Halmai Tamás rovata

A vendégszöveg, azaz a jelöletlen idézet gyakorlata a posztmodern irodalom két belátásából következik.

„Ha dolgozom, megnő bennem a szeretet”, írta. Bennünk is, olvasván. Lám, a „haza a magasban”: létezik.

Alfonz, a barátom göcög. 

Ha Francoise társaságában Skodával (vagy Citroennel) Wroclawba utazunk, s útközben esetleg egy Lech Poznan-meccset is megnézünk, jusson eszünkbe a következő.

Alfonz, a barátom egyszer napokig nem mozdult, mert ujja hegyén elaludt egy lepke. Vagy pillangó?

A zenészzsargon bemondásnak nevezi azt a – nem föltétlenül refrénbeli – sort, mely szállóigeszerűen megragad az olvasó fülében, slágerré avatva a dalt.

Maigret felügyelő pipája a polgári igazságérzet ikonikus tartozéka.

Megmagyarosodott idegen szóból sok van (disco > diszkó, file > fájl, software > szoftver), de ellenpéldából is.

Hátsó nyelvállású (veláris) magánhangzóink (a, o/ó, u/ú) öblösebbek, teltebbek. (Hahó, kiáltunk a hegyen, mellőzve a hehőt.)

Nem, nem a Madárvédő Golyókapkodó vagy a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél rokonáról van szó; Festéktüsszentő Hapci Benőt se keressük a felmenői között.