Skip to main content

Szibériai lakoma

- 2019. 01. 01.

Obi csónakba ugorva halfogó hálódat feszítsd ki az ártérben két kiálló fára, majd mondj el varázsnyelven két fabula rázát – van, aki Irtis erről –, s ezt követően szedd ki a halfogó hálód fogta temérdek zsákmányt. Ezt csónakodba rakva evezz egy, az ártérből még éppen kiemelkedő földnyelvre. Ott uszadékfából rakjál tüzet, akaszd fölé a folyóvízzel teli kondért. (Ha netán olajos a víz, legalább nem fog lekozmálni a hal.) A vízbe tegyél hagymát meg krumplit meg sót, s hadd főjön! A halak közül válaszd ki a Numi Tóremnek legkedvesebbet, fejbe csapd, nehogy megsántuljon. Hasánál hasítsd ketté, vedd ki gerincét, narancsszínű testét hintsd meg sóval, s hagyd húsz percig, hogy a Napisten átmelegítse. Eközben a többi halat pucold meg, s tedd a kondérba. Amikor ezzel megvagy, mutass be áldozatot Numi Tóremnek egészen addig, amíg nem Immun Merótnak hívod. Az áldozat lényege pedig isten kedves halának nyersen történő elfogyasztása (jelszavaink valának: hal adás és haza – de vigyázz: bőséges hal adás után nehezen térsz haza). Mivel a csacska halacska úszni kíván – no meg a profilaxis (ó, mily szép protouráli szó, valószínűleg a nagyon ritka, kettőnél több szótagúak vagy neadjisten egyenesen a kompozítumok közül való: *poro-piläkä-sisV [a 7. szótag magánhangzójának milyensége még vita tárgya, ezt jelzi a V = bizonytalan hangszínű vokális); amúgy a poro azon kevés szavak közé tartozik, amelyekben a magyarban is megőrződött szó elején az alapnyelvi p-, lásd még a para > ne parázz, csak nálkodj mondást; továbbá a parafa szót], szóval a profilaxis okán – célszerű a halacskát vizecsével (vö. orosz voda ’víz’ > vod-ka ’vizecse’) evilági életének látszatába visszahelyezni. Egyébként a hal csak addig öröm, amíg főnév, mihelyt igésül, nem éli túl az ember. (Ennyit a [n]omenverbumok használatáról!)

De ne feledkezzünk meg a kondérról sem, amelyben immáron, haj, puhára főtt a krumpli meg a hal. Két percenettel a tűzről való levétel előtt a levet két imbecilliter vizecskével (ld. fent) meg kell keresztelni, majd közvetlen a levétel előtt következik a halleves (finnugoroktól elfajzott hungarusok figyelmébe: nem halászlé, mert a halzsíros atyafiak nem a halász levét isszák) megszentelése: a tűzből ki kell venni egy parázsvégű (még hang- és jelentéstani vita tárgya, hogy összefügg-e a fentebb már tárgyalt *para szóval; esetleg jelentéshasadás következett be: paráz-nálkodik [pl. tüzesvérű ember] ↔ parázs-nálkodik [pl. fa], szóval, egy parázsvégű fahasábot egy röpke pillanatra belemártjuk, hadd sisteregjen. (Ez utóbbi szóból származik [a szóeleji s– szabályszerű lekopása után] az Ister folyónév.)

Második fogásként fagyasztott rénroládot ajánlunk, sóval, borssal (a nádi hegedűtől bízvást eltekinthetünk), rénszarvasvérbe mártva. Vizecskével belső borogatás javallt (még ha hajaz is megfogalmazásunk a magyar mondásra: vizecskét prédikál és bor-ogat).

Ne feküdje meg a gyomrodat – ad multos annos, utána viszont már bármi megtörténhet.

