Az egyes rovásjeleknek a különböző feliratokon alaki variánsai jelennek meg. Az olvasást a máshol található hasonló grafémákkal való egybevetés segíti, amint ezt régi latin betűs kézírásos emlékek egy-egy nehezen olvasható betűjével is tesszük.

 

A Rugonfalvi írásemlék leírása és korábbi megfejtési kísérletei

A Rugonfalvi emléket Benkő Elek 1981-ben az Udvarhelyszékhez (Hargita m.) tartozó Rugonfalván a református templomban falkutatás során találta, mint egy vakolatba karcolt feliratot (1. ábra). A rovás keletkezésének idejét a 16-17. századra tette (Benkő 1991: 20). Első ismertetésében a rovást fejjel lefelé közölte (ezt később korrigálta, javított olvasatot pedig Ferenczi Gézától várt: 1994: 165). Az 1991-es olvasati javaslata: IT JEGYI (vagy JEDJI) MIKLOS – az ehhez kapcsolódó értelmezése pedig ’It[t] [járt] Jeddi Miklós’. Az írás iránya jobbról balra halad, a grafémák írásképe is erre utal. A magyarázat során – a latin betűs írással való visszaadáskor – erre a sajátosságra utalunk.

1. ábra: A Rugonfalvi felirat (Benkő E. 1997: 182)

 

A felirat tipizált átírása: . Megjegyzendő, hogy az átírás minden esetben egyfajta értelmezésen alapul. Vagyis az írásemlék egyes jeleinek értelmezése és tipizált grafémaalakkal való megjelenítése a jel értelmezésétől függ. Pl. a felirat jobbról 6. jel alján túlérő függőleges vonaldarab az értelmezésünk szerint figyelmen kívül hagyandó. A közölt tipizált átírás a cikkben szereplő, a következőkben közölt elemzés alapján készült.

Balról az első hat betű jobbról balra olvasva (l. Hosszú 2013: 19, 1. szabály) valóban lehet [Miklós]. Benkő Elek olvasata és magyarázata értelmében a jobbról első két  jel olvasható [it^t]-ként; a hosszú [t] hangot nem jelölve, ami jellemző a korai rovásírásra (l. Hosszú 2013: 19, 7. szabály). A legkorábbi székely-magyar rovásemlékekben az [i]-t mindig a  grafémaalakkal jelölték. Azonban ebben a feliratban szerepel az  jel is, ami minden esetben [i]-t jelölt, így esetünkben az első graféma biztosan nem [i]-t, hanem [j]-t jelölt. Ez a megkülönböztetés egyben kormeghatározó is, lásd alább.

A jobbról 3., 4. és 5. jelből álló  jelcsoport Benkő Elek olvasatában [jegyi] vagy [jedji] alakban, de ’Jeddi’ családnévként értelmezve szerepel. A [jegyi] vagy [jedji] alakból azonban nem következik egy eredeti [jeddi] hangalak: ilyen hangkörnyezetben valószínűtlen a depalatalizáció. Paleográfiai szempontból az  jel [j]-ként való értelmezése példa nélkül álló lenne. A  jel pedig nem jelölhetett [dj] ligatúrát, mivel a [j] hangot soha nem jelölték a székely-magyar rovásban  grafémaalakkal, hanem mindig a  betűalakot használták, így nem jöhetett létre ebből a  D [d] betűvel képzett ligatúraként a  jel sem.

Bár Benkő Elek javaslatában nem szerepel a [jeddi] olvasat (aláhúzással a ligatúrát jelölve), érdemes azért megvizsgálnunk ezt a lehetőséget is. A  jel – ligatúraként értelmezve – nem jelölhetett hosszú [d]-t, mivel a korai rovás írásbeliségben soha nem jelölték a hosszú mássalhangzót (l. Hosszú 2013: 19, 7. szabály). Ebben változást csak a 19. század vége hozott, onnantól kezdve szokás – a latin betűs magyar helyesírás mintájára – kettőzéssel jelölni a hosszú mássalhangzót.

