A vizsgálatba bevont országokban a családok átlagos könyvmennyisége 115 kötet volt. Az első öt helyet Észtország (218), Norvégia (212), Svédország (210), Csehország (204) és Dánia (192) foglalta el, az utolsó ötöt Olaszország (75), Görögország (62), Szingapúr és Chile (52-52), végül Törökország (27). A kutatásba bevont országok átlaga 115. Feltűnő a skandináv államok – a 162 könyvvel a 7. helyen álló Finnországgal együtt – dominanciája. Csak Csehország (204) és Új-Zéland (166) tudott befurakodni az északi államok közé (Észtország is leginkább a skandináv régióhoz tarozónak vallja magát).

Egy 2017-es magyarországi felmérés (Tóth Máté: Könyvbeszerzés, házi könyvtár) adatait alapul véve végeztem számítást arról, mi a helyzet nálunk. Az 1500 főre kiterjedt vizsgálat a könyvbirtoklás mértékét hozzávetőlegesen adta meg, a célcsoportok nagyságát pedig százalékban. Eszerint a megkérdezettek 7%-ának nincs könyve otthon, 37%-nak 1-50 kötete van, 20%-nak 51-100, 24%-nak 101-300, végül 10%-nak 300 felett. Ha a százalékok értékét konkrét létszámokra váltjuk, akkor a várt 1500 helyett 1470-et kapunk (aminek valószínűleg a százalékszámításnál alkalmazott kerekítés az oka). A könyvmennyiségek tól-ig számának a középértékét vettem alapul (azaz 1-50 között esetében 25-öt, az 51-100 közötti csoportban 75-öt, a 101-300 közötti csoportban 200-at), a 300 feletti érték esetében pedig két értéket, az egyik számításnál 350-et, a másiknál 1000-et. Ezek alapján a két végeredmény: 350 kötettel számolva 109, 1000-rel számolva 176 könyve lehet átlagosan egy magyar családnak. Az alacsonyabb érték esetén Litvániával osztoznánk a 20-21. helyen, a magasabb értékkel számolva a 6. helyet fogalnánk el.

A kutatás eredménye több szempontból is érdekes. A nyomtatott könyvek olvasásának és ezzel együtt vásárlásának sok helyütt tapasztalható visszaszorulását sokan azzal magyarázzák, hogy egyre inkább terjed az elektronikus könyv iránti érdeklődés. Ennek viszont ellentmondanak a fenti számok, hiszen – hogy csak két országot emeljek ki – az első helyen álló Észtország és a 7. helyen álló Finnország elektronikában, az elektronikus okos eszközök használatában élenjáró ország.

Észtországban a kultúra és a tudás becsben tartása jeles történelmi hagyomány. 1684-1688 között már tanítóképző szeminárium működött, ahol a népiskolák számára képeztek tanítókat. 1720-tól olcsón, nagy példányszámban adtak ki észt nyelvű kalendáriumokat. 1728-ban elrendelték, hogy írástudatlanok nem házasodhatnak. 1739-ben előírták a kötelező iskolalátogatást a 7-12 éves korú gyermekek számára. 1896-ban az írástudók aránya a lutheránus észtek körében 92% volt (az ortodox szetuk közt csak 7%). A szovjet megszállás fél évszázadában a ’könyvfogyasztás’ Észtországban volt a legnagyobb az egész birodalomban.

Azonban ahogy Rein Veidemann irodalomkutató megjegyzi, a könyvvásárlók száma 1990-2002 között 91%-ról 43-ra zuhant. Valószínűnek tartja, hogy a fent említett kutatás mutatta hosszú könyvespolc az élete estjéhez érkezett nemzedékre jellemző, s csak remélni lehet, hogy a fiatal generáció visz belőle magával, és a könyvek elkerülik a papírgyűjtő konténerekbe hajítást, és ha már magával viszi, talán kézbe is veszi az észt nyelvű szépirodalmat. Mert aki nem olvas, annak a kifejezőkészsége beszűkül, aztán idővel fel is adja, hogy észt nyelven fejezze ki magát. Csak az irodalom iránti érdeklődéssel lehet elkerülni, hogy az észtekről mint egykor élt népről valamilyen más nyelven írt történelemkönyvben lehessen olvasni, hogy könyvkedvelő nép volt.

Minden esetre, az észt politika odafigyel az észt nyelv jövőjére. Az országnak van nyelvstratégiája, Magyarországhoz hasonlóan megünneplik az anyanyelv napját, sőt, az idei év az észt nyelv éve. Ugyanezt az esztendőt az ENSZ a veszélyeztetett, őshonos nyelvek évének nyilvánította. Remélem, csak véletlen az egybeesés. Vagy talán nem is annyira véletlen?!