Gulay István A tehetség komédiái című, öt szatirikus kisregényt tartalmazó kötetének bemutatója 2017. március 23-án csütörtökön 18 órakor lesz a Püski Könyvesházban (Bp. Krisztina krt. 26.).

Az igényes kiállítású könyvet Swierkievicz Róbert Munkácsy-díjas képzőművész illusztrálta. A könyvbemutatón a művész is jelen lesz, aki Gulay egyik kisregényéhez az illusztrációkat több mint negyven éve készítette, amelyek azonban akkor nem jelenhettek meg.

A kötet felvetheti a kérdést: Vajon hogyan és miért merült el a népi irodalom, hogy már csak egyes kis őrszigetei látszanak? Avagy a parasztság életének végleges megváltozásával már ez is csak a múlt? Hogy a „kánonból” kikopni látszik, látjuk. Hogy nem „trendi”, tapasztaljuk. De akkor ki látja, ki fogja megírni a vidéki „másik” Magyarország feszítő problémáit? Talán érdemes végiggondolni az utat, melyet elvesztettünk. A most hetven éves Gulay István ötvenéves írói pályájának összegzéseként is felfoghatjuk a Püski Kiadónál megjelent kötetet, amelynek olvastán arra gondolhatunk: utat nemcsak veszteni, de találni is lehet. Prózájában egy egészen egyedi, s talán éppen ezért reflektálatlan magyar írói út bontakozik ki, az aprólékos, szociográfikus mélység és az abszurdig, groteszkig emelkedő magasság. Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Gelléri Andor Endre csodálatos, „mágikus” prózájának jelenkorig vezető (ám kissé visszhangtalan) folytatása, s a modern, filmszerű szerkesztési mód.

E kisregények az elveszett tehetségek panoptikumai. Azt járják körbe, hogy a tehetség hazánkban: sors vagy átok?

A könyvbemutatón szó eshet majd Gulay István másik nagy munkájáról, a Püski Sándor könyvkiadó hagyatékát feldolgozó három kötetről, amelynek utolsó darabja a karácsonyi könyvvásárra jelent meg. Érdekes, és valószínűleg nem véletlen, hogy Püski Sándor életútját is szemlélhetjük úgy, mint a „tehetség komédiáját”. A békési zsellércsalád gyermeke páratlan életutat járt be az alföldi falutól New York-ig, és vissza Budapestig.

A beszélgetést Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató vezeti.

BG: A Püski Kiadó gondozásában most jelent meg egybekötve, A tehetség komédiái összefoglaló címmel öt kisregényed, voltaképpen írói életműved. Írói pályád korán, 19 éves korodban indult a Tiszatájban. Ennyi a termés?

GI: 1965-ben bocsátott írói pályára Mocsár Gábor a Tiszatájban két fiatal szegedi tehetséget, Ördögh Szilvesztert és engem. Tőlem a Kis Cartouch című novellát közölte. Mindkettőnk munkája vihart kavart a megyei pártbizottságon. Szilvesztert másik gimnáziumba kellett menteni, én megúsztam annyival, hogy a jövőben figyelni fognak rám. Körülbelül egy év múlva megjelent egy elbeszélésem A sókristály nagy napja címmel. Egy fiú rendetlen életéről szólt, ahogy azt a rumlis asztal közepén álló sótartóból látja egy sókristály. Hát ez téboly! Illetékes helyről jött is a figyelmeztetés. Akkor mondta édesapám, jó lesz, ha gondolkodom rajta, hogy felköltözzem Budapestre. Csongrád megye, Szeged nem igazán alkalmas hely egy írónak. 1968-ban kerültem fel a fővárosba. Megkerestem Vaád Feri bácsit meg a többi szerkesztőt, akik pesti lapokban közölték a novelláimat. Meglepődtek, hogy egy ö-zve beszélő, bajuszos fiú áll előttük. Sokkal idősebbnek gondoltak. Becsületükre mondom, nem fordultak el tőlem, továbbra is vállaltak. Az írószövetség titkára, Fábián Zoltán személyében még új mesterre, támogatóra is találtam. Vidéki voltam, népi származéknak számítottam, de abban az időben ez nem számított hátránynak.

BG: Elég rég volt…

GI: Igen, és azóta sok víz lefolyt a Dunán. Riporterkedtem, sok lapnak dolgoztam. A sült pesti hírlapírók utáltak vidékre menni, én meg kimondottan szerettem. Gyűltek az élmények, amelyek egy idő után kisregényekbe kéredzkedtek.

BG: A téged ismerő irodalomtörténészek kiemelik, hogy stílusodat a népi irodalomhoz húzó aprólékos, szociográfikus megfigyelés és az abszurd, groteszk, fantasztikum egyaránt jellemzi. Ez lenne a mágikus realizmus?