Szemantikailag vizsgálva, Benkő Elek olvasatában a Jeddi és a Miklós családnév + keresztnév kapcsolatnak tűnhet. Az nem meglepő, hogy személynevet keressünk a feliratban, a középmagyar korból származó számos rovásfeliratra jellemző ez. Feltételezve, hogy a szöveg nagy része személynév, középső része a Miklós keresztnévhez tartozó családnév, ezért a megfejtésben a családnévszótár (Kázmér 1993), ill. a Névvégmutató szótár (Farkas 2009) lehet a segítségünkre, ahol – Benkő Elek olvasatát alapul véve – Jedji vagy Jegyi alakhoz hasonló neveket kell keresni. A Jeddi családnévre 1583-tól van adat. Ferenczi G. szerint a Jeddi család a 17. században a közeli Nagymedeséren tűnik föl, később pedig Rugonfalván is ismert (Ferenczi 1992: 57-58; Ferenczi 1994a: 78, 18. ábra; Ferenczi 1997: 21-22). Betűrendben ilyen nevek követik: Jegenye, Jegenyei, Jegenyés, Jeges (némelyik Jegyes is lehetne, de a személyek helyileg nem köthetők Erdélyhez), Jegyes 1720-ból Bihar megyéből van. Így a Jeddi alakon kívül nem ismert más olyan magyar eredetű családnév a 14-17. századból, ami illene a felirat középső részéhez (Kázmér 1993; Farkas 2009). Idegen eredetű családneveket a családnévszótár nem tartalmaz, de ilyenek a vizsgált területen és időben kevéssé valószínűek.

Mondattani szempontból megemlítendő, hogy az ’It[t] [járt] Jeddi Miklós’ értelmezés feltételez egy, a szövegben nem szereplő ’járt’ szót. Ez megalapozatlan, ugyanis a rovásemlékek nyelvezetére nem jellemző az igék kihagyása. A felirat első két,  jelére elvileg egy nevet jelentő olvasat is elképzelhető, de az eleve kevéssé valószínű, hogy két név állna a Miklós előtt.

 

Paleográfiai elemzés

A rovásfelirat megfejtéséhez vegyük sorra a rovásfelirat egyes jeleit, és ennek alapján ismert rovásgrafémáknak megfeleltetjük azokat. A Rugonfalvi rovásemlékre jellemző, hogy megkülönbözteti a  J [j] (jobbról 1. jel) és az  I [i] betűket (jobbról 5. és 7. jel), ami alátámasztja a felirat 16-17. századi keltezését.

A jobbról 2. jel egy  T [t] a Vargyasi és a Konstantinápolyi feliraton [d]-t is jelentett. Ennek alapján a [d] hangértéket sem zárhatjuk ki.

A jobbról 3. jel azonosítása a legproblematikusabb, több lehetőség is adódik, amelyeket a következőkben sorra veszünk. Az első olvasati lehetőség alapja az 1526-os Dálnoki felirat (2. ábra és 3. ábra, az olvasata: Vékony 1987: 19), mivel a feliratunk 3. jele a Dálnoki feliratban szereplő  E [e] betűalakkal mutat hasonlóságot, természetesen [é]-t is jelenthet.

2. ábra: A Dálnoki felirat Benkő Elek által készített rajza (Benkő E. 1994: 162).

3. ábra: A Dálnoki felirat Mike Bálint és Kósa Ferenc által készített rajza (Mike & Kósa 1981: 215).

A Rugonfalvi felirat jobbról 3. jelének azonosítására adódó további lehetőségek:  P [p], amely az 1655-ös Gyulafehérvári ábécéből (Csallány 1960: 101) ismert;  J [j] és egy véletlenül odakarcolt vízszintes vonal, vagy egy részlegesen kiírt  D [d]-vel alkotott ligatúra (utóbbi esetben a felirat 2. jele biztosan nem olvasható [d]-ként);  I [i] vagy annak egy  J [j]-vel alkotott ligatúrája; esetleg a  NYITOTT V [β], amellyel a 16-17. században még számolhatunk a keleti magyar nyelvjárástípusokban. Az utóbbi lehetőség kevéssé valószínű, mivel a bilabiális zöngés spiráns ebben az időben már legfeljebb csak variáns lehet, így nem valószínű, hogy kifejezetten ezt akarták volna jelölni.

