A társadalmi változások mellett azonban a kommunikációs formák változásában a technikai fejlődésnek is fontos szerep jut, hiszen ezekben az eszközökben, módokban bekövetkezett változások hatással vannak a tartalomra is. Ezt az állításomat az általam vizsgált locsolóversek is alátámasztják, hiszen az utóbbi pár évszázadban is sokat változott formájuk és tartalmuk is. Ez egy olyan kommunikációs forma, amely az elsődleges csoport tagjai között megy végbe, és viszonylag kötött formájú. A locsolóversek több évszázados múltra tekintenek vissza, mégis a társadalmi átalakulással párhuzamosan ez a műfaj is átalakult. Helyet kapott bennük a nyelvi agresszió, nagyobb szerep jut a humornak és a pajzánságnak. Így ékes bizonyítékai annak, hogy a kommunikációs forma változásával a tartalom is változik, hiszen a hagyományos műfajok a legkevésbé rugalmas műfajok. A locsolóversek kapcsán fontos felfigyelni arra is, hogy ezekben a versekben a trágárság egészen más célt szolgál és más megítélés alá esik, mint a mindennapjainkban. A locsolóversekben megjelenő trágárság érdekes jelenség, hiszen a műfaj vallásos alapokon nyugszik, mégis megjelennek benne a tabu szavak.

Az agresszió egyszerre társadalmi, biológiai és pszichológiai jelenség. Megvannak a biológiai alapjai, amelyek a folyamat lefolyásáért felelősök (például az adrenalinszint emelkedése agresszív viselkedéskor), viszont nem mondhatjuk, hogy csak ez játszik szerepet a folyamatban. Pszichikai vagy társadalmi konfliktusok az okozói, ezért az, hogy az agresszív viselkedés mikor jelenik meg és milyen erősen, nemcsak biológiailag meghatározott, hanem akár külső tényezőktől is függhet. (Haller–Halász–Mikics 2003)

Az agresszív viselkedés lelki hátterét vizsgálva elmondhatjuk, hogy nincs egységes nézőpont. Egyesek szerint létezik normális és kóros agresszió, mások viszont az agressziót jellemvonásnak tekintik és csak olyan esetekben használják a kifejezést, ha az illető személy viselkedésében állandóak a kihívó, támadó, dühös cselekvések, megnyilvánulások. (Hárdi 2000: 30–33)

A hétköznapi agresszió legtöbbször a beszédben jelenik meg, tehát a szavak, kifejezések, mondatok tartalmában, vagy akár formájában is tapasztalhatunk agresszív elemet. A szóbeli kommunikációban ezen kívül fontos szerepe van a hangerőnek, a hangszínnek, a beszédtempónak, amelyek mind megváltozhatnak, ha agresszívvé válik a beszélő viselkedése. A hangerő általában megnövekszik, a hangszín elmélyül, a ritmus pedig felgyorsul. A mimika és a testbeszéd is megváltozik, az arc kipirul, az izmok összehúzódnak. (Hárdi 2000: 28–30)

Az agresszió társadalmi megítélése általában negatív, hiszen a legtöbb ember az agresszív viselkedésben a potenciális veszélyt, a devianciát, a szokásostól való eltérést látja. Az agresszív viselkedés régen a túléléshez szükséges volt, a dominanciaharcokban az nyert, aki törtetőbbnek, fenyegetőbbnek, erősebbnek bizonyult. Mai társadalmunkban a hétköznapi agresszió a legtöbb ember szemében nem pozitív viselkedésforma. Ám sokan nem gondolnak arra, hogy a határozottság vagy a céltudatosság is ide tartozhat, és ezek a tulajdonságok a karrierépítés szempontjából sem haszontalan és elítélendő tulajdonságok. (Kiss 1995)

Nyelvhasználatunk változásai a kommunikáció megváltozásának is köszönhetők. A második világháború után a hagyományos média mellett megjelent az új média, amely nemcsak a felülről lefele történő kommunikációt, hanem a többirányú információáramlást és azonnali visszacsatolást is lehetővé teszi. Az elektronikus eszközök egy része mobil, tehát térbeli kötöttség nélkül használható.[1]

