A 2018. novemberben elhunyt irodalomtörténészre írásának részleteivel emlékezem. Személyes ismeretségünk, közös szenvedélyünk, József Attila, a pszichoanalízis, Freud, Ferenczi Sándor, illetve a 2019. januári emlékest kapcsán. No és a farsang miatt is.

A húszas-harmincas [1920–30-as] évek fordulóján József Attila tudatosan vajákos módjára alkotott, a keletkező szó teremtő erejébe vetett hittel írt verset és kritikát egyaránt. (253.)

Ötéves korában József Attila úgy élte át Öcsödön a nevétől való megfosztást, mintha egy idegen nyelven beszélő, felnőtt ’püngrüc’ (Gombai Ferenc, falusi nevelőapja) negatív varázslatot hajtott volna végre, s az átkeresztelés aktusával – mellyel a szerinte nem létező Attilát valóságos Pistává változtatta – megfosztotta őt igazi személyiségétől. A létezése bizonyosságában megingatott kisfiú azonban Etus nővérével közös anyanyelvi játékai révén titkon megőrizhette azonosságtudatát. (255.)

[Gondától tudjuk, hogy] a költő „egyszer hírül hozta, hogy Róheim pszichoanalitikai szemináriumot fog tartani és azt ajánlotta, hogy minél többen vegyünk részt azon”. Az értő közönség toborzására vállalkozó költő nyilván Róheim Géza hároméves expedíciójának eredményeire volt kíváncsi, hisz a kor neves etnográfusa 1928 végén azért utazott feleségével az ausztráliai bennszülöttek közé, hogy megfigyelje, miként érvényesülnek a primitív körülmények között élő embereknél a freudi pszichoanalízis által az európai kultúrában megfigyelt törvényszerűségek, s vajon azokban a társadalmakban is kialakulhat-e az Ödipuszról elnevezett családi tengelykomplexus, ahol anyai ágon tartják számon a leszármazást.

Verebélyi Kincső, Róheim életrajzírója szerint az ausztráliai expedícióra induló Róheim 1982 decemberében már itthon kipróbálta egy Budapesten vendégszerepelt szomáliai tánccsoporttal, mennyire alkalmas a pszichoanalitikus kérdezési technika bennszülöttektől való adatgyűjtésre. Nem tekinthető tehát véletlennek, hogy két hónappal később a családjánál farsangoló József Attila – aki apa nélkül, csupa nő között, tehát családi „matriarchátusban” nevelkedett – a hódmezővásárhelyi házi mulatságon zulukaffer leányzónak öltözve állt a fényképezőgép elé. A róheimi expedíció híre és a költő jelmezválasztása között valószínűnek látszik az összefüggés. (257–258.)

Élő kortársainkhoz másképp viszonyulunk, mint a hirtelen elhunytakhoz, akikkel már nem találkozhatunk többé személyesen. Érdemeiket ilyenkor jobban számontartjuk, mint amikor még köztünk jártak. József Attila is mintha csak 1933 májusa, Ferenczi Sándor váratlan halála után – sajátos gyászreakció hatására – tette volna végérvényesen magáévá, költői szemléletében is következetesen érvényesítve a „hunyt mester” tanításait. (294.)

A vers – avagy „szép szó” – 1936-ra már nem a munkásosztály felszabadító harcában alkalmazható fegyver, hanem „testet öltött érv” a költő kezében. József Attila ekkorra már leszámolt azzal a hittel, hogy a mágikus gondolkodás megidéző erejével bármit is elérhet. Ráolvasás, szóvarázslat helyett a Szép Szó szerkesztőjeként az érvelés, a meggyőzés művészetét gyakorolta.

Am a varázstalanított világ megismeréséhez is a mágikushoz hasonló hatású, racionális eszközt talált a pszichoanalízisben. Freud tanát mindinkább a világot teljességében föltáró tudománynak tekintette, mely csodákra képes, hiszen az elfojtott, eltemetett traumák tudatosításával, „újrateremtésével” meggyógyíthatók a lelki betegségek, és szebbé, harmonikusabbá, élhetőbbé tehető a rideg gazdasági törvények igazgatta „vasvilág”, amelynek rendjébe képtelen volt beilleszkedni. (316.)

A részletek Valachi Anna „Irgalom, édesanyám…”. A lélekelemző József Attila nyomában c. kötetéből valók: Háttér Kiadó. Budapest. 2005).

A névvarázstól a pszichoanalízisig. 247–267.

Az „anyás” költő és az „ébresztő tudomány”. 268–305.

Talán így tűnt el hirtelen? 306–325.