Éppen zajlik a könyvfesztivál Budapesten, elhangzottak a megnyitóbeszédek, a díszvendég, Karl Ove Knausgård átvette a kitüntetést. Eközben a Harcom folytatódik, magyarul a regényfolyam negyedik kötete most jelent meg.

Innen, Budapestről, az alföldhöz szokott magyaroknak Norvégia kicsit furcsa, mondhatnám, egzotikus: a fjordok, hegyek, sziklák, északi fény és sarki nap világa messze van tőlünk. A trollokról nem is beszélve… Bár a Harcomnak sokféle olvasata van, elemzik is bőven például az apa-fiú kapcsolatot, az írói szereppel való megküzdést, az önéletrajzi elemekkel bőven átszőtt regény új stílusát, nem titkolhatjuk, hogy egyben új világra csodálkozhatunk rá, ahogy feltárulnak benne a skandináv élet részletei. Ahogy haladunk előre a regényfolyamban, az aprólékos eseményekben, számtalan ismeretet is szerzünk a norvég, svéd életről. Hiába, hogy közös irodalmi élményeink vannak az európai és világirodalomból (csak Dosztojevszkijt említve a sok közül), annyi különös szokást tapasztalunk, mintha más földrészen élnénk.

Mióta családi okokból az utóbbi 8 évben többször jártam Norvégiában, hihetetlen ismerős a Harcom világa. Még a lutefisk (ejtsd: lütefiszk) is. Hogy ez micsoda? November közepétől jelenik meg az üzletekben a szárított tőkehal lúgban felpuhítva, kocsonyás állagú, halra emlékeztető alakkal. Szenzációként hirdetik: Megérkezett boltunkba a lutefisk! Még repülőtéren is külön pulton árulják, kisebb-nagyobb adagok befóliázva várnak arra, hogy elkerüljenek a világ más tájaira… A megsütött halat szalonnával, zöldborsó- és krumplipürével vagy egészben főtt apró krumplival körítik. S amikor a Harcom első kötetében a következőt olvastam, hangosan felnevettem: „Úgy tűnt, Yngvének [a főszereplő bátyja] jóval normálisabb és felnőttebb viszonyt sikerült kialakítania a halételekkel. Ma már a lutefisket is megeszi, aminél annak idején elképzelni sem tudtunk rémesebbet. Szalonnával és a többi hozzávalóval egészen jó tud lenni, idéztem föl a hangját…” Aha, szóval nem minden norvég szereti a lutefisket!, s eszembe jutott, milyen csalódás volt nekem, amikor először próbáltam ki a „rémes” norvég nemzeti ételt. Tényleg rémes, nem is lett a kedvencem, de a többi hozzávalóval elmegy, bólogattam a részletet olvasva. Egy norvég szó a magyar szövegben, és máris a regénybeli eseményekkel párhuzamosan megjelennek a saját élményeim a lutefiskről, az íze, az állaga, a szaga (illatnak nem nevezném), a furcsa borzongás az első falatoknál, a határozott taszító érzés később.

A fordítás is elgondolkodtató. A lutefisk a magyaroknak nem sokat jelent. Annak, aki benne él a norvég életben, ez az apró megjegyzés egy egész eseménysort idéz fel. Mindezt lehetetlen a fordításban közölni, talán lábjegyzetelni kellene? Ha ez marad a magyar szövegben, országismeret híján nem érthető – teljesen – az idézett részlet. Igaz, nem annyira fontos, hogy emiatt a regény szövegét megterheljük a további ismeretekkel.

A könyvfesztiválon Karl Ove Knausgård kétszer vett részt közönségtalálkozón, de sajnos a közönség nem kérdezhetett. Így nem tudtam meg, szereti-e már a lutefisket…