Évközben magyar szakon tanulok, nyáron orvosi rendelőben dolgozom. Óhatatlanul is felfigyelek néhány érdekesebb társalgási jelenségre, és már korábban is lehetőségem nyílt kutatni az orvos és beteg közti kommunikációt. Több egyetemi szeminárium keretében foglalkoztam már mind a magyar nyelven történő háziorvosi ellátások, mind az idegen nyelven beszélő páciensekkel folytatott diskurzus sajátosságaival.Jelen írásom első részében saját tapasztalataim alapján a nemzetek közti kommunikációs nehézségekről, második részében pedig az egészségügyben dolgozó szüleim által is kiegészített orvosiszleng-gyűjteményemről lesz szó, viszont még mielőtt belebonyolódnánk az egyes problémakörökbe, először számokban foglalom össze a tárgyalt kérdéskört. A beszámoló alapját az a kéthetes nyári munka adja, amelyet idén harmadik éve végeztem egy Balaton-parti város orvosi rendelőjében. A tényleges munkaidő tizenkét nap 12 órás nappali műszakban, azaz 144 munkaóra. Ez alatt a 12 nap alatt 2009 nyarán 431 beteg fordult meg a rendelőben, ez átlagban napi 36 beteget jelent, de a valódi értékek 46 és 25 között mozogtak. A legnagyobb betegsűrűséget délelőtt 10 és délután 2 óra, és a délután 5 óra és este 9 óra közötti időszakban figyeltük meg (utóbbi 2 óra már kívül esett a munkaidőnkön, de napról napra szinte teli rendelőt hagytunk hátra váltáskor). Egy kis számolás után eredményként azt kapjuk, hogy abban az éven óránként 3 beteget láttunk el, ami testvérek közt elosztva is 20 percet jelent esetenként, azonban az átlag – mint láttuk a napi betegszám esetében – meglehetősen torz eredményeket mutat. A 2010-es szezon alatt pontosítottam a gyűjtési szempontjaimat, és összesen 388 beteget számoltam. Közülük 60-an nem magyar állampolgárok, legnagyobb arányban németországi nyaralók jöttek, pontosan 38-an (mintegy a betegek 10%-a, csak a külföldieknek pedig 63%-a). Így a napi átlagunk 32 főre csökkent, óránként már csak 2,6 beteget láttunk el, statisztikailag több időnk jutott rájuk, de ezt itt és most ellenpontoznám a betegszám tekintetében teljesen átlagosnak nevezhető napunk rendjével. Az alábbi táblázatban a beteg nemén, életkorán és állampolgárságán felül feltüntettem az ambuláns napló elkészültének idejét (így megmutatkoznak a betegekre jutó valódi időmennyiségek) és az ellátottak, ill. kísérőik által beszélt nyelveket. A mindennapi adatok szerint a legkisebb betegszámú napon (24 fő) átlagolva óránként 2 betegünk volt, azaz 30 perc/beteg, a legsűrűbb napon pedig (48 fő) óránként 4, 15-15 perces időráfordítással. És akkor nézzük, hogyan is alakul valójában az ellátási sebesség.

2010. augusztus 4. (szerda) táblázatba foglalt adataiból jól látszik, hogy 10:14-től (pontosabban a beteg érkezésétől kezdve) egészen 16:55-ig folyamatosan dolgoztunk, néhol 5-6 percenként végeztünk egy esettel, így ezen tényező esetében nem tekinthető mérvadó eredménynek az átlagolással kapott érték.

1. Nemzetek közti kommunikáció

Saját tapasztalatom alapján állíthatom, hogy körülbelül minden ötödik-hatodik beteg nem magyar állampolgár az ellátottak között (15-20%). Ugyancsak a megfigyelések alapján mondhatom, hogy a legtöbb külföldi Németországból érkezik (ez valószínűleg annak tudható be, hogy a Balaton még mindig kedvelt nyaralóhelye a németeknek), rajtuk kívül még a hollandok említhetőek, mint nagyobb számú látogatók, a többi néhány eset pedig eloszlik nagyrészt európai, de a világ egyéb részeiről is érkező betegek között. Csak felsorolásként: kanadai, amerikai, thaiföldi, orosz, ukrán, szlovák, cseh, lengyel, osztrák, szlovén, szerb, román, svájci, francia, olasz, görög, török, dán, svéd, észt betegek is jártak már a rendelésen.

