Mi lesz a Gutenberg-galaxis után? A kérdést már McLuhan föltette, nem vagyunk híján a jóslatoknak,
sőt a lehetőségeket megfogalmazó tudományos válaszoknak sem. Ennek egyik oka a téma eleve
sokoldalú volta. Alapvetően kommunikációelméleti kérdésről van szó. A kommunikációelméletet sok
kérdésben magába olvasztja a nyelvtudomány, illetve a nehezen körvonalazható médiatudomány. A
szemiotikának is lehetne mondanivalója e tárgyban. Olyan tudományágak, mint a szociolingvisztika,
az antropológiai nyelvészet, a folklorisztika, a nyelvökológia, a nyelvpolitika, a nyelvstratégia, a
nyelvművelés, bár mindegyikkel érintkezik, egyik sem tekintheti maradéktalanul kutatási területének
ezt a témát. A témának filozófiai vonatkozása is lehetséges: hiszen a kommunikációs technológia
kapcsolatban van a gondolkodással is.
De mi is ez a téma? Benczik Vilmos könyvének címe – csupa nagybetűvel írva – a NYELV, ÍRÁS,
IRODALOM szavakat emeli ki, ez azonban akár még irodalomelmélet, szövegtan vagy
művelődéstörténet is lehetne. De nem arról van szó, hanem a nyelv kommunikációs technikáinak,
technológiáinak bemutatásáról, a most zajló változások történeti kontextusba helyezéséről, a
„drámai”, „forradalmi” kommunikációtechnológiai átalakulások modellezéséről. Fontos téma, mert
korunk összes problémája kapcsolatban van a kommunikációval. Ennek tudományos feltárása,
megértése a legfontosabb, s nem mellékes az sem, hogy segítsük ezeknek a problémáknak a
megoldását.
Benczik Vilmos könyvében a kommunikációs technikák történeti sorrendje szerint halad, vagyis: az
írásbeliség előtti kor (ehhez képest az összes többi ideje elhanyagolható, vagyis az újabb és újabb
információs korszakok egyre jobban rövidülnek) és az írásbeliség kora (amelynek kisebbik része a
valóban forradalmi változást hozó „sokszorosított” írásbeliség, ezzel külön fejezet is foglalkozik: Az
írás extenzív és intenzív fejlődése). Majd az írásbeliséghez kapcsolódó két fontos szempontot külön is
tárgyal: a nyelv és az írás viszonyát, valamint az írásbeliség és a szépirodalom kapcsolatát. Ezek
nagyon szükségesek a 19. század legvégén, a 20. században kiteljesedő harmadik nagy korszak, az
úgynevezett „másodlagos szóbeliség”, az írásbeliség visszaszorulásának a megértéséhez. Itt ismét két
magyarázó fejezet következik: az írásbeliség túlértékeléséről és a lehetséges utóéletéről szólók. A
nyelv ugyan egyetlen létforma, de több megnyilvánulási formája, technológiája van, és ezek a
technológiák mindig visszahatnak a nyelvre.
Benczik Vilmos körültekintéssel és kritikával tárja elénk mondanivalóját. Módszerét bátran nevezem
filológiainak: ez a klasszikus bölcsészettudomány alapmódszere. Igen tág körben tekintett körül
(persze vannak „kedvenc” szerzői, akiket nagyon sokszor idéz: például a tudományos „slágerré” vált
McLuhant vagy Ongot – itt jegyzem meg, hogy Benczik Vilmos McLuhan első magyarországi kiadója
és a fordítás gondos ellenőrzője is egyben).
A technikai-történeti korszakolás akár statikusnak is tekinthető. Azonban több korszakban
találkozunk azzal a nézettel, hogy egy újabb kor technikája ráépül az azt megelőzőre, mintegy
„megszüntetve megőrzi” azt. A technológiaváltások tehát megőriznek valamit a múltból. Érdemes
lenne ezt a gondolatot következetesen végigvezetni: vajon miként csúsznak egybe a technikák és
ennek következtében miként keverednek a gondolkodási formák, mechanizmusok. (Az egyes nyelvi
formák, szövegformák, műfajok alakváltását, továbbélését több helyen tárgyalom ebben a
könyvben.) Tehát egyfajta továbbélésről, átfejlődésről, átcsapásról van szó. Dinamikus felfogásra
emlékeztet a Túlértékelt írásbeliség? című fejezetben található gondolkodás-beszéd-írás triptichon
(231), amelyet Vigotszkij nyomán föltehetőleg a szerző alkotott meg. Ez az ábrázolás valóban
nagyszerű, mert statikus ábra keretében dinamikusan mutatja a nem nyelvi gondolkodás (A), a nyelvi

