Mottó: „nem tesz jót egy írónak az, hogy ha tüsszent egyet (más szót használtam), és azt is berámázzák.” (Gabo meg a halál, 162.)

Látom, nekem kell megírnom… Karcolhatnám falra, graffitiként, bemutathatnám valamelyik channelen, mondjuk a Felejtsenelen (coypyright TF), beleírhatnám egy online-regénybe (TF), elrejthetném és világgá szórhatnám a hálón, esetleg tudományos prózában egy nem olvasott folyóiratban, vagy némán magam elé mormoghatnám a Tisza közepén, Temesi Feri biztos rátalálna, vagy ha nem rá, akkor ki.

Látom, nekem kell megírnom, hogy a nyelv tengerében szótárával, Por-tárával, mint kagylóval (Kosztolányi) meregető Örök Szegedi, most már pesti, Margit körúti Temesi Ferenc közel harminc esztendeje az ezeréves történetmondás (anekdota, rövidtörténet) és a posztmodernnek mondott szövegirodalom közötti térben valami egészen egyedi, „temesis” irodalmat és nyelvet művel. Elismerik, hogy a nyelvjárástól a szlengig áradó nyelv breviaristája, de hát besorolni nehéz. Olvasni viszont élvezet!

Mesélőkedve mint a nagy magyar mesemondóké. Olyan nyelvi bravúrokat (breviáriumokat) hoz, amellyel megszégyeníti a jelenkutató folkloristát, nyelvészt, a műítésznek pedig tátva marad a szája a sok „vendégszöveg” (neoavantgárd, posztmodern) láttán: ez is irodalom? A korrektúra, a fűzfavers, a sakktábla, az értesítő, a fénykép, a forgatókönyv, a hír, a horoszkóp, a képregény, a körösztrejtvény, a lyukkártya, a mottó, a napló, a levél, a rádiójáték, a rovásírás, a szívdiagram, a vécédekli szerelési utasítása?

Prózája sokszoros hermeneutikai rejtvény. Legismertebb és legsikeresebb könyve az 1986-ban és ’87-ben két kötetben megjelent Por, amely egy szótár 666 (!) szócikkébe rendezve vagy szétszórva három „regényt”, „háttértörténetet” foglal magába. Legkedveltebb technikai eszköze a formabontás, a montázsolás; mintha mindig egy valódi vagy fiktív, de kontúros struktúra vezetné a tollát. Hiába, rajtahagyta nyomát a hatvanas évek strukturalista (szegedi) iskolája. A Porból trilógia fejlődik: Por–Híd–Pest. Még hogy nincs nagyregény?!

Írásai metafizikai rejtélyekbe vezetnek figyelmeztető jelekkel (utalásokkal) és persze „megvezetve” (jelek nélkül). A Por-szótárt követi jóskártya és pálcikajóskás (Híd), a titkos kínai hadművészet harminchat hadicsele (Pest), majd a trilógián túl a kártyajóslás (Királyáldozat) vagy az egyszemélyes újság (Kölcsön idő).

Pár a Por-t ő maga az első posztmodern regénynek tartja, mások nem egyértelműen vélekednek erről így, merthogy a kistörténeteket még összefogja az erős monologikus elbeszélői perspektíva, s nem jellemzi a posztmodern mindig mindent újraértelmező, hezitáló, bizonytalanító („az elbeszélhetőség lehetőségei”) attitűdje. Valódi írói elkötelezettséggel, vagyis „lentről” követi és kommentálja közírói szépprózájában a rendszerváltás óta eltelt korszak hétköznapjait. Az események szigorú, erős hangú krónikása, ám írásait folyamatosan átszínezi és „megemeli” a filozofikusság: a kínai bölcsektől a természeti népek közmondásaiig. A sokszor egymásra lapátoltnak tűnő szóbeli, olvasott, internetes aforizmákból, kistörténetekből, emlékekből, Amszterdamtól Zimbabwéig, Kínától Mexikóig mégis összeáll egy korunkbeli emberkép: egy bátor, kemény, kereső, olykor elbukó, de mindig kiegyenesedő értelmiségi etikai tartása. A sokféleségben bogarászó olvasó pedig mindig kap valami ajándékot: kiharcolt gondolatot, könnyed tréfát.

Ami Temesiből a mai magyar nyelvtudomány számára fontos, elemzendő jelenség (s remek szemináriumi, szakdolgozati téma lehet): a mikroprózából fejlődő makropróza, a szegedi (szögedi) tájszólásnak, az 1960-as évek szlengjének irodalmi megjelenítése, a történetmondás strukturalista megoldásai, a nézőpontok-identitások sokfélesége, a világutazásokból fakadó kulturális és nyelvi sokféleség, intertexutalitás, nyelvi multikulturalitás nyelvi hozadéka (pl. Pejote), valamint a magyar nyelv iránti harcos elkötelezettsége. Temesit eléggé észrevehetően hanyagolják az értelmezők. Én ezt megértem, mert aki hozzá mer nyúlni, annak már ígért néhány pofont, és (úgy tudom), hogy ezt olykor be is váltja. E sorok írója kivétel volt eddig…

Aki olvassa, megfürdik a nyelv tengerében, mely összeköti a múltat a mával (és talán hihetünk benne: a jövővel), a tanyát Tápéval, Porlódot Pesttel, sőt Amszterdammal és Mexikóval. Temesi pedig magánál hordja a kagylót. Átvesz és teremt. Ez a kultúra lényege. A magyar nyelv a szerelme. Talán az első. Angolul is ír (állítólag ugyanúgy), de hát minek és kinek.

Úgy látom, nekem kellett megírnom!

És majd egyszer megírom másként is!

Záró mottó: „A humorérzék nem csak a saját abszurditásainkat mutatja meg, de másokét is, megvédi az embert minden bűnt elkövetésétől, kivéve azokat a bűnöket, melyeket érdemes elkövetni. Aki tréfál, gyón. Miközben minden tíz tréfára száz ellenség jut ebben a világban.” (Gabo meg a halál, 332.)

Jegyzet:
Temesi Ferenc 60. születésnapjára született írás. Be kellett volna mutatni a Szigetben, a Bem rakparton 2009. november 27-én.