Ökoszisztéma: az ökológiai kutatómunka során alkotott rendszermodell az ökológiai jelenségek értelmezése, vizsgálata céljából.
Diverzitás: egy-egy élőhely, társulás sokfélesége. Az egy területen lezajló folyamatok jól nyomon követhetők a diverzitás változásának megfigyelésével.

1. Bevezetés. Az ökolingvisztika az 1990-es években alakult ki, olyan nyelvészeti kutatások új paradigmájaként, amelyek a nyelvek társadalmi kontextusa mellett a társadalmak ökológiai kontextusát sem hagyták figyelmen kívül. Az ökolingvisztikának hagyományosan két fő ága van: az ökokritikus diskurzuselemzés és a nyelvi ökológia (Fill 1996), míg Selvamony (2007) az ökolingvisztikát az ökoszemiotika ágaként kategorizálja.
Alwin Fill meghatározása szerint az ökolingvisztika a nyelvészet egy új ága, amely a nyelv szerepét vizsgálja az ökológiai és környezeti problémák fejlődésében és azok lehetséges megoldásában. Az ökolingvisztika előfutárának Einar Haugent tekinthetjük, aki 1970-ben létrehozta a nyelvi ökológia paradigmáját, amellyel az emberi agyban, ugyanúgy, mint a többnyelvű közösségekben a nyelvek közötti összefüggések új, ökológiai tanulmányozására utal. Az ezt követő évtizedekben az ökológia fogalmát egyre többen alkalmazták a nyelvészetben is. A pragmatika és diskurzuselemzés, az antropológiai nyelvészet, a teoretikus nyelvészet, a nyelvtanítási kutatások és más nyelvészeti ágak felfedezték az ökológiai paraméterek (például összefüggések, környezet, diverzitás) hasznosságát. Ezen kívül, a nyelvészek figyelemkörébe is bekerült a környezeti degradáció fontos témája. Az 1990-es években végül megalakult az ökolingvisztika mint egyesített, mégis változatos nyelvészeti ág, amely összefogja azokat a megközelítéseket, amelyek valamilyen módon összekapcsolják a nyelv tanulmányozását az ökológiával. Napjainkban általában beszélhetünk a tudományok „ökologizációjáról”, ennek a folyamatnak a része az ökolingvisztika kialakulása.

2. Az ökolingvisztika előzménye. A nyelvi ökológia gondolata két forrásból ered. Az egyik forrás a 19. századi evolucionizmus, a másik a 20. század végi ökológia (környezettan).
Edward Sapir Nyelv és környezet című munkája (1912) tekinthető az első olyan próbálkozásnak, amely a nyelvet nemcsak a nyelvi szerkezetek, hangszerkezetek, szójelentések szintjén írja le, hanem a nyelv és a természet közötti kapcsolat létrehozásával is megpróbálkozik. Ha elfogadjuk, hogy az ökolingvisztika az interakció és a diverzitás elvén alapszik, akkor Sapir valóban az ökolingvisztika előfutára, hiszen egyrészt kiemeli a fizikai és a társadalmi környezet közötti, másrészt pedig a nyelv és kultúra közötti kapcsolatot. Felismeri a kulturális nyelvtani korrelációk mérhetetlen diverzitását, amelyek olyan területeken manifesztálódnak, mint a számolási módszerek, a tulajdon fogalma és a megkülönböztetett társadalmi attitűd a nők felé az olyan nyelvekben, amelyekben külön nyelvtani nemek vannak.
Közel száz évvel Sapir előtt a német filozófus és nyelvész, Wilhelm von Humboldt is az emberi nyelvek diverzitását üdvözli. Ő ebben a diverzitásban az emberi eszmék fejlődésének hatalmas lehetőségét látja, amelynél minden nyelvnek megvan a saját belső formája és energiája a világ interpretálásához (Makkai 1996).
George Steiner (1975) is utal Humboldtra, amikor felteszi a kérdést, hogy miért fejlődött ki a nyelvi diverzitás és melyek a funkciói. Megpróbálja Darwin fokozatos evolúciójának és elágazásának, az adaptív változatosságnak és a szelektív túlélésnek a rendszerét alkalmazni arra, hogy megfejtse a nyelvi diverzitás rejtélyét.
Sapir és Steiner munkája is összefoglalja a nyelv és az ökológia tanulmányozásának két fő témáját: a nyelvi diverzitás kérdését (beleértve a nyelvek veszélyeztettségének egyre sürgősebbé váló problémáját) és a nyelv és a környezet közötti kapcsolatot (beleértve a környezetszennyezést, a fajok pusztulását és a környezet károsodását).
