Fiatalkorom óta ismerem a latin mondást: Post coitus omnis animalis triste: azaz: Közösülés után minden állat szomorú. Egy nálam két évvel idősebb angol szakos egyetemistától hallottam, s rögtön megjegyeztem. Magam is tanultam latint, de nem jeleskedtem benne. Szóval erről akartam írni, ennek is inkább kommunikációs-élettani hatásairól, amikor ráakadtam a világhálón Ledán M. István ezt a frazémát tárgyaló, remekbeszabott írásába. Latin tudása nyilvánvalóan biztosabb, s filológiai ismeretei is alaposabbak, ezért tőle idézném a frazéma előfordulásait – de az egész írást, annak remek iróniáját csak az eredeti írás elolvasásával lehet élvezni (ezért kérem azt is elolvasni).

Kezembe akadt Miskolczi Miklóstól a Színlelni boldog szeretőt című írás. (…) Ám pontosan a könyv felénél van egy mondat, ami teljesen lelombozott. A mondat így hangzik:

(1) „már a latinok is tudták, hogy post coitus omnis animalis triste” (104. old.). A gyengébbek kedvéért  van fordítás is: „közösülés után minden állat szomorú.” Ejha! (…)

Nem akarok hosszas latin nyelvleckébe bonyolódni, a mondat helyesen így volna:

(2-3) post coitum omne animal triste(est) vagy omne animal post coitum triste.

(4) [De még inkább: post coitum omnia animalia tristia sunt, mivel az omnis 2 melléknév többes számban jelenti azt, hogy minden, egyes számban jelentése: „egész”. Legalábbis a klassz. latinban. A Szerk.]

Az animalis önmagában amúgy nem volna szükségképpen helytelen, merthogy nőnemű főnévként jelent  állatot is, a baj az vele, hogy a latinok ilyen értelemben nemigen használták. Legalábbis a Kr. u. V. század elején még az animal volt használatban. Ezt használja Szent Jeromos is a Vulgatában:  et cum aperuisset librum, quattuor animalia et viginti quattuor seniores ceciderunt coram Agno (…) Jelenések 5, 8. (fordítás a Bibliában).

Szóval, az omnis animalis (…) nem helyénvaló, különösen nem, ha – mint Miskolczi állítja – a latinoktól származik a mondás. De vajon tőlük származik-e? Rodolphus Agricola, holland humanista Boethius-commentárjában ezt írja:

(5) (…)nam teste philosopho, omne animal a coitu triste est. Vagyis: a filozófus szerint ugyanis, a közösülés eredményeképpen, minden állat szomorú.

A kérdés az, hogy kicsoda ez a filozófus? Nos, Agricola szövegéből kiderül, hogy Arisztotelész, vagy pontosabban Pszeudo-Arisztotelész. A Problémák című műben ez áll, angolból fordítottam:

(6) közösülés után a legtöbb férfi szomorú, ellenben azok, akik a nedvekkel együtt sok káros anyagtól megszabadulnak, vidámabbak.

De Pszeudo–Arisztotelész csupán férfiakról beszél, nincs szó minden állatról. Nagyon úgy tűnik, hogy a mondás eredetét, post coitum omne animal triste formában, legalábbis majdnem szó szerint, biztonságosan csupán Agricoláig lehet visszavezetni, vagyis a XV. század végére. Egyébként, szokták  Galenusnak, Marcus Aurelius orvos-barátjának is tulajdonítani, meg Augustinusnak, de mindenféle hivatkozás nélkül. Marad tehát Agricola a mondás szerzője, mindaddig, míg elmélyültebb nyomozás nem derít ki korábbi eredetet. És akkor most jöjjenek a variációk. Mert vannak. Például:

(7-8-9) post coitum omne animal triste est, sive gallus et mulier vagy triste est omne animal post coitum praeter mulierem gallumque, vagyis: „közösülés után minden állat szomorú, kivéve a kakast és az asszonyt.”

(10) De találkozhatunk a post coitum anima tristis est egyszerűsített variánssal is. Fordítása: „közösülés után a lélek szomorú”.

(11) Szintúgy variánsnak tartom Spinoza mondását: az érzéki gyönyör élményét a legnagyobb szomorúság követi.

(12) És végül, mondásunk az alapja az angol post coital tristesse (közösülés utáni szomorúság) kifejezésnek.

Nos hát, lehet egyik vagy másik variánst preferálni, lehet pontatlanul idézni, átköltve akár. Egyet nem lehet: nyelvtani hibáktól hemzsegve idézni.

Olvassák el az eredeti írást is, itt: Ledán M. István: Színlelni klasszika-filológust. https://laudator.blog.hu/2011/07/10/szinlelni_klasszika_filologust