nyelvjárástan egyik fő büszkeségének, a magyar nyelvatlasznak is. Egy ideig a Nyelvtudományi Intézet igazgatóhelyettese volt. Akik csak a rádióból vagy előadásaiból ismerik, erről az oldaláról kevesebbet tudnak.

S azt sem jegyezték még föl róla, hogy mennyire számon tartja nyelvünk újabb és újabb fejleményeit. Szinte mindig „fülel”, figyel, jegyzetel egy-egy nyelvi érdekességet, újdonságot. Így hallotta meg egyszer egy körúti gyorsbüfében a hiénázik kifejezést (amelyet az önkiszolgáló éttermekben az ételmaradékra vadászók használnak), s rögtön született belőle egy nyelvi esszé. Emlékszem, nemrégiben a Rádió nyelvi bizottságában mellettem ült, s látta, hogy egy bonyolult összetett szót jegyzek le. No, ezt hogy írnád le? kérdezte. Mert nem mindegy, hogy hová tesszük a kötőjelet.

Új könyvében nagyon sokszor említi a Dunántúlt: a tájat és a nyelvet. Azt a nyelvjárást, amely Berzsenyinek gondot okozott – nyelvét túl provinciálisnak tartván. Változnak az idők: Lőrincze Lajost általában dicsérték „édes dunántúli nyelvéért”, s ahogy írja: „a dunántúlizmus vagy mondjuk hazai kiejtéssel, rövid u-val: a dunántulizmus nekem egész életemben csak öröm forrása volt”. Első nyilvános sikerét is ezzel aratta: 1939-ben az egyetemi kiejtési versenyen szerepelt, nem kis mértékben ennek köszönve Kodály Zoltán barátságát.

Megnől az ember szíve… Természetesen a könyv címe is a tájhoz kapcsolódik. Egy bukovinai parasztember Baranyában egyszer ezt kérdezte tőle: Tanár úr, volt-e már Erdélyben? Voltam. Hát Moldvában volt-e? Voltam. Hát errefelé volt-e? Voltam. Szép. Szép dolog. Szép dolog – mondta. – Szép tájakat megismerni, emberekkel találkozni. Megnől az ember szíve. (Lőrincze Lajos: Megnől az ember szíve. Balogh Ferencné, Kolczonay Katalin és Raffai István szerkesztésében a veszprémi Új Horizont Folyóirat és Könyvkiadó Alapítvány gondozásában jelent meg 1993-ban, két kiadásban.)

Az írást Lőrincze Lajosra (Szentgál, 1915. nov. 24. – Budapest, 1993. október 11.) emlékezve közöljük. Megjelent a (veszprémi) Napló, 1993. október 8-i számában.