Nyelvtudásunk

Ahhoz, hogy ezt a munkát végezzük, semmiféle nyelvtudást érintő előírásnak nem kell megfelelnünk. A doktornőm jól beszél németül, a legfontosabb kb. 7-800 betegségnevet, speciális kezelések nevét bármikor mozgósítja szókészletéből, hiszen az évek során rá volt kényszerítve, hogy ezeket megtanulja idegen nyelven, ezt a szókincsét leszámítva társalgási szinten beszéli a németet. Én inkább az angol nyelvet részesítem előnyben, a szakszavakat az elmúlt három év során tanultam, ugyancsak a kényszer miatt. Társalgási szinten beszélek én is, tehát mondhatni kiegészítjük egymást, hiszen a betegek által leggyakrabban beszélt két idegen nyelvet – az angolt és a németet – értjük és használjuk. Az egymás által jól használt nyelvekből is szinte azonos a „képzettségünk”: némettudásom az alapszavakra korlátozódik (testrészek, számok, napszakok, alapigék), de nagyon sok szót tanultam a doktornővel való közös munka során. Ő ugyanebben a helyzetben van az angolt illetően, leginkább azokat a szavakat ismeri, amik vagy a magyarban vagy a németben hasonló hangalakkal fordulnak elő (kvázi könnyen megjegyezhetők és bármikor hamar előhívhatóak), és azokat, amelyeket én használok. Azonos hibákat követünk el abban az esetben, ha az egymás által preferált nyelven szólalunk meg: leggyakrabban az igék ragozását rontjuk el, a magázó-tegező formákat, formális-informális kifejezéseket, számokat (fifty – fifteen vagy zweitausend – zweihundert).

A két idegen nyelv előnye

Az első kérdés, amit felteszünk a betegnek, a következő: „Itt tetszik üdülni Siófokon?”, ill. „Itt üdülsz Siófokon?”. A magyar betegnél innentől elvileg semmiféle nyelvi korlát sincsen – gondolhatnánk, de majd egy rövid kitérő erejéig arról is szó esik, hogy néha nehezebben boldogulunk egy magyar anyanyelvű beteggel, mint esetleg egy francia nyaralóval.

Ha az általános nyitókérdésünk után kiderül számunkra, hogy a beteg külföldi, akkor azonnal felajánljuk neki a lehetőséget, hogy németül (doktornő: „Ein bisschen ich spreche Deutsch, aber bitte langsam sprechen. Was Probleme haben Sie?”) vagy angolul (én: „I speak just english, i will understand everything if you say it slowly. So, what’s your problem?”) beszéljen velünk.

Eddig mindössze három esetben fordult elő, hogy se a beteg, se a kísérő (hiszen sokszor ők mentik meg a helyzetet) nem beszélt egyik nyelven sem. Ilyenkor kénytelenek vagyunk mindössze a nonverbális kifejezési lehetőségekre bízni a kezelés sikerességét. Szerencsére egész egyszerű probléma állt fent (száraz köhögés kis torokfájással, ill. a fiataloknál kötőhártya-gyulladás). Az első eset páciense végig anyanyelvén beszélt hozzánk, aztán egészen rövid mutogatás és hangutánzás után azonosítottuk a problémát, és újabb mutogatással (közben németül beszélve) a gyógyszeres kezelés milyenségét is tudtára adtuk. Mellékesen megjegyzem, hogy ők 60-70 év közötti Dániából érkezett család voltak, akiket egy barátjuk kísért el.

A második esetben két huszonéves francia fiatal jött hozzánk, ahol a fiúnak a kontaktlencsétől begyulladt a szeme. Franciául beszéltek hozzánk, mi németül és angolul, amiből azonban egy szót sem értettek. Ennek ellenére egy kisebb rajzos feladat, „túlórázás” és szemészeti beutaló után szakorvoshoz juttattuk őket, és még a „szem” francia megfelelőjét is megtanultuk.