4 Replies to “Szibériai lakoma”

  1. „(finnugoroktól elfajzott hungarusok figyelmébe: nem halászlé, mert a halzsíros atyafiak nem a halász levét isszák)”
    Sok minden juthat, az eszébe erről a mondatrészről egy a finnugrisztikában „félművelt” műszaki értelmiséginek, csak a humor nem… pedig amúgy meg van győződve róla, hogy az jeles nyelvész ezt annak szánta.
    Halászléfőzés közben „kapatos” – társaságban ( főleg ha vannak ott idegen nyelvűek is ) jóízűeket polemizálgatunk a ( halászlé – gulyásleves – csikóstokány ) jelentésének furcsa kettősségén, meg persze, hogy a bornak és a sónak, mi köze a „borsóhoz”…vagy mégis, és egyéb magyar nyelvi hóbortokon. Az jeles nyelvészünk megjegyzését is értelmezhetnék ebben a körben, ( hisz a finnugorok körében – halfőzés közben – rituálisan elfogyasztott vodka, sem hat másként, mint halászléhez pásszoló fehérbor ) ha nem lenne ott az a két kicsi kis tüskécske az-az „elfajzotthungarus”, meg az a „halzsírosatyafiság”.
    Ez a két kifejezés ugyanis azt a rosszízű, már-már a gusztustalanság határát súroló 150 –éve tartó vitát idézi fel, hogy – hunok vagyunk vagy finnugorok, vagyis hogy „dicsőséges múltat” vagy „halzsíros atyafiságot” – álmodunk é magunknak.
    A finnugor rokonságot „tudományos ténynek” álmodó finnugristáink, ezt a két vádat, a világ minden kincséért sem hagynák ki az „finnugorellenesek” nézeteit bíráló műveikből, mondván, hogy azok a „halzsíros atyafiság” sztereotípia hangoztatásával, álmodnak maguknak „dicsőséges hun” múltat.
    A baj ezzel az érveléssel csak az, hogy ma már pontosan tudjuk, hogy sem a „dicsőséges hun” múltat, sem a „halzsíros atyafiság” kifejezést nem a finnugorellenes tábor találta ki, hanem azt jól képzett finnugristák akasztották az ellentábor nyakába, vélt vagy valós igazuk védelmének érdekében, az vélt vagy valós ellenségeik lejáratására – amúgy egyébként tök todományossosan!
    A „halszagú atyafiság” első igazán fajsúlyos megjelenése a finnugrista Barna Ferdinánd „Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata” – című, 1884-ben megjelent munkájában, fordul elő, először. A kifejezés azonban nem Barna Ferdinánd elméjének szülötte 1884-ből, mivel már korábban is létezett (Bánóczi József, Révai Miklósról szóló írásában 1879-ben) tehát már 5 évvel Barna Ferdinánd előtt.

    Bánóczi József (1849 – 1926 ) Révai Miklós (1750-1807) szájába akarja adni a „halszagú rokonság” kifejezést, amely azonban Révai idejében nagy valószínűséggel még nem is igen létezett.

    „Révai megismerkedett Sajnovits munkájával is, mely a magyar és lappnyelvet túlozva mondja azonosnak — idem esse. Tudjuk, Révai hazafisága is röstellette a halszagú rokonságot. Baróti és Rajnis elfogadták — de az ő bíráló eszének, az ő nyelvészeti érzékének több kellett.” (Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái – 1879)

    Bánóczi, tehát ugyanazt próbálja Révai szájába adni, mint amit 5 évvel később Barna Ferdinánd akar Vámbéryéba.
    „…szegény magyar nemzet, még csak az eddigi jámbor hitedet is el akarnák rabolni azok a finn-ugor nyelvészek, mely szerint te »keleti nép« vagy, nem pedig holmi csipp-csupp halzsir-faló s nyomorú életét halászat- és menyétfogdosással tengető népségtől egy ágról szakadt néptöredék.”( Barna Ferdinánd: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata – 1884: 12)

    Vámbéry azonban a citált helyen nem írt le ilyent, Ő ezt írta:
    „Méltán kérdezhetjük, hogy a mondottak után akadhat-e még valaki. ki azt, állítja, hogy a magyarok népe… mely végre déli és nyugati rabló hadjáratai következtében az akkori Európa előtt félelem és remegés tárgya volt, hogy ez a magyar nép a békeszerető halászat- és menyétvadászattal foglalkozó ugoroknak egy ágról szakadt édes testvére.”
    (Vámbéry Ármin: A magyarok eredete – 1882:208)

    Békés Vera: A hiányzó paradigma – című tudományfilozófiai művében is foglalkozik a kérdéssel és ezt állapítja meg:
    „ az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, Szarvas Gábor visszaemlékezései alapján válhatott szállóigévé.”

    No meg persze a „hun dicsőség” sem a „finnugorellenesek találmánya” – hisz azt meg a magyar nemesség és értelmiség építgette úgy 800 – éven keresztül, amikor a „finnugorrokonságról” – még senki, az égadta egy világon, még csak nem is álmodott.

    „A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.” ( Pusztay János- 2011)

    Úgy tűnik, nagyot fordult a világ! Nem igen tudom elhinni, hogy az jeles nyelvészünk ne bírna megfelelő ismeretekkel, ezen felsorolt tényekről! Mert, azt, hogy „némellik kisfinnugrista” – mint Klíma László az MTA őstörténeti cikksorozatában – a nagy bizonyítási erőlködésben elfeledkezik némely finnugrista igazság szabatos kibontásáról, azt is nehéz elfogadni, dehogy egyik legjelesebb nyelvészünk is „finnugrista-hamisságokon” köszörüli a nyelvét cikkeiben, az már nagyon is szomorú… és tán nem is méltó! – sőt, és talán – rettenetesen méltatlan is!