1970-ben Einar Haugen a nyelvek és azok környezete közötti kölcsönhatásról beszélt, összehasonlítva azokat bizonyos állatfajok, növények és azok környezete közötti ökológiai kapcsolattal.
Másfajta kapcsolatot állapított meg a nyelv és az ökológia között 1990-ben Michael Halliday, aki kiemelte egyrészt a nyelv és a fejlődés, másrészt pedig az osztályok és fajok közötti kapcsolatot, arra figyelmeztetve az alkalmazott nyelvészeket, hogy ne hagyják figyelmen kívül ezek szerepét a környezeti problémák növekedésében. Tehát a Haugen által létrehozott metaforikus ökológia a nyelvek környezetére utal, míg Halliday az ökológiát biológiai értelemben használta (a nyelv szerepének vizsgálata a környezeti problémák létrejöttében és súlyosbodásában; nyelvészeti kutatások szorgalmazása a lehetséges megoldások egyik tényezőjeként).
Alwin Fill (1998) e két megközelítést külön tárgyalja, ezzel is tisztább betekintést nyújtva az ökolingvisztika kialakulásába.
Az 1980-as években nagy népszerűségnek örvendett Haugen ökológiai metaforája. Az akkor megjelent tanulmányok, könyvek címében gyakran megjelent az ökológia kifejezés, és mindig valamilyen módon a nyelv(ek)re vonatkoztatva. Különböző szocio- és pszicholingvisztikai jelenségek leírására használták a környezet, megőrzés, kölcsönhatás és nyelvi világrendszer ökológiai fogalmakat.
Az 1990-es években gyengült az ilyen irányú lelkesedés a kutatók körében, és főleg a kisebbségi nyelvi tanulmányokban és a Csendes-óceáni térségben hódító nyelvi imperializmusról szóló tanulmányokban találkozhatunk a metaforával. A Nyelvek ökológiája című tanulmány (Bolinger 1980) a veszélyeztetett nyelvekre hívja fel a figyelmet.
A biológiai ökológiából átvett fogalmak, elvek és módszerek használatát a nyelv tanulmányozására a német kutatók egy csoportja terjesztette ki, így jött létre az ökológiai nyelvészet megközelítés. Peter Finke az ökoszisztémák fogalmát a nyelvi világrendszerre és a kulturális rendszerekre vonatkoztatta. Wilhelm Trampe és Hans Strohner pedig az ökoszisztéma metaforáját arra használják, hogy rámutassanak a nyelv és a nyelvhasználat kölcsönhatására a környezettel, és hogy megmagyarázzák a nyelv és a világ között folyamatosan végbemenő változás interaktív folyamatát. Finke szerint, ahogy a mi jelenlegi bánásmódunk a természettel veszélyezteti az élet kreativitását, úgy veszélyezteti a mi jelenlegi nyelvhasználatunk a nyelv kreativitását is. Az ökológiai nyelvészet ezért magában foglalja a nyelv és a nyelvi gyakorlat kritikus, bíráló tanulmányozását is.
Halliday 1990-ben megjelent New Ways of Meaning című tanulmánya után az ökolingvisták körében növekvő érdeklődés figyelhető meg a nyelv szerepével kapcsolatban. A kritikai diskurzuselemzés mellett az ökolingvisták alapos vizsgálat tárgyává tették az ökológiai és nem ökológiai jelenségek kifejezésére használt nyelvi rendszereket is.
Mühlhäusler kutatásaiban (1995) fontos szerepet kap a természeti jelenségek és az etnocentrizmus kapcsolata. Munkájában összekapcsolódik a biológiai és a nyelvi diverzitás fenntartására való törekvés. Állítása szerint (1996) a nyelvi diverzitás az embereknek az összetett környezeti viszonyokhoz való több ezer éves alkalmazkodását tükrözi vissza, a biológiai diverzitást pedig a különböző nyelvek különböző mértékben veszik figyelembe. Rámutat arra, hogy az új környezetekről szóló diskurzusok befolyásolhatják ezt (a nyelvi források hiánya környezeti degradációhoz vezethetnek). Megjegyzi továbbá, hogy a kis nyelvek hanyatlása és eltűnése (l. Ausztrália és Csendes-óceáni térség) nem önálló jelenség, hanem be van ágyazva az ökológiai tényezőknek egy sokkal nagyobb tartományába. Kutatásaiban a környezettel kapcsolatos aggálya összekapcsolódik a nyelvi diverzitás elvesztésével és a kis nyelvek csökkenő szerepével.