Az eszközök és a forma megváltozásával pedig megváltozik a tartalom is. Egyre több trágársággal és erőszakkal találkozunk a televízióban is, és ez főleg a fiatalabb generációk nyelvhasználatára hat. Hiszen a televízió egy olyan „termék”, amelynek mágikus hatása van a nézőre. Ha sportműsort néz, átélheti a győzelmet, ha hírességeket, videoklipeket, híresnek és népszerűnek érezheti magát. Az akciófilmek közben hőssé válhat, a krimikben megjelenítheti félelmeit, kiélheti agresszióját, a műveltségi vetélkedőkben pedig okosnak, intelligensnek érezheti magát. A televízió nyelvhasználata egyfajta etalon, amely különböző nyelvi mintákat nyújt a nézők számára és azt sugallja, hogy ha úgy beszél, ahogy a szereplőktől hallja, akkor olyanná válhat, ez pedig befolyásolja mindennapi nyelvhasználatunkat.

A nyelvi formában megjelenő agresszió mára annyira megszokottá vált, hogy a televízióban, rádióban, interneten számos formában megjelenik. Az agresszív viselkedés hátterében, főleg a fiataloknál számos szakember és szülő szerint is a média negatív hatása van, hiszen a tizenévesek idejük jelentős részét töltik a televízió vagy a számítógép előtt. Ezeken a csatornákon keresztül pedig gyakran olyan információkhoz jutnak, amelyeket nem tudnak megfelelően feldolgozni. (Ligeti 2008: 386)

A mindennapokban leggyakrabban használt káromkodások a következő öt csoportba oszthatók.

• Származásgyalázások: Ebbe a csoportba tartoznak azok a kifejezések, amelyekben az ember embertől való származását tagadják a káromkodók (Pl. ebadta).
• Gyalázkodások: Ide olyan kifejezések tartoznak, amelyekkel a beszélő becsmérelni kíván valakit (Pl. Te büdös dög!).
• Szitkok, átkok: A szitkok, átkok, vagy más néven a haragból fakadó indulatos kifejezések azok a káromkodások, amelyekkel a beszélő rontást, betegséget, kellemetlenséget kíván valakinek (Pl. A ménkű csapjon beléd!).
• Műveltetések: Ezek közös sajátossága, hogy szexuális és testi funkciókkal kapcsolatos fogalomkörből vett kifejezéseket használ (Pl. Baszd meg!).
• Indulatszói szerepű szitokszók: Ezek olyan rövid kifejezések, amelyeknek használatát harag vagy indulat váltja ki a beszélőből (Pl. A mindenségit!, Az istenit!).

Ezek közül nem mindegyikben találkozunk trágár szavakkal, hiszen nemcsak az a megnyilatkozás számít káromkodásnak, amelyben trágár, obszcén, sértő vagy durva szavakkal találunk. Gyakran a mondat jelentése, a hanghordozás vagy a szövegkörnyezet miatt válik káromkodássá egy-egy mondat.

A trágár szavakat öt csoportba sorolhatjuk, amelyek mindegyike régi múltra tekint vissza. A régi betegségnevek egykor az orvosi nyelv szerves részét képezték, mára azonban jelentésük megváltozott. Ide tartozik például a fene, amely finnugor eredetű szó, eredetileg a fogait fenő, vérszomjas állatra használták, ekkor még melléknévi szerepű szó volt. Később jelentéstapadással főnevesült, régi jelentése pedig elhomályosult. Mára indulatos állapotot kifejező szitokszóvá vált, ám használjuk nyomósító szóként, és szólásainkban is megjelenik (pl. Eszi a fene valakiért.) Szintén régi betegségnév a frász szavunk, amelyet a 19. században a görcsös rohamra és az epilepsziára használtak. A nyavalya óegyházi szláv jelentése ‘ínség, szükség’ volt. A 15. századtól nyelvjárásainkban két, betegségekkel kapcsolatos jelentése él, a hidegleléssel járó magas láz, és az epilepsziás roham megjelölésére használták. A franc szavunk eredeti jelentése ’szifilisz, vérbaj, francia betegség’ volt. A francia népnévvel van összefüggésben, hiszen a 15. században VIII. Károly francia király seregében járványszeren terjedt el ez a betegség, ezért az európai népek a szifilisz terjedését a francia csapatok hadjárataival hozták összefüggésbe. (Czigány 1992: 15–21)

A rosseb szavunk több betegségre is használatos volt, például ’fekélyes, rákos betegség’ és ’szifilisz’ értelemben is használták. A rák szavunk többjelentésű szó, egyik jelentése a ma még gyógyíthatatlannak tartott betegség. Jelentése még nem homályosult el, hiszen a mindennapjainkban használt szó, viszont szitokszóként is használatos.