  2. „Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy a nyelv nem hal meg vagy el, mint egy élőlény, hanem megszűnik kommunikációs eszköznek lenni, a beszélő közösség áttér egy másik, magasabb presztízsű nyelv használatára.”
    Ez egy egésszében, részleteiben, és tudományos értelemben is korszakalkotó, megállapítás, amely méltó a cikk szerzőjéhez. A „hivatalos nyelvtudomány” ugyanis következőket vallja a témával kapcsolatban:
    „Elméletét maga Darwin kapcsolta össze a nyelvekkel: „Megérdemli, hogy az osztályozásról elfogadott ezen nézetet a nyelvek által is világosítsuk. Ha az embernek egy teljes leszármazási táblázata, vagyis családfája állana előttünk: az emberi válfajoknak genealógiai beosztása a legjobb osztályozást szolgáltatná az egész világon ma használatban levő különböző nyelvekre nézve… Az is lehetséges azonban, hogy valamely régi nyelv igen keveset változott, és csak kevés új nyelvnek adott létet; míg ellenben más nyelvek, az elterjedés, elszigeteltség és a különböző közös eredetű rasszok műveltségi állapota következtében nagyban megváltoztak, és így számos új tájszólásnak és nyelvnek adtak létet. Az ugyanazon törzsből származott nyelvek közötti különbség különböző foka az egymásnak alárendelt csoportok által volna kifejezhető; azonban a leghelyesebb, sőt egyedül lehetséges berendezés mégiscsak a genealógiai lehetne; ez pedig szigorúan természetes lenne, amennyiben az valamennyi, már kihalt, és még élő újabb nyelveket a legközelebbi rokonság útján kötne össze egymással, és mindenik nyelvnek kifejlődési menetét és eredetét is kimutatná.” (Darwin: A fajok eredete. Bp. 1873. II. 246−247.)
    Schleicher gondolatai Darwin nyomán:
    • Darwin tanai alkalmazhatók a nyelvtudományra (Darwin: „a leszármazás közössége azon rejtett kötelék, melyet a természetvizsgálók öntudatlanul is kerestek…”).
    • Schleicher úgy vélte, hogy a nyelveket is a leszármazás rejtett köteléke kapcsolja össze.
    • A nyelv természeti organizmus, a nyelv fejlődésébe az emberi akaratnak nincs beleszólása.
    • Nem volt egyetlen ősnyelv (korábban Európában a hébert − a Biblia nyelvét − tartották minden nyelvek ősének).
    • Az eltérő nyelvi jelenségek külső körülmények hatására jönnek létre.
    • Két rokon nyelv annál régebben vált el egymástól, minél nagyobb köztük a nyelvi távolság.
    • Az egyes nyelvcsaládok közös ősnyelve, az alapnyelv valóban létező, beszélt nyelv volt.
    Schleicher alkalmazta a darwini leszármazási ábrát az indoeurópai nyelvekre, megalkotva ezen nyelvek családfáját, ezzel megszületett a családfaelmélet.
    Schleicher vezette be a nyelvészetben ma is használatos metaforákat: nyelvcsalád, rokonság, nyelvfejlődés, nyelvi leszármazás.

    Mi „laikusok” köszönettel tartozunk Pusztay János úrnak e- hamis „finnugrisztikus” gondolatok tudományos cáfolatához!

  3. Az Index – en jelent meg a témába vágó legújabb cikk, Kolozsi Ádám készített interjút Sudár Balázzsal. A cikk tartalmát „zanzásítva” az ott használt kifejezéseket alkalmazva összefoglalom:
    „A hun azonosítás ostobaság, de a finnugor nyelvészetnek voltak nagy hibái… Ez a szittya izé – vagy, hogy a korai magyar történet originális finnugor valami… Ez nettó hülyeség!”

    Néhány alapvető gondolat a cikkből:

    „… úgy lett megírva, mintha a korai magyar történet originális finnugor valami lenne. Nyelvészeti koncepciókhoz rendelték hozzá a régészeti adatokat,…”

    Az MTA támogatásával megjelenő cikksorozatban azonban – Klíma László – éppen azt jelentette ki, hogy :
    „Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.”
    Klíma itt azt bizonygatja, hogy a nyelv származását és a nép származását szét lehet választani, sőt azt állítja, hogy azt a finnugrisztika már 150 – éve meg is tette. Ehhez képest most Sudár azt állítja, hogy mindez idáig semmiféle „szétválasztás” nem történt, a történészek a finnugor nyelvészetre épített – finnugor őstörténetet tanítják, a mái napig.
    Ebben a kérdésben jómagam Sudárral értek egyet, Klíma egy ordenáré hazugsággal akarta „bevédeni” a genetika legújabb eredményeinek hatására, összeomlóban lévő „finnugor nyelvrokonság” elméletet – ami ma már egyáltalán nem tudományos tény – legfeljebb „meglehetős bizonyosság” – de már lehet, hogy az sem.