Egy másik nehéz helyzetben telefonon kellett egy angolul éppen csak beszélő holland fiatalembernek elmondanom, hol és hogyan tud mankót venni. A legminimálisabb szókinccsel és óriási körmondatok árán, de elmesélte, hogy a felesége eltörte „a lábának azt a részét, ami még nem a legvége”. Nem ismerte angolul a mankó szót, így erre is egy frappáns kifejezést gyártott: „stick with she can walk”. Lebetűztem neki a mankó szót, de a gyógyászati segédeszközbolt betűzése után harsány nevetésben tört ki, szóval úgy döntöttem, egyszerűbb helyleírást adok: a sárga épület fehér ajtóval a kórháztól balra.

Nyelvváltás

Érdekes jelenséget figyeltem meg a doktornőmnél: ha az adott külföldi beteg esetleg nem beszél németül, a doktornő akkor is németül beszél hozzá, sőt esetenként még a velem való kommunikációnál sem vált át magyarra, a beteg pedig nem értvén a német beszédet, várja tőlem angolul az információt. Külön abból a célból, hogy le tudjam gépelni az anamnézist vagy beírjam a végzett vizsgálatokat az ambuláns naplóba, nem szokott a doktornő nyelvet váltani, hiszen megértem a német beszédet, másrészről pedig sok időt spórolunk ezzel. (Ezért tart éppen úgy 6 percig egy „német mandulagyulladás” ellátása, mint a magyar mandulásé.) Külföldi beteg előtt minden esetben magyarul beszélek, csak direktben a páciensnek célozva használom az angolt. A doktornő abban az esetben beszél magyarul, ha kizárólag nekem tesz egy megjegyzést, azaz nem veszti el a kapcsolatot a beteggel amiatt, mert visszavált magyarra.

Jó taktikát dolgoztunk ki az eddigi munkanapok során a nyelvváltás segítségével, amit leginkább a tizenéves páciensek esetén alkalmazunk. Közülük is inkább azoknál, akik feltételezhetően titkolnak valamit előlünk vagy nem mondanak igazat – egy-egy elhallgatott tény pedig, lássuk be, akár súlyos következményekkel is járhat. Ezt eddig kétszer alkalmaztuk, mindkét esetben németül jól, angolul velem azonos fokon beszélő pácienseknél. Feltételeztük a betegről, hogy nagyon nagy mennyiségű alkoholt, esetleg kábítószert is fogyasztott az előző éjszaka folyamán, állapota legalábbis erre engedett következtetni. Azonban mind ő, mind kísérője, aki hasonlóan rossz állapotban volt, tagadták ezeket a feltételezéseket. A belépés óta németül folyt a beszélgetés, majd mikor a doktornő az asztalához ült, úgymond pillanatnyilag kilépve a beszélgetésből (személyes távolságból átlépett a távoli társaságiba), én a két fiúhoz léptem és közvetlen modorban, angolul kértem őket, hogy mondják el, mit fogyasztottak, hiszen meglehetősen fontos, hogy mindenről információnk legyen. Pár perces monológom kulcsmondatának bizonyult a következő: a doktornő nem beszél angolul, csak én (az egy másik dolog, hogy érteni nagyjából mindent ért). Több sem kellett nekik, egész listát kaptam arról, mi vezetett eddig az állapotig. A beteg kezelése gyors és sikeres volt, akárcsak a másik esetben, mikor ugyanígy jártunk el – akkor már tudatosan építve erre a technikára.

Sajnos előfordul az is, hogy a betegek elégedetlenkednek valami miatt (nem tudjuk felírni az adott gyógyszert a szakorvosi engedély hiánya miatt vagy azért, mert Magyarországon nem is létezik), és ilyenkor bizony kicsúszik a szájukon egy-két durvább szó is. A 2009-es nyár legviccesebb történetét egy magyar anyanyelvű, de már évek óta Németországban élő hölgynek köszönhetjük. Magyarul köszöntött minket, egy németül beszélő beteget kísért, így eszünkbe sem jutott, hogy németül beszéljünk, a hölgy meglehetős biztonsággal fordította a hallottakat. Az idős beteg Németországban felejtette az inzulinját, amit felírásra kértek. Ennek több akadálya is volt, de a legnagyobb az, hogy Magyarországon nem létezik ilyenfajta inzulin, másfélét pedig semmiképpen sem adhatnánk neki. A hölgy nem hitt nekünk, és mikor a diabetológiai osztályon is azt mondták, hogy tényleg nem létezik nálunk ez a gyógyszer, akkor annyira mérges lett mindkettőnkre, hogy németül káromkodott (holott egészen eddig magyarul beszélt velünk!), míg el nem hagyták az épületet. Ebből a kis incidensből arra tudok következtetni, hogy a hölgy számára már a német nyelv az, amelyiken spontán helyzetekben képes önmagát kifejezni, mint ahogy egy nyelvjárást is beszélő egyén a váratlan helyzetben esetleg nem a köznyelvi kiejtést használja.