Mühlhäusler „nyelvészeti ökológiája” metaforikusan és szó szerinti jelentésben is alkalmazza az ökológia és környezet kifejezést, így feltehetően ez az ökolingvisztika legátfogóbb megközelítése napjainkban.

3. Az ökolingvisztika és a 21. század. Alwin Fill (2001) kiemeli az ökolingvisztika azon kérdéseit, amelyek a jövőben további kutatásokat igényelnek: a) a diverzitás és megosztottságon belül a nyelvi (és kulturális) diverzitás okai, formái és funkciói, a nyelvi és biológiai diverzitás kapcsolata; b) a nyelvrendszerek és a nyelvtan hatása ökológiai gondolkodásunkra; c) az ökokritikus diskurzuselemzés; d) ökoműveltség.

4. Az ökolingvisztika a magyar tudományban. Az ökolingvisztikai gondolatot elsőként a Korunk kommunikációs zavarai című konferencián vetették föl (Szende 1987). Magát a szót Péntek János (1992) használta először, amikor a nyelvi közlés zavarait a környezeti viszonyok alapján tipizálta. Egy későbbi írásából (2001) megtudhatjuk, hogy eredetileg az 1980-as évek közepén a Korunk című folyóirat egyik ökológiai számába kívánt írni a nyelvi közlés zavarairól. Ekként mutatja be nyelvökológiai felfogását: „dolgozatomban a nyelvi ökológia általános problematikájába ágyaztam (vagy rejtettem?) a kisebbségi nyelvhasználattal, az anyanyelv akkor már feltűnő eróziójával kapcsolatos gondokat. Külön utaltam a természeti környezet szennyeződésével, károsodásával kapcsolatos közlési zavarokra: a levegőszennyeződésből eredő légzőszervi károsodásra, amely artikulációs zavarokat eredményez, a túl zajos környezet halláskárosító hatására, a magzati fejlődést, majd a gyermek beszédfejlődését és intellektuális fejlődését károsan befolyásoló külső tényezőkre.” A nyelvökológia másik, sajátos, magyarországi irányzatát Győri-Nagy Sándor alapozta meg az 1990-es évek legelején szadai, majd gödöllői kétnyelvűségi konferenciáin, illetve a Kétnyelvűség című folyóiratával, amelynek alcíme is ez: nyelv- és kultúrökológiai szaklap. Későbbi könyvében már a nyelvészetet (a szerves nyelvészetet) mint környezettudományt határozza meg, amely „szervesen” kötődik az adott környezethez (Győri-Nagy 2002). Ezt a kutatási irányt és felfogást egészen sajátos „metafizikai” nyelvtudománynak tekinthetjük.
A környezet megváltozása, átalakítása, különösen a környezetszennyezés (például korábban az ólomszennyezés, ma a kemizálás, az élelmiszeradalékok használata), újabban talán a géntechnológia alkalmazása hat a nyelvhasználatra. Ugyancsak ide sorolhatjuk a természetes vagy a természet közeli életmód (táplálkozás, orvoslás) felszámolódását. Ezeknek a tényezőknek egy része közvetlenül (ólom – beszédzavar, olvasászavar), más része közvetetten érvényesül. Föltétlenül ide tartozik még a kultúraváltás (akkulturáció – kultúrák összeolvadása, interkulturális kommunikáció, urbanizáció), amely megzavarta a hagyományos magatartásformákat. A zárt közösségekből való kikerülés (migráció, mobilizáció) sokszor vezetett alkoholizmushoz, más szenvedélybetegséghez. Ezeknek a kommunikációra tett hatására már többen utaltak.
