Balázs Géza rovata

Mondhatjuk, hogy eddig volt ősmagyar, középmagyar, újmagyar szleng, ez pedig itt a mai magyar (némi újmagyar maradvánnyal meg beütéssel).

Temesi Ferenc közel harminc esztendeje az ezeréves történetmondás és a posztmodernnek mondott szövegirodalom közötti térben valami egészen egyedi, „temesis” irodalmat és nyelvet művel.

A szavaknak világuk van. Nem empatikus használatuk újabb és újabb társadalmi feszültségek forrása lehet.

Kazinczy megtalálta az örömöt a művészetekben, az állandó alkotásban, a levelező-kapcsolattartásban, a közösségszervezésben, kertje (és anyanyelve) ápolásában.

Leonard Norman Cohen a legbonyolultabb emberi kérdéseket boncolgatja hallatlan egyszerű szavakkal, dalokkal. Sokan tanulhattak meg dalaiból angolul.

Az antropológiai nyelvészet azt vallja, hogy a különböző nyelvcsoportok és nyelvek másként látják, másként képezik le a világot. Amerika őslakosai például a valóságot a folyamatok összefonódásaként észlelik.

A nyelv alkotóelemei közül a szó a legkézzelfoghatóbb egység, ez van kitéve a legnagyobb és leglátványosabb, egyúttal leginkább megragadható változásoknak, s ehhez a legkönnyebb kulturális értékeket társítani.

„Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassnak s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson.” (Kölcsey Ferenc)

Javaslom, őrizzük nyelvi hagyományainkat: március tizenötödikén, nem tizenötén!

Miért és hogyan szolgálja a bulvársajtó, valamint annak nyelvhasználata az örömelvet?