gondolkodás (C) és a nyelvre épülő gondolkodás (B) kapcsolatát a szóbeliség–írásbeliség tengelyen
történő elmozdulással – kijelölve olyan kommunikációs helyzeteket, amelybe beleférnek nem
artikulált tudattartalmak (a), mint például a déjà vu, a művészi nyelvhasználat (b), a gondolkodáson
kívül eső tudattartalmak, automatizmusok (c, d), a verbális köznapi és tudományos gondolkodás (e)
és a nyelvileg nem nagyon kezelhető, absztrakt tudattartalmak (f), például a matematikai
gondolkodás.
Izgalmas az írás terjedéséről szóló fejezetben az írógépről szóló rész. Szépe György is megjegyzi, hogy
amíg a könyvnyomtatásról és következményeiről könyvtárnyi irodalom íródott, az írógépkorszak
lényegében feldolgozatlan maradt. Ezt a hiányt részben pótolja most a szerző: az írógép
technikájának a nyelvre gyakorolt több hatását is fölsorolva.
Az olvasás technológiája: hangos és néma olvasás. Vajon az olvasás sebessége, például a
napilapolvasás („átfutom az újságot”), a gyorsolvasás mennyiben előlegezi meg az írás-olvasás új
lehetőségeit (digitális környezetben)? A gyorsolvasónak a leggyakrabban csak valamiféle homályos
kép, „folt” marad meg az „olvasott” szövegről, újságok esetében talán az sem.
A szerző szerint a számítógépes szöveg: anyagtalan, az átemeléssel, törléssel gyakran kevésbé lineáris, kollektivizálható,  átalakít(hat)ja emlékezetünket (például ellustítja) stb.
A szerző felidézi Hernád István találó elnevezését az internetes kommunikációra: égreírás, de még
nem esik szó a hálózati kommunikáció jellemzőiről, az e-mailről, a csetelésről, és a
mobilkommunikáció olyan jellemzőiről, mint az sms vagy a wap*. Viszont mind a digitalizációt
megelőző multimedialitásról, mind pedig a digitális-informatikai forradalom egyik eredményéről, a
hipertextről árnyalt és pontos képet rajzol a szerző.
Benczik Vilmos könyve kapcsán a továbbiakban következő kérdésekre kereshetjük a választ:

Mi lesz az írással/olvasással – különösen az oktatás, a „lazuló írásbeliség”, funkcionális
analfabétizmus tükrében?

Van-e (nyelvi) alternatívája a tömegkultúrának és a tömegmédiumoknak?

Hogy viszonyul mindehhez a hagyomány (a technológiai hagyomány, általában a hagyományos
műveltség)?

Szükség van-e a hagyomány oktatására, vagy radikális váltással erősen szelektálni kell a művelődési
ismereteket (például az iskolai tantárgyakat is)?

Mit kezdjen az ember az információbőséggel és az információhiánnyal?

Milyen kulturális-társadalmi hatásai vannak a hipertextnek?

Van-e, legyen-e nyelvi eszmény (ha igen, mi és ki határozza meg, ki gondozza)?

Vajon a diszlexia nem csak egy nyilvánvaló tünete a nyelvi technológiaváltásnak?

Az új világ politikai-politológiai-társadalomtörténeti szempontból részvételi (participációs)
demokráciának tekinthető?

Miképpen modernizáljuk a nyelvtanoktatást (mert az új nyelvi technológiák alapjaiban fogják
átgyúrni a kommunikációt, az egyes nyelvhasználati szinteket, a nyelvtant, a szókészletet, általában a
kommunikációs modort)?

Mi váltsa fel a magyar nyelv oktatásában az irodalomközpontúságot? A mai irodalom a „nyelv
működésének megértését” szolgálja, vagy annál többet?

Hogyan lehet felkészülni az iskolában, a tantárgyakban (például a magyar nyelvtanban) a
folyamatos technikai újításokra, a technológiák egymásba szerveződésére, utóéletére?

Ezeket a kérdéseket vetik föl bennem Benczik Vilmos könyvének gondolatai. Megismerni a
kommunikációtechnológiák múltját, jelenét, majd továbbmenni, továbbgondolni – talán ez a
legfontosabb feladatunk, s a kérdésekre közösen kell megkeresnünk a válaszokat. Mert ha nem
tesszük, talán már senki sem fogja megírni ennek a könyvnek a folytatását. (Balázs 2007: 495–499).
(Benczik Vilmos: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben. Trezor, Budapest,
2001.)