Néhány jel azonosítása problémamentes: jobbról a 4.  jel a székely-magyar rovás GY [gy] grafémája, a 8. jel a  K [k], a 10. jel az  O [o],[ó] és a 11. jel az  S [s] grafémának felel meg.

A jobbról 6.,  alakú jel a szokásos székely-magyar rovás  M [m] betűalak egy változata, amely az 1400 körüli Székelydályai (Ferenczi 1994:72; Benkő 1996), a 15. századi Nikolsburgi ábécében (Jakubovich 1935: 2–11), és az 1490-es évekből való Székelyderzsi feliratban (Jakubovich 1932: 264–274) is szerepel.

A 9. jel első ránézésre a  G [g] betűt jelentené, azonban van egy másik lehetőség is: a Dálnoki felirat és a Gyulafehérvári ábécé (Csallány 1960: 101)  L [l] betűalakját tekintve [l] hangértékkel is olvasható.

 

Nyelvtörténeti elemzés

Mivel családnév nem kapcsolható a felirat alapján a Miklós keresztnévhez, ezért fel kell tenni, hogy nem tulajdonnév, hanem közszó, esetleg közszavak állnak a szöveg elején. A kiírt grafémák kiegészítésével így [j^öt egyi miklós] olvasható. A hangalakot illetően a [j^öt] alakban a beillesztett magánhangzó hangszínének választása a korabeli udvarhelyszéki nyelvjárás alapján történt meg (SzT.). Az [egyi] is magyarázatra szorul, hiszen mai nyelvünkből ilyen alakot nem tudunk kimutatni. Ismét az udvarhelyszéki nyelvjárásra vonatkozó történeti adatokhoz fordulunk. Az egyi az SzT. szerint az egyi, egyink, egyitek, egyik paradigma tagja, a paradigmasor jelentése tehát ’egyik, egyikünk, egyiktek, egyikük’: 1604: „Aztis megh neuésze az az Istúan hogy az kettej az eökernek eggjt vagio(n), s megh az eggjk eggjtt”  [Az idézet Udvarhelyszék törvénykezési jegyzőkönyvéből való] (SzT. egy a. II, 592, 593); a paradigma többi tagjára vö. még: 1592: „Nagi Janos … vallia … talala egikor engemet az Mihali felesege, es monda megh lad te Janos  hogi eggitek el veze, de bizoni nekedis el kel vezned  | Batiamnak is … ki aggia vala rezit, de  … eggink sem viue el, hanem ott hagiuk | Mikor Hozzu Jstvannal Innank Ieoue oda Simon…, es garazdalkodni kezde velwnk … Azonba kapa fel a kannat kibeol izunk vala, el akara vinnni, eggink meg kapa kezebe”; 1598: „kertem mj okon vertek az zegenj legenieket mert azok eggjk sem volt haborgo legenj” (SzT. II, 593).

Az SzT. szerint a [jöt] és a [jött] alak is megfelel a korabeli udvarhelyszéki tájszólásnak, így mindkét olvasat egyformán jó (SzT. jő, jön a. V, 1052-1066; jött a. (melléknévként) V, 1069-1071). Az esetleges második [t] jelöletlensége megfelel a korabeli rovás írásbeliségnek (Hosszú 2013: 19, 7. szabály).

Ha a betűk sorrendjét a grafémákat illetően balról jobbra irányba helyezzük, akkor a fentiek alapján a [j–t/d–e/é/p/j/jd/ji/β–gy–i–m–i–k–g/l–o/ó–s] olvasható ki, közéjük a helyenként hiányzó magánhangzók úgy illeszthetők, mint például az arab-perzsa kútfők honfoglalás kori szórványaiban.

A [j^öt^(t) egyi miklós] ’Jött egyikük, Miklós’ vagy ’Itt járt az egyik Miklós’ olvasat szemantikailag megfelel annak a gyakori helyzetnek, amikor egy látogató valahol megörökíti a nevét. Az olvasatban a rövid [ö] kihagyása problémamentes (Hosszú 2013: 19, 2. szabály).