A következő csoportba tartoznak a hitvilág szavai. Ebben a csoportban már korán megkezdődött az eufemizálódás, vagyis a szépítés jelensége. Az állatvilágból vett szavak emberekre való vonatkoztatása sértő, hiszen a használója a befogadó emberi mivoltát kérdőjelezi meg vele. A trágár szavak között az emberi test azon részei, amelyeken az anyagcsere bomlástermékeinek egy része eltávozik, a bomlástermékek, a nemi élet és szerveinek megnevezései a durva és a trágár beszéd leggyakrabban használt szavai. A rokonságnevek szitkozódásban való megjelenése régi múltra tekint vissza. A családtagok szidása mindig is komoly sértésnek számított és ez ma is így van. (Lekner 1999: 9–10)

A trágár szavak és a káromkodások használata mögött tehát leggyakrabban a rosszakarat kifejezése áll, amikor a beszélő a hallgatóval ellenséges viszonyban áll, neki vagy családjának rosszat akar, illetve ezekkel a szavakkal degradálja őt. Ezért érdekes kérdés, hogy hogyan kerülhetett be a keresztény kultúrához kötődő locsolóversekbe és milyen szerepet tölt be.

A húsvéti ünnepkörhöz számos vallásos szokás és babona kötődik, a világi játékok ebben az időszakban háttérbe szorulnak. A nagyböjt a keresztény kultúrában a húsvéti előkészület része, amelyet Jézus 40 napos böjtjének és szenvedésének emlékére tartanak a keresztények a 7. század óta. Hamvazószerdától (böjtfogadószerdától) húsvétvasárnapig tart. (Ferrell 2007: 13–14)

A húsvét előtti utolsó vasárnapot népi nevén virágvasárnapnak nevezzük. Ez a nap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának ünnepe. Virágvasárnapi szokás a barkaszentelés, a kiszehajtás és a villőzés. A lányok egy szalmabábut felöltöztetnek és végigviszik a falun, majd felgyújtják vagy vízbe vetik. Közben énekszóval kísérték, a néphit szerint ez hajtotta el a betegséget, a telet vagy a böjtöt. (Tátrai–Karácsony 1997: 86–88)

Nagypéntek Jézus halálának napja, így ehhez a naphoz kapcsolódnak a körmenetek és a passiójátékok. Emellett számos hiedelemről is említést tehetünk, például aki nagypénteken napkelte előtt megfürdik, az nem lesz beteg. Ez a víz tisztító erejébe vetett hiten alapszik, és a nagypénteki hajnali vizet aranyvíznek is nevezték. Hasonlóan a megtisztulást szolgálja a nagyhéten végzett nagytakarítás és a nagyszombati féregűzés is. Nagyszombaton véget ér a negyven napos böjt, és ezen a napon szentelik a templomban a keresztelővizet. (Tátrai–Karácsony 1997: 94–96)

Húsvétvasárnap és –hétfőn is fontos szerepet kap a víz. Ezekhez a napokhoz munkatilalom is kapcsolódott és kapcsolódik ma is. Húsvétvasárnaphoz kapcsolódó szokás az ételszentelés, a határjárás (a vetőföldek mágikus védelmét biztosította), a zöldágjárás (a tavaszt jelképező énekes játék) és a kakaslövés (dramatikus játék). (Tátrai–Karácsony 1997: 96–100)

A legelterjedtebb szokás azonban a húsvéthétfőhöz kötődő locsolkodás, amely nemcsak hívő közösségekben maradt fenn, hanem általánossá vált. Ennek oka talán éppen abban keresendő, hogy húsvéthétfőhöz világias szokások kapcsolódnak, ez a nap mindig is a fiatalok ünnepe volt. (Bálint 1989)