Ebben a fejezetben tennék említést egy másik, egészen gyakori jelenségről. Főleg a holland fiatalok körében figyeltük meg, hogy mivel egyaránt beszélhetnek hozzánk angolul és németül is, előszeretettel keverik a kettőt. Nemcsak az egymást követő mondatokat mondják más nyelven, hanem egy mondaton belül is használják mindkét nyelvet – akár önmagukat is korrigálják, ha nem biztosak egy szó helyességében, nyelvet váltanak. Számukra adott a helyzet, hiszen egyik sem az anyanyelvük, ezt alátámasztani látszik az a tény is, hogy a német (anyanyelvű) fiatalok nem keverik a két nyelvet, nem foglalkoznak azzal, hogy én kizárólag angolul beszélek hozzájuk, előfordul, hogy ők ennek ellenére is németül válaszolnak mindkettőnknek. Elenyésző azok száma, akik figyelnek arra, hogy a doktornőhöz németül, hozzám pedig angolul érdemes beszélni.

A csak angolul beszélő páciensek esetében mint említettem, a doktornő továbbra is németül beszél, és ha néha meg is próbálkozik az angollal, akkor „keine feaver” [kájne fívör] és „ohne paper” [óne pépör] típusú szókapcsolatok születnek, tehát szavakat és kiejtést egyaránt keverten használ. Magas fokú nyelvi intelligenciáról tanúskodik, hogy egy-egy szó nem ismerete miatt sem hagyja megszakadni a kapcsolatot a beteg és önmaga között, ami aztán újabb vicces mondatokhoz vezet: „Warten, bitte! Előbb [megsrájboljuk] a papírt.”, „Legen Sie, bitte, dort [mit papucs]” és „Ich nehme Antibiotikumtablette ein, und mit Salbe kenegetem.”.

Orvosi szakkifejezések ismerete

Meglepő tapasztalat, de a magyar betegek többsége (életkorra való tekintet nélkül) tisztában van néhány gyakori betegség latin nevével, míg ez egyáltalán nem mondható el a külföldi betegekről, legfeljebb abban a két esetben, ha az illető az adott betegségben szenved vagy ha az ő nyelvükön a latin megnevezéshez elég hasonló hangalakkal bír a név. A magyar betegek háromnegyede tudja, mi az az ischyas vagy lumbago, értik ezt is és a derékfájást, gerincsérvet is, míg ezt a német betegek nem, hiszen ők erre más kifejezést (Hexenschoss) használnak. A legtöbb nehézségünk a betegségek, szervek nevével adódik, hiszen mint említettem, csak abban az esetben tudjuk a latint közvetítő nyelvként használni, ha az adott idegen nyelven is hasonlóan hangzik a szó (magas vérnyomás = lat. hypertonia = ném. Hypertonien). Általánosan megfigyelhető jelenség, hogy a tartósan gyógyszeres kezelés alatt álló (állt) vagy műtéten átesett németországi betegek azok, akik tudják a latin kifejezéseket, míg a magyar betegek közül az, aki életében csak egyszer kapott arcüreggyulladást, jó eséllyel tudja, mi az a sinusitis.

Amikor a magyar beteg a „problémás”

Csak apró kiegészítésként írom ezt a fejezetet, amelyben néhány rövidebb anekdota foglal helyet. Ahogy a dolgozat elején is említettem, nem minden esetben könnyebb a helyzet a magyar anyanyelvű betegek esetén.

