Skip to main content

Ibolyák

- 2019. 02. 23.

Nagy álmodozónk szerint e növényke színe hasonlít ahhoz az égboltozathoz, amely alatt egykor a legboldogabb napjainkon jártunk. Talán az sem véletlen, hogy csupa biedermeier mozzanat jut eszünkbe róla: emlékkönyvek kinyíló lapjai, amelyek között szende kisasszonyok lepréselték a lángoló ifjútól kapott szirmokat, és kis koszorúk, amelyeket finom női ujjak fontak e virágból. Hol vannak ma már ezek az idők! Gyermekkoromban még láttam néhány iskoláslány emlékkönyvét (vidéken), szokás volt beleírogatni valami csekély életbölcsességet, főleg Arany János költészetéből, esetleg tanulságos vagy szellemes mondásokat, kezdetleges rajzocskával illusztrálva. „Száraz ágon ül egy veréb, Emlékkönyvbe ez is elég” – virított a vicces versike az egyikben. Elmúlt mindez, oly észrevétlenül, mint a fiatalság, de az ibolya megmaradt, nincs tavasz nélküle. Ibolyacsokrocskát nyújtani szívünk királynőjének, biztos siker – ha elfogadja.

A drámai műnemben is szerepet kap a lila szépség. A Szentivánéji álomban említi Hermia, hogy a ligetben, ahol Lysanderrel összejöttek, friss ibolyával tarkított pázsiton szoktak heverni. Oberon szerint Cupido nyílvesszője (akit eltalál, szerelmes lesz) véletlenül az akkor még fehér színű virágra hullt, az ibolya azóta „bíbor sebben ég”. Ennek levéből készít bájitalt, és csöppenti az alvó Titánia szemére, hogy a tündérkirálynét őrjöngő szerelemre gyújtsa az első lény iránt, akit felébredve meglát.

Thomas Stothard (1755-1834): Oberon és Titánia

Az ember tragédiájának tizenegyedik színében, a londoni forgatagban a Kisleány a következő szavakkal kínálja portékáját:

Kis ibolyák, első követei / A jó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág az árvának kenyért, /

És a szegénynek is szép éket ad.

Látjuk is nyomban, hogy az élet legkülönbözőbb helyzeteiben hasznosítható az ibolya. Egy anya azért vásárolja, hogy legyen mit tenni holt gyermeke kezébe, egy leány pedig abban a reményben veszi, hogy sötét hajának legszebb ékessége lesz.

Thomas Faed (1826-1900): Ibolyák és kankalinok

Ki más lehetne az a szerző, aki Az ibolya címmel írt megható és mulatságos egyfelvonásost, mint Molnár Ferenc? Felejthetetlen a saját hibáit, tehetsége mértékét pontosan látó árva leány története, a pápai, selmeci társulatok után pesti kőszínházhoz pályázó Sobri Ilonka alakja, aki addig bár többnyire csak a kórusban énekelt, de úgy kiragyogott belőle néha. „Én egy kis illatos mezei ibolyának látszom, de ha erkölcsileg megszagolsz, rágyössz, hogy igazgyöngy vagyok” – állítja magáról az élet megpróbáltatásaiból alaposan részesülő, mindazonáltal természetességét és lelki romlatlanságát valahogyan mégis megőrző hölgyike. Az ősbemutatón a cserfes naivát Gaál Franciska játszotta, nem véletlenül, hiszen Molnár Ferenc az ő számára írta a darabot.

Gaál Franciska színésznő Az ibolya szerepében

A legszebb „ibolyát” azonban Szinyei Merse Pál festette. A Lilaruhás nő egyetlen hatalmas ibolyacsokor, ölbe tett kézzel ül a természet lágy ölén, mintha jó szerencséjét a messzeségtől várná. Ki tudja, talán már közeledik is. Nőnapra vegyünk virágot, adjunk valami kedvességet, és legyünk jók legalább ezen a napon. Éljenek a lányok, az asszonyok, a férjezettek, az elváltak, az özvegyek, éljenek a szinglik, a húgok, a nővérek, a nagynénik, a női főnökök és női beosztottak, éljenek a kolleginák, éljenek a nők, éljenek az ibolyák.

Szinyei Merse Pál: Lilaruhás nő

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x