Élünk-e (még) a mi időnkben? Társunk-e (még) az irodalom? Mi az irodalom, és hol a határa? – ilyen és ehhez hasonló kérdések régóta foglalkoztatják az irodalom, az irodalomértés esélyeit latolgató laikusokat és szakembereket egyaránt.
Az ELTE TÓK Kortárs gyermekirodalom kutatóműhelye konferenciát szervezett 2012. május 11-én A kortárs gyermekirodalom és médiumai témakörben.
A gyermek és felnőtt nyelvhasználat viszonyát most főként a „klasszikus” gyermekkorban, az óvodáskorban, az iskoláskor kezdetén vizsgálom. Természetesen csak néhány fontos, a társadalmiasulás (szocializáció), nevelődés-nevelés során fölvetendő szempontot vetek föl.
Egyik részről mintha túltengés lenne a gyermekirodalomban, másik részről pedig jajkiáltás: vajon fognak-e olvasni a gyerekek?
Holt, illetve mesterséges nyelvek már korábban is megjelentek a filmművészetben, gondoljunk például csak a Csillagok háborújára, ám az utóbbi időben divatosabbá vált az ilyen stíluseszközökhöz nyúlni. Egyértelműnek tűnik, hogy a rendezők minden esetben egy bizonyos hangulat megteremtése, illetve felerősítése érdekében használják ki az ezekben a nyelvekben rejlő hangulatkeltő, hangulaterősítő lehetőségeket; azonban talán a fenti filmek közül néhányban érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni a mozilátogató számára nem érthető nyelvek szerepét.
Király Jenő könyvsorozata enciklopédikus mű. A három rész, gyakorlatban hat kötet összesen 3184 oldalt tesz ki. Monumentális és tömör. Térfogatban, tömegben egy hátizsáknyi, tartalmilag egy életmű és egy diszciplína tudásanyagát sűríti össze. Ennek ellenére nem lezárt, mert a 2010-ben megjelent részeket további két kötet, és várhatólag egy bővített kiadás követi majd – újabb filmműfajok bemutatásával.
Karol Irzykowski lengyel irodalomkritikus, újságíró. Megannyi esztétikai cikke van, és a századforduló után legfontosabb regénye is megjelent, Paluba címmel. Nyüzsgő kulturális életet élt. 1908-tól, Krakkóba költözése után kezdte komolyabban érdekelni a film és a mozi. Közreműködött forgatókönyvek írásában, filmes kritikákat írt, majd 1924-ben kiadták úttörő filmesztétikai kötetét, A tizedik múzsát.
Látszólag a nyelv nyelvezetté vált. Látszólag érzelmi-emocionális-szenzuális társadalom van, melynek hangulatváltozásait nem az identitás, hanem az indulat és az élmény szabályozza. Pillére, az „én” határhelyzetbe került. Mert ha legalább divatelemek determinálnák az egyéni szubjektivitást, akkor a káosztársadalom nyitott lenne.
Az Avatar által elindított háromdimenziós hullámverés erőteljesen kirúghatja a mozitermek falait, azzal fenyegetve a filmrajongókat, hogy valóra válik a „Mátrix” jövendölése, miszerint a jövőben már nem mozijegyekért, hanem piros tablettáért fogunk sorban állni egy-egy konzumpalota jegypénztáránál. A folyamat kevésbé belátható, de mindenképpen visszafordíthatatlan, a filmkészítők már a spájzban…, akarom mondani az agyunk egyik burkában vannak. De miképpen jutottak idáig?
A nyelv változásában és változataiban él. Tehát nem a nyelvi változások, nem a magyar nyelv kihalása miatt kell félni, hanem inkább amiatt, hogy kiszorul bizonyos nyelvhasználati színterekről, bizonyos funkciókból.