Eredetileg a víz tisztító hatásába, termékenységvarázsló erejébe vetett hithez kötődött a szokás, ezért ezt a napot nevezték vízbevető, vízhányó hétfőnek is. Kapcsolatba hozható a keresztelés szokásával, illetve azzal, hogy a Jézus feltámadását hirdető asszonyokat a sírt őrző katonák vízzel öntötték le. A locsolóversek mágikus jellegű, a népi folklórhoz tartozó szövegek, énekek. A szó varázserejéből a mai napig megmaradt valami, a ritmus és a tartalom is őrzi a hagyományt. (Tátrai–Karácsony 1997: 101–105)

A locsolóverseknek régen több funkciójuk is volt. A beköszöntőversek például azt a célt szolgálták, hogy a locsolók kimutassák a ház lakói iránti tiszteletüket. Ezért gyakran kezdődtek tiszteletadással. Emellett a fiatal lányok szépségére is áldást kértek, a ház minden lakójának jó egészséget, gazdaságságot kívántak. A beköszöntőverset általában a többi résztvevő nevében is mondták és a házigazda válaszától függött, hogy megvendégelik-e a locsolókat. A húsvéti locsolóversek régen is a tréfás, világi versek közé tartoztak, egyszerre kértek vele adományt, köszöntötték az ünnepet és a ház népét, valamint termékenységet és egészséget kívántak a lányoknak, asszonyoknak. (Szőcs 1994: 5–6)

A locsolkodás azonban ma már nem úgy zajlik, ahogy régebben. A hagyomány szerint locsolkodni három csoportban jártak a fiúk és férfiak. Az egyik csoportot a legkisebb, iskoláskorú gyerekek alkották, a másikba a besorozott katonalegények, a harmadikba pedig a vénlegények (akik már nincsenek besorozva) tartoztak. Mindhárom csoportban külön tisztségek voltak, volt külön szervező, beköszöntő, kibúcsúztató, zenész és pipehordozó is. A pipében, ami egy kerámiaedény, gyűjtötték össze minden házból a pálinkát. A csoportok egymástól külön, énekszóval járták végig a házakat. Minden gazda megvendégelte őket, a lányok pedig hímes tojással kínálták a locsolókat. Közben a zenészek feleltek a jó hangulatért, ám arra nagyon vigyáztak, nehogy valaki a csoportból túl sokat igyon, mert ha részeg ember volt köztük, az nagy szégyennek számított. (Szőcs 1994: 7–8)

A korosztálynak megfelelően különböző locsolóversek voltak a gyerekeknek és a katonalegényeknek. A katonalegények verseiben általában több szerepe volt a szerelemre való utalásnak és a pajzánságnak, míg a kisebb gyerekek versei általában csak a tojáskérésre és a jókívánságokra szorítkoztak. (Volly 1945: 50–51)

A mai locsolóversek között található egy olyan csoport, amelyben trágár, sértő vagy obszcén szavakat, kifejezéseket találunk. Ezeket a verseket négy tematikus csoportba soroltam be. A hagyományos locsolóversekhez képest abban különböznek leginkább, hogy legfőbb alkotóelemük a humor. A nyelvi agresszió gyakran jelenik meg humoros formában, így nem könnyű feladat eldönteni, hogy az elhangzott vagy leírt szöveg vicc vagy nyelvi agresszió. A viccek gyakran használnak trágár kifejezéseket, sérthetik bizonyos emberek érzéseit, viszont nehéz megállapítani, hogy a nevettetés vagy az agresszió kifejezése a cél, esetleg mindkettő. Általában a helyzethez kapcsolódó humort találunk bennük, a locsolkodás és a szexuális aktus párhuzama, azonosítása gyakran megjelenik.

