2022 februárjában egyedülálló ünnepségekre kerül sor Észtországban: Jurij Lotman századik születésnapja (1922. február 28.) alkalmából. Természetesen a szemiotika és a rokon tudományok keretében máskor is voltak nagy nemzetközi jubileumi ünnepségek vagy konferenciák. Most azonban a jubileumot valóságos nemzeti ünnepséggé változtatják. Az észt társadalom kivételes toleranciáját is jelzi, hogy egy filológust ünnepelnek, aki leningrádi, és nem is orosz. A konferencia vezérszava a Lotman propagálta „szemioszféra”.

Minthogy világszerte a szemiotikusok, irodalomtudósok, a kommunikációval és kultúraelmélettel foglalkozók fogják méltatni munkásságát, ezt nekünk nem is kell szolgailag utánozni. Annál kevésbé, mivel magyarul többször is készült ilyen bemutatás, és Lotman számos írása magyarul is olvasható. Arra azért törekszünk, hogy Lotman több mint fél évszázados munkásságára visszapillantsunk.

A leningrádi (zeneművésztől fogorvosig) zsidó elit szerteágazó családjába született. Korán megmutatkozott nem mindennapi tehetsége és már gimnazista korában hallgatta az egyetemi előadásokat. Nem is kellett felvételeznie. Ekkor még a legkiválóbb irodalomprofesszorok tanították. Az egyetemem főként a 18. századi orosz irodalom társadalmi jelenségként való bemutatásával foglalkozott. Nagy tárgyismerettel (és lózungok nélkül) dolgozott. Csak Puskinról több monográfiát készített. Amikor a 60-as évek elején állást keresett, barátai azt tanácsolták, hogy egy nyugalmas helyre pályázzon, ahol feltűnés nélkül alkothat. Hihetetlen szorgalmú tudós, aki tudományszervezőként is számottevő. Ő körülötte alakul ki a tartui egyetemen a „jelrendszerek” kutatása. 1964-től jelenik meg az iskola évkönyve és kerülnek megrendezésre a szemiotikai nyári konferenciák. Ide a moszkvai kollégák is eljuthattak. (Ám külföldi előadók – hosszú ideig – nem.)  A szabad véleménynyilvánítás és vita jellemzi a tartui iskolát. A szóba kerülő témák igen széles körűek: a Védáktól a városelméletig terjednek.

Maga Lotman kiváló előadó és teoretikus. Előbb az orosz irodalom szövegeivel foglalkozik, majd a filmmel mint rokon jelenséggel. Ez már társadalmi kommunikáció. Még szélesebben a kultúraelméletet képviseli: főleg az érdekli, mi is a tradíció? Igazán jellemző hogy mindig új és új fogalmakat, rendszereket fogalmaz meg. Tipikus vezéregyéniség: legközelibb munkatársai más és más kutatási területet választottak (mint például egy „teljes” fordításelmélet).

Az 1960-as évek végére szerveződtek meg a nemzetközi szemiotika keretei, de ebbe a tartui iskola képviselői személyesen nem tudtak kapcsolódni. Két évtized kellett ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon. A szovjet szemiotikusok is Nyugatra utazhattak. Lotman azonban alig élt e lehetőséggel. Viszont tanulmányai és könyvei szinte szakadatlanul jelentek meg világszerte. A magyarok sem panaszkodhatnak: szinte a kezdetektől magyarul is olvashatók voltak Lotman írásai. Legfeljebb azt hiányolhatjuk, hogy mégsincs magyar Lotman-antológiánk (leginkább időrendi kötet lenne használható).

Lotman életműve szerves egységet alkot. Mégsem olyan egyszerű eligazodni köztük. Az állítást könnyen igazolhatjuk. 1992-ben jelent meg (vagyis „poszt-szovjet” kiadvány) a Kultúra és robbanás című kötet.  (Talán így a legegyszerűbb a vzriv szót lefordítani.) Maga a  szerző említi, hogy felesége, Zara Minc halála után készült e könyv, és többen segítettek a kötet létrejöttében. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az egyes fejezeteket Lotman előadta, majd segítői a szövegeket szerkesztették tanulmánykötetbe.  Ez a megszokott Lotman-kötet: 20 tanulmány, változatos témákkal. Abból indul ki, hogy a kultúrában a szemiotikai rendszerek változnak, mégpedig folyamatosan, illetve robbanásszerűen. Az orosz kultúrában jellegzetes a kettős (bináris) rendszer, inkább, mint az „európai” kultúra rendszereiben.  Külön is tárgyal olyan rendszereket, mint a nyelvi rendszer, a fejlődés, az együgyű hős, a szöveg a szövegben, a szöveg dinamikája, az Én, az álom, a személynév, a vég, a perspektíva, a művészet fogalma – megannyi esszé témája. Gyakran egy idézet a kiindulópont, és a példák is az orosz kultúra megszokott jelenségei. Noha nem részletezi a kultúra szemiotikájának klasszikusainak eredményeit, Lotman a maga művét egyértelnűen szemiotikának minősíti.

Ez a tárgyalásmód nem kedvez az egyszerű tanítványoknak, ugyanakkor sok frappáns mondatot találunk. Vérbeli dialektikus, a legtöbb jelenséget ellentétpárként mutatja be. A gazdag orosz szemantika nemcsak a megszokott módon kerül használatba.

Noha röviden, a jubileum alkalmával utalni kell a magyar kapcsolatokra. Az1960-as években a szovjet szemiotikát nálunk többen és többféle módon ismerték, majd ismertették. Közülük az Irodalomtudományi Intézetben népszerűsítették Lotman poétikai nézeteit. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként Budapesten járt, az utat Szabolcsi Miklós révén az irodalomtudomány keretébe illesztették. Később a pécsi egyetemen az irodalomelmélet oktatásával mutatták be Lotman irodalomelméletét. 1973-ban jelent meg Lotman filmszemiotikája, amely Lotman művei közül a leginkább hasonlít az akkori „nyugati” szemiotikára. Papp Ferenc honosította meg nálunk.

Világszerte ismert és az is marad. Még akkor is, ha igazán jelentős lotmanánus magyar dolgozat eddig nem született.

A jubileumi rendezvényeken rendszerint említenek anekdotikus jeleneteket.

Magam 1964 januárjában láttam először. A tartui egyetemi épület egyik folyosóján jött szembe. Kísérőm bemutatott. mint budapesti egyetemistát. Mire Lotman így reagált: Milyen nyelven tanítanak ott? „Magyarul” válaszoltam. „Haraso” mondta, és továbbment.

A második találkozás 1970-ben, az észtországi finnugrista kongresszuson  történt. A kongresszus Tallinnban volt, de a közbülső „kiránduló” napra levittek bennünket az akkor még igencsak zárt város, Tartuba. Kiderült, hogy éppen ezen a napon Tartuba jöttek a szemiotikai nyári egyetem egyes résztvevői. Az egyetem főépületében baloldalt hátul egy kis szobában voltunk. Lotman és Bogatürjov vezették a megbeszélést a színház szemiotikájáról. A finnugristák erről nem is tudtak. Csak három külföldi volt jelen: Thomas A. Sebeok, Zsilka Tibor Nyitráról és jómagam. Egy kis rajzot is készítettem a két apró termetű szemiotikusról.  Ezt aztán a Semiotica közölte (In memoriam of Lotmanosphere – 105/3-4 :191-206.).

Az első száz esztendőt bizonyára további figyelem és hatás követi.