A [j^öt^(t) egyi miklós] felirat jelentése a Benkő Elek-féle megoldáshoz hasonló: ’[Ide] jött az egyikük, Miklós’ vagy: ’Itt járt egyikük, Miklós’. Mondatszerkesztés tekintetében a korábbi megoldáshoz képest lényeges különbség, hogy a felirattípus szempontjából jellemzőnek tartható igei állítmányt is tartalmazza. Az ilyen típusú feliratok napjainkban is szokásosak, itt egy középmagyar kori „grafitti” példázza a korabeli nyelvállapotnak és a nyelvjárási sajátosságoknak megfelelő alakban.

 

Összegzés

A bemutatott megfejtési eljárás a rovásfeliratok (de nem csak azok) olvasatának, értelmezésének módját írta le. Ez az út az egyes emlékek keletkezési idejének megfelelő nyelvi, művelődéstörténeti, történelmi szempontokat veszi figyelembe. A rovásfeliratokba a ki nem írt hangjeleket csak az adott kor, nyelvjárásterület és az annak megfelelő nyelvjárási jelenségek figyelembevételével lehet a megfelelő helyre beilleszteni. Ennek alapján lehetett ö-vel kiegészíteni a jön megfelelő alakját – más nyelvjárások ü hangjával szembeállítva. A jöt és jött alaki variánsok pedig az éppen folyamatban levő nyelvi változásra utalnak. A rovásbetűk olvasatának többféle lehetősége a rovás nem normalizált voltában gyökerezik, a megfelelő hangérték kiválasztásában a szöveg egészének a szemantikai tulajdonságai vannak a segítségünkre.

 

Irodalom

Benkő Elek (1991): Rugonfalva középkori emlékei. Erdélyi Múzeum LIII: 15-28.

Benkő Elek (1994): Régészeti megjegyzések székelyföldi rovásfeliratokhoz. Magyar Nyelv XC: 157-168.

Benkő Elek (1996): A székely rovásírás korai emlékei. Magyar Nyelv XCII: 75–79.

Benkő Elek (1997): Módszer és gyakorlat a székely rovásírás kutatásában. Válasz Ferenczi Gézának. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XLI(2): 177-182.

Csallány Dezső (1960): A székely-magyar rovásírás emlékei. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve III: 39–122.

Farkas Tamás (2009, szerk.): Régi magyar családnevek névvégmutató szótára. XIV-XVII. század. Budapest: ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Ferenczi Géza (1992): A székely rovásírás Erdélyben ma létező emlékei. In: Sándor Klára (1992, szerk.): Rovásírás a Kárpát-medencében. Sor.: Magyar Őstörténeti Könyvtár 4. Szeged: József Attila Tudományegyetem, Altajisztikai Tanszék. 57-58.

Ferenczi Géza (1994a): A vargyasi rovásemlék. Romániai Magyar Szó (Bukarest) Szabad Szombat melléklet (október 8-9.) (40): C.

Ferenczi Géza (1994b): A székely rovásírás ma létező emlékei Székelyudvarhely környékén. In A ZMTE Első (Székelyudvarhelyi) Övezeti Történésztalálkozó Előadásai és Iratai, Budapest–Zürich, 1994., 72. o. és 3-5. számú képek

Ferenczi Géza (1997): Székely rovásírásos emlékek. Székelyudvarhely: Erdélyi Gondolat Könyvkiadó.

Hosszú Gábor (2013): Rovásatlasz. Budapest, Milani Kft.

Jakubovich Emil (1932): A székely-derzsi rovásírásos tégla. Magyar Nyelv XXVIII(9–10): 264–274.

Jakubovich Emil (1935): A székely rovásírás legrégibb ábécéi. Magyar Nyelv XXXI(1–2): 1–17.

Kázmér Miklós (1993): Régi magyar családnevek szótára. XIV-XVII. század. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Mike Bálint – Kósa Ferenc (1981): A dálnoki református templom és rovásfelirata. Korunk XL(3): 214-219

SzT. = Szabó T. Attila – Vámszer Márta – Kósa Ferenc – Fazakas Emese szerk. (1975-2009): Erdélyi magyar szótörténeti tár. I-XIII. Bukarest: Kriterion, Budapest: Akadémiai Kiadó, Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület.

Vékony Gábor (1987): Későnépvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében. Szombathely, Budapest: Életünk szerkesztősége.

Vékony Gábor (2004): A székely írás emlékei, kapcsolatai, története. Budapest: Nap Kiadó.