Doktornőm és én egyaránt igyekszünk közvetlen kapcsolatot, kellemes légkört kialakítani a rendelőben viselkedésünkkel, udvariasak, nyugodtak és segítőkészek vagyunk, amennyire tőlünk telik. Orvosi kommunikációval foglalkozó írásokban több helyen is olvastam már, hogy helytelen az, amikor az orvos T/1. vagy E/1. személyben beszél a beteghez. Lehet, hogy helytelen, viszont azzal nem értek egyet, hogy ez külön problémát is okozna a betegnek. Ha nem is azon a módon, mint ahogyan helyes lenne, de közvetlenséget sugároznak az ilyen típusú mondatok: „Hazamegyünk, megisszuk a teánkat és szépen pihengetünk.”; „Megmérem a lázam, beveszem a gyógyszeremet és sokat alszom.”. Ez utóbbi mondat egy néniben érdekes kérdést vetett fel: „Maga is, Doktornő?” Ez a minidialógus is bizonyítja, hogy ez inkább vicc-, mint problémaforrás. Doktornőm egy lépéssel tovább megy a közvetlenség kialakításában: az idős betegeket a nevükön szólítja (pl. Szabó bácsi), aminek észrevételeim szerint sokkal jobban örülnek, mint az Uram, ill. Asszonyom megszólításnak.

2. Egészségügyi szleng

Ahogyan minden más szaknyelvnek, így az orvosi-egészségügyi szaknyelvnek is megvannak a maga sajátos kifejezései, amit jó esetben mindenki, azonban funkciótól függően akár csak a beavatottak ismernek. Bandur Szilvia „Dokiduma” – az orvosi szlengről… címet viselő tanulmánya (Magyar Orvosi Nyelv 2003) adott kedvet a gyűjtéshez, amit több egészségügyi területen végeztem. Közvetlenül a saját munkám alkalmával jutottam példákhoz, de többek között a szüleim és lakótársaim is adatközlők voltak. Édesapám mentőszakápoló, édesanyám egy vidéki kórház belgyógyászati osztályán kardiológiai asszisztens, lakótársaim pedig gyógyszerész-, szülésznő- és orvostanhallgatók. Bandur Szilvia cikkében több csoportot különít el a kifejezések szétválogatására – részben ezeket, részben az általam alkotott újabb kategóriákat használom a kiértékelés során.

Kategóriák

Az első csoportot barátságosított szakszavak néven hozza létre: ide azok a kifejezések tartoznak, amik játékos, leleményes alakításon esnek át, némi tréfás töltettel telítődnek, és emellett létrejöttüket egy egyszerűsítő, rövidítő, becéző szándék inspirálja. Második csoportként az eufemizálókat nevezi meg, amik használatának célja kétféle lehet: egyik előnye, hogy külsősök nem biztos, hogy megértik, így a titoktartás megfelelő eszközei, másrészről pedig a humoros jelentéstöbblet nagyban megkönnyítheti a betegség tényének feldolgozását (ld. lejjebb: bárányhimlő). Azonban ezek közt jócskán akadunk olyanokra, amiknek a használatára nagyon kell ügyelni, nehogy valakit megbántsunk vele. Ezt az első két csoportot én egyként kezelem, a fejezet végén kiderül, miért.

Siófoki gyűjtésből származik a diás (diabetes-es), ciszes (cystitis-es = hólyaghurutos), szines (sinusitis-es = arcüreg-gyulladásos), belgyogyó, nőgyogyó (gyógyászat vicces rövidítése), gasztró (fn., a gasztroenterológiai osztály rendelőjének neve; gastroscopia = gyomortükrözés rövidítése; igeképzővel: meggasztróztuk) és tonsectes [tonzektes] (tonsillectomia = torokmandula-kivétel kifejezésből).

A mentős- és belgyógyászati szlengben használt szavak közül a következők tartoznak ide: defi (defibrillátor röv.), májcirka (májcirózis), gyógytefu (= mentőautó; teherfuvarozás rövidítéséből), hipózik (hypoglycaemia rövidítése és igeképzővel ellátása; =vércukorszintesést követő rosszullét; más hypo- előtagú betegségre nem használják pl. hypothyreosis), pulzoxi (pulsoxymeter röv.).