A trágárság egyik forrása ez az azonosítás, a szexuális aktus kifejezésére használt tabu szavak teszik néha trágárrá, sértővé ezeket a verseket. A másik csoport az emésztéshez, illetve főleg az ürítéshez kapcsolódó tabu szavak köré csoportosul, és ez a jelenség felfedezhető a trágár köszöntők körében is. A harmadik csoportot, amelyben gyakran jelenik meg trágárság, nevezhetjük politikai tartalmú locsolóverseknek. Ennek a típusnak szezonális jellege van, még inkább, mint a többi locsolóversnek, és jellemzője, hogy egy központban lévő közéleti személyt vagy eseményt gúnyol, és a trágárság általában a gúny eszköze. Végül az utolsó csoport, mely élesen elkülöníthető az előző háromtól, egy akár asszonygyalázónak is nevezhető csoport. Ezekben a versekben a trágár szavak által gyakran devalválódik a lány, vagy asszony, akinek a vers szól. Mindenki által ismert a következő locsolóvers, amely ugyan nem hat trágárnak, mégis tapasztalható benne némi nyelvi durvaság.

Zöld a moha, zöld a páfrány,

Megöntözlek házisárkány![2]

Az asszonygyalázó locsolóversekben gyakori elem a locsolkodás aktusának háttérbe szorítása, ezek a versek gyakran a hierarchiát akarják felállítani, ezért az asszony fölé helyezik a locsolót, aki flegmán, nemtörődöm módon mondja el a locsolóverset, aztán várja érte a jutalmat.

Az első csoportba kerültek azok a versek, amelyekben a főszerepet a szexualitás kifejezése kapta. A locsolóversek húsvéthétfőhöz kötődnek, ez a nap pedig a húsvéti ünnepkörben közismerten a világi szokások napja, amikor helyük van a párosító játékoknak, a pajzánság kifejezésének és a humornak. Ezért a szexualitásnak, a vonzódásnak a kifejezése nemcsak szimbolikusan jelenik meg, hanem a locsolóversekben szó szerint is megtalálhatjuk őket.

A kölnit nem potyán hoztam

Csak úgy adom hogyha b*sztam.[3]

A mai locsolóversekben, főleg a szabados kifejezésmód megjelenése miatt (a tabu témák is jelen vannak a versekben) a szexualitás kifejezése nemcsak a humor, hanem a trágárság alapjául is szolgál. Mivel a szexualitással kapcsolatos szavak egy része tabu, ezért trágárnak is tekinthetők. A leggyakoribb megjelenési formák a locsolás szexuális aktussal való párhuzamba hozása, illetve a locsolónak vagy a kölninek a férfi nemi szervvel való azonosítása.

A második csoportba kerültek a politikai tartalmú versek, amelyek az utóbbi időben meglehetősen népszerűek voltak. Mivel ez a verstípus megfelelő a csipkelődés kifejezésére, gyakran megjelenik bennük a gúny vagy az irónia, ezért tökéletesen alkalmasak a különböző politikusokkal, pártokkal kapcsolatos érzések kifejezésére. Gyakran a társadalomban közismert politikai ballépések, botrányok képezik ezeknek a verseknek az alapját, a mellékletben találhatók is ilyen típusú versek, amelyekben politikai, közéleti személyek nevei, vagy éppen állami projektek megnevezése található. A forma és a felszabadult használati mód megfelel az általában tabu témának tartott politika vicces formában történő bemutatásához.

Zöld erdőben jártam,

Dávid Ibolyát láttam.

El akart hervadni,

Szabad-e lehugyozni?[4]

Az egyik leggyakoribb verstípus az asszonygyalázóknak nevezett locsolóversek típusa. Ezeknek a verseknek az a sajátossága, hogy a megszólított lány vagy asszony degradálódik a versben. Ez jellemzően inkább az asszonyok esetében fordul elő, hiszen őket szokták „házisárkánynak” nevezni. A verstípus azért is lehet ilyen gyakori, mert ez a fajta megnevezés sokszor a humor forrása.

Árok partján döglött csiga,

meglocsollak hülye picsa.[5]

Az utolsó verstípus, az emésztéssel kapcsolatos versek csoportja. Viszonylag kevés példa található erre, viszont ha felmerül ez a téma, a húsvéthoz kapcsolódó részegség révén, illetve az emésztés végtermékeinek megnevezése szerepel a versekben.