GI: Kovács Sándor Ivánnak Mocsár Gábor mutatott be Szegeden. Tőle tudtam meg, hogy amit művelek, az „mágikus realizmus”. Én nem tudtam erről. Úgy írok, ahogy a világot látom. Szerencsémre Fábián Zoltán, Kristó Nagy István, Alexa Károly felfigyelt rám, sőt Kiss Gy. Csabáék is. Az írószövetségben már mozgolódott az új nemzedék, megalakult a FIJAK (Fiatal  Írók József Attila Köre). Kiss Gy. Csaba, Kovács István és mások elhatározták, hogy szorosabbra fonják a kapcsolatot a szomszéd országok irodalmával. Csaba engem ajánlott a tervezett útiesszéket tartalmazó kötet Csehországot bemutató szerzőjének. Három hónapos ösztöndíjat is kaptam. Végül az én irodalmi útirajzom címe került a kötet borítójára is: „Keleti Golf-áram”. Tehát nem csupán szépirodalmi könyveim jelentek meg. Kiadtam például harmincvalahány feltaláló portréját (ezt a könyvet is Swierkiewicz Róbert barátom illusztrálta), ami komoly sikert aratott, szó volt róla, hogy a Szépirodalmi Kiadó ösztöndíjat ad a Magyarország felfedezése sorozatban megjelentetendő szociográfia megírására a feltalálók akkori helyzetéről. Sajnos végül nem én, hanem Mezei András kapta meg a feladatot. Összesen tizenöt-húsz kötetem jelent meg, sok minden érdekelt, a népi építészettől az absztrakt művészetig terjedően. Ez kissé heterogénné is tette az életművemet.

BG: Melyik a legkedvesebb műved?

GI: Íróilag legérettebbnek a Jos, a házi légy című kisregényemet tartom. Ebben már a Nemeskürty István-féle filmgyári „zseniképzőben” tanultakat is alkalmaztam. Rengeteg érdekes és különös helyzetet kidolgoztam benne, törekedtem a filmes hatásra, a történet többrétegűségére. Az olvasó nem biztos, hogy ezt a munkámat teszi az első helyre, nekem szakmailag fontosnak számít. Sokak szerint az Alföldi Antikrisztus című munkám a legjobb. Ehhez remek illusztrációkat készített Swierkiewicz Robi. A könyv első kiadásában azonban nem jelenhettek meg, mert a rajzok hátterében Nagy-Magyarország térképe sejlett fel, emiatt revizionistának minősítették őket. Nagy öröm számomra, hogy a Püski Kiadó által gondozott mostani kötetben végre megjelenhettek. Swierkiewiczet 1968-ban ismertem meg, attól kezdve lenyűgöz a művészete. Ő kaposvári, kimondottan modern művész, én mégis érzek benne Munkácsyt, Kohánt, Endre Bélát, például a színeiben. Gyakran használja azt a zöldet, ami a vidéki polgári szalonok kanapéjainak bársonyzöldje. Ez mágikus hatással van rám… Hihetetlenül szenzibilis alkat. Ha majd a NASA felveszi a kapcsolatot az első űrlényekkel, akik a képíráshoz hasonlítható színírással kommunikálnak, nincs kétségem afelől, hogy őt fogják tolmácsul választani.

BG: Szülőfölded Hódmezővásárhely. Kisregényeidben emellett Szeged, Kiskunfélegyháza és Budapest is szerepel, életed fontos helyszínei – egyébként érdekes módon kissé párhuzamosan a veled csaknem egykorú Temesi Ferencével…

GI: Hódmezővásárhelyen nőttem fel. Ady „paraszt-Párizsnak” nevezte. Németh László itt fedezte fel a „csomorkányizmust”, amely egy különös szellemi-lelki-tudati állapot. Ez ugyanúgy egyénít minket, vásárhelyieket, mint a székelyeket az észjárásuk. Temesi a „szögediséget” érti, érzi és írja, én a vásárhelyiséget. Ferivel különben gimnazista korunk óta ismerjük egymást, egyszer elmentünk együtt a temető mellett lakó jósnőhöz. Ő nem messze lakott tőle. Mármint a jósnőtől. De egyedül nem mert elmenni hozzá. Hiszed, nem hiszed, a hófehérre meszelt tornác könyöklőjén érkezésünkkor egy fekete kandúr macska kúpozta a hátát. Máig kísért a látvány, de arra nem emlékszem, milyen jóslatot kaptunk. Temesi nagyon nagyot dobott a szegediség (egyfajta alföldiség) feltárásával. Mint Szenti Tibor, Hódmezővásárhely tudós szellemi néprajzosa, aki a vásárhelyi néplélek, szemlélet, „mágia” megfogalmazója.

BG: Kisregényeidből sugárzik a magyar vidék, hagyomány elvesztésének fájdalma…

GI: Pedig igazán nem jajongok miatta. Szeretem az Alföldet, a hagyományait, de belátom, hogy a világ változik. Igyekszem megtalálni, meglátni a humorát annak, ahogy az új keveredik a régivel. Ez lehet a magyarázat az írásaimban megjelenő abszurdnak, fantasztikumnak.

BG: Alapos filológiai munkával három kötetben feldolgoztad, magyaráztad, közreadtad Püski Sándor hatalmas életművének dokumentumait, köztük szinte bizalmas, politikai megjegyzéseket, személyes pénzügyi adatokat tartalmazó iratokat. Milyen cél vezetett ezzel?

 GI: Püski István, Sándor bácsi legkisebb fia csaknem ötven éve a legjobb barátom. Ő digitalizálta édesapja hatalmas hagyatékát, s ő, valamint testvére, Püski László kért fel annak feldolgozására. Irdatlan nagy, több tízezer darabos anyag. Két évig küzdöttem vele. Püski Sándor majdnem száz évig élt. S az élete egyszerre realista és mágikus, fantasztikus és abszurd… Rádöbbentem, hogy ez a munka éppen nekem való.