Több szó esetén a hangalaki vagy jelentésbeli hasonlóság az átalakítás alapja. Ezek közt a megmosolyogtatóaktól egészen a morbid, bántó szavakig mindenfélét találunk. A könnyebbek közül néhány: kredenc (delirium tremens második tagjának hasonlósága), empizsoma (emphysema pulmonum = tüdőtágulat nevéből), piromániás (pyrexia = láz), ulánbátor (= inkubátor), infláció (=infúzió), heliportás (pilóta), hugi, Eta, Afrika, Jenci, sörös autó (HUG-XXX, ETA-XXX, AFR-XXX, JNC-XXX és HBH-XXX rendszámú mentőgépkocsik neve), körforgalmas (kanyarós), trabant (járókeret),

pontot tett az I-re (vulnus punctum = szúrt seb; punktum kifejezés miatt), séf (kárhelyparancsnok, aki a legmagasabb végzettségű a balesethez kivonulók közt).

A további példaszavaknál azonban a morbid viccek alapjait képező nyelvi játékosság dominál: zizi (pszichés betegségeknél), meseautó (=mentőautó), viccosztály (=pszichiátria), fractura ripityom (=politraumatizált sérült), agyasbogár (agyvérzett beteg),  prosztata (idős férfibeteg), hidegsebész (=patológus).

A betegség jellemző tünetének kiemelése is átalakító tényező (ezek közt is jócskán találunk morbid, sértően vicces kifejezéseket): meszesgödör (súlyos érelmeszesedéssel küzdő beteg), Pöttyös Panni (bárányhimlős beteg), púpos hasú vagy kettő az egyben (terhes nő), Norvégiában van / Osloban van [oszlóban van] (leprás beteg), kopog a bilije (epeköves beteg), tealötyögtető (Parkinson-kórban szenvedő beteg), szelepes alul-felül (hányás-hasmenés vírussal fertőzött beteg).

A vizsgálati eszközről, ellátás módjáról való elnevezés a következőknél figyelhető meg: mumifikál (fáslizik), elemről működik (24 órás Holter EKG műszer miatt), becsövezés (katéterezés), kis Csernobil (röntgenvizsgálat), sugárzó egyéniség (röntgen-asszisztens), zöldkártya (rectoscopia=végbéltükrözés – kipufogó-vizsgálat), műszaki vizsga (felülvizsgálatra visszarendelt beteg) – ez utóbbi kettő az autók vizsgálatára utalva.

Vannak olyan kifejezések is, amelyek valami egészen bonyolult jelentés-összekapcsolással keletkeztek, így ezeket nem tudom másként kategorizálni, csak mint egyebek: eltűntnek nyilvánítva / ütközetben eltűnt /Chuck Norris-szindróma (veszettség), vasutasbetegség (malária= váltóláz), havi baj (=mentősfizetés), kompresszortűz (tüdőgyulladás), kalauz nélküli egység (járóbeteg-szállítás: egy mikrobusz egy gépkocsi-vezetővel).

Természetesen az egyes kategóriák között elég nagy átfedések valószínűek, így saját megítélésem szerint készítettem el az egyes csoportosításokat. Minden másféle felosztás helyénvaló. Az első két csoport összevonására azért került sor, mert nem tartom egyértelműen elválaszthatónak a két kategóriát.

A harmadik kategóriába rengeteg kifejezés tartozik, így közülük a teljesség igénye nélkül a leggyakoribbakat sorolom fel. Ez a csoport a betűszavaké és mozaikszavaké: SBO (Sürgősségi Baleseti Osztály), T-T rtg [tétéertégé] (tetőtől-talpig röntgen), IBO (Intenzív Betegellátó Osztály), ITO (Intenzív Traumatológiai Osztály), PM (pacemaker), roko (rohamkocsi), KIM (kiemelt mentőgépkocsi), ONE (orvos nélküli egység), MT (mentőtiszt), GKV (gépkocsivezető), MÁP (mentőápoló), AB (abortusz), PIC (Perinatális Inkubátoros Centrum), TBE (tömeges baleseti egység), ICS (irányító csoport), MONA LISA (monitor, oxigén, nitrát, aspirin, lisis, ionizálás/infundálás – intubálás, saturatio, anamnézis – ezek a kulcsszavai a beavatkozási protokollnak infarktusgyanú esetén) és végül, de nem utolsó sorban az Országos Mentőszolgálat betűszava, az OMSZ (ami egyébként egyezik az Országos Meteorológiai Szolgálat nevével).