Zöld erdőben jártam

részeg vagyok, hánytam

Most el fogok dőlni

Nesze bazzeg, kölni![6]

A locsolóversek formája nem sokat változott az idők során. A legtöbb vers ma is rímes, köztük a párosrím, illetve a bokorrím a leggyakoribb. Hosszúságuk azonban megváltozott, talán éppen azért, hogy egy sms-ben is el lehessen küldeni a verset. Ugyanis jócskán lerövidültek a locsolóversek, a legtöbb ma már négysoros vagy kétsoros költemény. A hagyomány fakulásának is köszönhető ez a változás, hiszen ma már sokan egyáltalán nem mondanak locsolóverset, akik pedig mondanak, nem szeretnének hosszú verset megtanulni.

A köszöntők, locsolóversek félnépi, népi szövegek. Népköltészeti alkotások ugyanis abból a szempontból, hogy szerzőjük többnyire beazonosíthatatlan, több változat él egymás mellett. Felvetődik viszont a kérdés, hogy a már leírt szöveg mennyire tekinthető népköltészetinek. (Faragó 2004: 22)

Az internetes oldalakon lejegyzett köszöntők, locsolóversek nevezhetők-e népköltésnek? Az alkotó személye néhány esetben biztosan megállapítható, de a legtöbb vers esetében a sokszori másolás, a változtatások miatt nem tudhatjuk biztosan, hogy melyik az eredeti változat. Továbbá a szerző nevével kapcsolatban sem mondhatunk semmi biztosat, mivel legtöbb esetben névtelenül, vagy becenévvel, álnévvel jelennek meg ezek az alkotások a világhálón. Ezért nem tekinthetjük tipikusan népinek ezeket a szövegeket, az internet adta lehetőségek miatt azonban félnépivé válnak. A fórumok ugyanis az élőbeszéd funkcióit megtartva írásbeliséget biztosítanak, ezért tekinthetjük kevertnek a mai köszöntőket, locsolóverseket. Részben a városi folklór egyik elterjedt megnyilatkozási formája, egyesek szerint posztfolklórhoz tartozó jelenség. A megnevezés gyakorlatilag mindegy, enélkül is láthatjuk, hogy ezek az alkotások hordoznak népi és városi elemeket is. (Balázs 2007: 49–52)

Az sms-locsolók és -köszöntők funkcionálisan a kör-sms-ek közé tartoznak, mivel általában egy alapverzió az legelterjedtebb, és ennek a variációit figyelhetjük meg. Általában a továbbküldésre leginkább alkalmas sms-ek ezek, az interneten számos oldalt találhatunk, amelyek kifejezetten sms-gyűjteményeket közölnek, többségében tematikusan csoportosítva. (Balázs 2007: 49–52)

Ennek a félnépi jellegnek köszönhetően vannak olyan hibák, amelyek rendszeresen megjelennek ezekben a versekben. Az egyik leggyakoribb a mondattagoló írásjelek elhagyása. A vesszők és mondatzáró írásjelek hiánya azért nem okoz különösebb problémát ezeknél a verseknél, mert a legtöbbjük rímes, többsoros alkotás, így egyértelmű az is, hogy hol kell a mondatot vesszővel tagolni. Ez legtöbbször sorvégen szükséges, itt pedig az összecsengő szavakat találjuk, nincs nehéz dolgunk tehát az értelmezéssel. A rövidebb versek egyetlen mondatból állnak, ezért hagyható el annak a jelölése, hogy hol is van ennek a mondatnak a vége, hiszen a vers vége egyben a mondat végét is jelenti. A mondatok tagolása tehát gyakran elmarad, mégsem veszíti el a locsolóvers az értelmét emiatt. A vesszők és mondatzáró írásjelek elhagyása egyértelműen annak a következményei, hogy egyre kevesebb helyen használják ezeket a jeleket helyesen.

A locsolóversek egy része sms-ben való továbbküldésre készült, ennél fogva az sms-nyelv jellemzői megfigyelhetők ezeken a verseken. Megjelennek benne rövidítések, erre a nyelvhasználtra jellemző szleng szavak és emotikonok is. Emellett pedig a trágár kifejezések elrejtésére csillagokat, kérdőjeleket, kötőjeleket használnak az alkotók.

Számos más helyesírási hibára is felfigyeltem, amelyek közül feltételezem néhányról, hogy csak a figyelmetlenség vagy a sietség az okozója, ám még így is szép számban találhatók egyeztetési hibák, és gyakran előfordul az egybeírás és a különírás szabályainak figyelmen kívül hagyása is.

Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy ha az eredeti alkotó hibásan, vagy nem teljesen a hatályos helyesírási szabályoknak megfelelően közöl egy verset, az tényleg hibásnak tekinthető-e. Véleményem szerint igen, ha egyértelmű, hogy az adott hiba elkövetésének nincs konkrét célja. Tehát nem ez szolgáltatja a rímet, vagy nem ez a humor forrása. Ám az utóbbi esetekben, mikor szándékos ferdítésről van szó, gyakran ez lesz a humor forrása, ezért nem tekinthető hibásnak az amúgy helytelenül használt alak, mint a következő esetben.

Árok partján döglött ló,

én vagyok a locsoló.

Kerek erdő, templom,

locsolok-e nemtom’.

Kell a francnak piros tojás,

Ide a pénzt, gyerünk, futás![7]

Sok esetben viszont nem derül ki, hogy a szerzőnek mi volt a szándéka a helytelenül használt szerkezettel vagy szóval, ezért ha az a versből nem deríthető ki egyértelműen, nyelvhasználati szempontból hibának kell tekintenünk.

A locsolóversekben megjelenő trágárság tehát legtöbbször nem agresszív szándékra utal, hanem csak a humor eszköze. Ez pedig azért alakulhatott ki, mert mai nyelvhasználatunkban a trágárság mindennapjaink része, egyes rétegnyelveknél ezeknek a szavaknak a használata jelenti a presztízst, valamint gyakran jelennek meg a viccekben is.

Szakirodalom

Balázs Géza 2007. Az sms-folklór – a minimálfolklór nyelvi képe II. Magyar Nyelvőr 1: 48–62.

Bálint Sándor 1989. Karácsony, húsvét, pünkösd: a nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Szent István Társulat. Budapest.

Czigány László 1992.   Káromkodások a XVIII-XIX. századi Zala megyében. ELTE. Budapest.

Faragó József 2004. A népköltészet törvényei. Hitel. 8. sz.

Ferrell, Vance 2007. Meglepő háttérkutatás: honnan ered a karácsony, a húsvét, a mindenszentek és a halottak napja? BIK Könyvkiadó. Budapest.

Forgács József 1997. A társas érintkezés pszichológiája. Kairosz Kiadó. Szentendre.

Haller József – Halász József – Mikics Éva 2003. Agresszió és stressz: okok és mechanizmusok. Magyar tudomány. 8: 957–963.

Hárdi István (szerk.) 2000. Az agresszió világa. Medicina Kiadó. Budapest.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Lekner Zsuzsa 1999. A káromkodás mint frazeológiai egység. Szakdolgozat. Debrecen.

Ligeti György 2008. Agressziódivatok. Educatio. 3: 366–372

Szilády Szilvia 1999. Erőszak és brutalitás a magyar televíziós műsorkínálatban. Jel-Kép. www.c3.hu/~jelkep/JK993/szilady/szilady.htm.

Szőcs Lajos 1994. Húsvéti locsolkodó szokások és locsolóversek a Firtos vidékén. Petőfi Sándor Városi Könyvtár. Kiskunfélegyháza.

Tátrai Zsuzsanna–Karácsony Molnár Erika 1997. Jeles napok, ünnepi szokások. Mezőgazda Kiadó. Budapest.

Volly István 1945. Népi játékok. Egyetemi Nyomda. Budapest.

---

[1] Forrás: www.c3.hu/~jelkep/JK993/szilady/szilady.htm

[2] http://vicc.zug.hu/forum/tema.php?f=8&id=21

Letöltés ideje: 2007. 03. 26.

[3]www.nyugat.hu/husvet/locsoloversek_pajzan.htm

Letöltés ideje: 2007. 03. 13.

[4] www.gamestar.hu/kommentek.php?sid=21458&poz=40

Letöltés ideje: 2007. 03. 13.

[5]www.gamekapocs.hu/forum/topic.php?t=1430

Letöltés ideje: 2007. 03. 26.

[6] www.zotyo.hu/humor/locsolo.htm

Letöltés ideje: 2007. 03. 29.

[7] www.piheno.net/locsolovers.html

Letöltés ideje: 2007. 03. 17.