Az ökológiai és nyelvi problémák egyéb, globális (gazdasági, politikai, ideológiai) jelenségek következményei. A két terület összekapcsolódására álljon itt néhány (metaforikus) példa:
Az emberiség által kipróbált, állandónak hitt értékek kérdőjeleződnek meg. – Fölszámolódik a nyelvi hagyomány; Hamvas Béla ironikus megfogalmazása szerint a Földön a csönd köre évente 16,5 km-rel szűkül. – A zajnak ökológiai és nyelvi (társadalmi) következményei egyaránt vannak. A zaj nyugtalanságot eredményez, a hangzavarban való kommunikálás csak kiabálás lehet; Gyorsul a fejlődés, a fogyasztás. – Gyorsul a beszédtempó; Visszaszorulóban a zöld terület. – Ugyanúgy tűnnek el a nyelvi színek (kifejezések, stílusok, műfajok, sikeres kommunikációs technikák); Növekszik a szemét mennyisége. – Egyszerűsödik, „durvul” a nyelvhasználat; Folyik a biológiai sokféleség (biodiverzitás) fölszámolódása. – Javában zajlik a kultúrák, nyelvek sokféleségének az eltűnése. Az UNESCO „jóslata” szerint a világ ma még korlátozottan meglévő kb. háromezer nyelvből több mint kétezer-nyolcszáz ebben az évszázadban eltűnik; A világon a fogyasztói egyenkultúra uralkodik el. – Egyetlen világnyelv van kialakulóban.

Összefoglalás. Az ökolingvisztika olyan tudományág, amely túlmutat a szintaxison, szemantikán és pragmatikán, és amelynek éppen ezért szüksége van új elméleti és innovatív eszmékre az empirikus kutatásokat illetően. Az ökolingvisztika magában foglal elméleti, metodológiai és empirikus nyelvvel foglalkozó tudományágakat, és új perspektívákat kínál az ökológiában érdekelt nyelvészek számára.

Szakirodalom
Balázs Géza. 2007. A magyar nyelv ökolingvisztikája. Valóság, 2007/6. 85–89.
Bolinger, Dwight. 1980. Language, the Loaded Weapon: The Use and Abuse of Language Today. London: Longman.
Fill, Alwin. 1996. Ökologie der Linguistik – Linguistik der Ökologie. In: Alwin Fill (ed.): Sprachökologie und Ökolinguistik. Tübingen: Stauffenburg Linguistik. 3–16.
Fill, Alwin. 1998. Ecolinguistic: State of the Art 1998. In: Arbeiten aus Anglistik und Amerikanistik 23/1, Tübingen: Gunter Narr, 3–16.
Fill, Alwin. 2001. Language and ecology: ecolinguistic perspectives for 2000 and beyond. In: AILA Review 14: Applied linguistics for the 21st century. 60–81.
Fill, Alwin; Mühlhäusler, Peter (eds.). 2001. The Ecolinguistics Reader: Language, Ecology and Environment. London: Continuum.
Győri-Nagy Sándor. 2002. Környezeti kommunikáció. Gödöllő: Szent István Egyetem, MKK KGI Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék.
Halliday, Michael. 1990. New Ways of Meaning: The Challenge to Applied linguistics. Journal of Applied Linguistics 6 7–36.
Makkai, Adam. 1996. Die Welt als Bewußtsein und Paraphrase: zur gesamtökologischen Fundierung des menschlichen Sprachverständnisses mit besonderer Berücksichtigung der Sprachphilosophie Wilhelm von Humboldts ung ihrer Relevanz für die theoretische Sprachwissenschaft des 21. Jahrhunderts. In: Fill, Alwin (ed.). Sprachökologie und Ökolinguistik. Tübingen: Stauffenburg. 77–91.
Mühlhäuser, Peter. 1995. On the Relationship between Linguistic and Biological Diversity. In: D. Myers (ed.) The Politics of Multiculturalism in Asia and the Pacific Darwin University Press.
Mühlhäuser, Peter. 1996. Linguistic Ecology: Language Change and Linguistic Imperialism in the Pacific Region. London and New York: Routledge.
Péntek János. 1992. A nyelvi közlés zavarai, különös tekintettel a kommunikáció kontextusára. In: Szabó Zoltán (szerk.) Tanulmányok nyelvről, irodalomról. Kolozsvár: Babes-Bolyai Tudományegyetem. 175–191.
Péntek János. 2001. Az anyanyelv ökológiája Erdélyben. In: Péntek János: A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok. Kolozsvár: Komp-Press, Korunk Baráti Társaság. 135–149.
Selvamony, Nirmal; Alex, Rayson K. (eds.). 2007. Essays in Ecocritics. New Delhi: OSLE.
Steiner, George 1975. After Babel: Aspects of language and translation. Oxford: Oxford University Press.
Szende Tamás. 1987. Megérthetjük-e egymást? Korunk kommunikációs zavarai. Budapest: Gondolat.
Honlap
www.en.wikipedia.org/wiki/Ecolinguistics
www.gewi.uni-graz.at/ecoling