    Genetikai adatok alapján ( nyilván ezt Sudár is tudja ) a magyarok elődei soha nem éltek együtt az obi-ugorok elődeivel, de a többi finnugor nyelvű nép elődeivel sem.
    A finnugor nyelvű népekre leginkább jellemző N1 Y-DNA a magyaroknál mindössze 0,5% – a „legközelebbi nyelvrokonainknál” ez 87%. Ez olyan súlyos ellentmondás, amely szinte teljesen kizárja, hogy valaha is „együtt” éltek. Márpedig ha nem éltek együtt, akkor nem beszélhettek egy közös nyelvet sem, tehát nem lehetnek nyelvrokonok sem.
    ( A „mai amerikaiak” – az európai és afrikai származásúak utódai – mind angol anyanyelvűek. Nincs az a „rasszista alapú szétválasztás” – amely képes volna a fenti genetika arányokat létrehozni, pedig csak röpke 500 éves együttélésről beszélünk, és nem több ezer évről. Hiszen ha elődeink az obi-ugoroktól ie. 1000 – környékén váltak el, akkor – Kalevi Wiik elméletét is figyelembe véve – akár több tízezer éves együttélésről kell beszélnünk. )

    „Azt gondolom, hogy ez ostoba feltevés, a magyarság attól nem lesz hun, hogy esetleg vannak benne hun elemek.”

    Hát persze hogy nem lesz – ha nem úgy tesszük fel a kérdést.
    Ha arról beszélünk, hogy a magyar nyelv „finnugor” – akkor arra kérdésre válaszolunk, hogy: Milyen alapnyelvből ered a magyar nyelv? – amire az a válasz, hogy a – finnugor alapnyelvből. A finnugor alapnyelvből azonban alig 500 szótő maradt fenn, a többi vagy kicserélődött, vagy kihalt, a többit „menet közben” vette fel. Ez a magyar szókincsnek (5 ezer szótő az egyszerűség kedvéért) alig a 10% -a. – Mennyi a hun elem? – Nem tudjuk – de ha akármennyi is, attól még eredhetne a magyar nép a hunoktól – mint a nyele… meg a lavina…!!!
    Csakhogy a nép „származásának” firtatásakor azonnal áttérünk a „honnan ered?”- kérdésről – a „miből épült fel?” – kérdésre. Ugye vannak benne, finnugorok, hunok, szkíták, avarok, szlávok…stb. Ha a magyar nyelvre is így kérdezünk rá, „milyen nyelvekből épült fel?” – akkor ugyan azt mondhatjuk el… vannak benne finnugor, iráni, török, német, szláv… szótövek!!!
    Ezt a kérdést fejtegeti – Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói – cikkében.
    „Nyelvünk gyökereiből a legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira, vékonyabbra faragni.)”

    Akkor mitől finnugor? – hát mert abból ered!… Van köze ennek ahhoz, hogy közben van benne 400 – török (hun) szó? … Nincs! A mondák szerint a magyarok és a hunok egy közös őstől erednek – nem mondják azt, hogy a „többség hun”… a nők pl. alánok!
    Vagy bizonyítsa már be valaki, hogy a görög mitológia Zeusza, tényleg meghágta Europét, akiről magát a hazánkat is adó földrészt elnevezték, meg a népet… stb!
    De nézzünk egy másik példát:
    Ha azt kérdezzük honnan ered a Duna?… mindenki tudja rá a választ, hogy a Fekete-erdőből! De ha azt kérdezzük, hogy honnan származik az a rengeteg víz, ami a Vaskapunál áttöri a Kárpátokat – akkor már nem ilyen egyszerű a válasz, hisz az összegyűjti a Bajor-medence és a Kárpát-medence összes vizeit, mire neki mer rohanni a „falnak”. Aki a Duna „eredetét” keresi… miért is érdekelné a Kárpátalja vízrajza… mi köze hozzá?… Titelnél már eldöntötte, hogy nem „szegedfelé”, hanem „mohácsnak” kell hajóznia…! a cél érdekében. De ugyanúgy nem érdekli a Száva, meg a Rába forrásvidéke sem, de mondjuk Erdélyről ( Körös-Maros vidéke ) még-csak hallani sem akar – Minek? – hogy a Tiszán keresztül, a fél medence vize landol a Dunába! …mért érdekelné… nem ezt a kérdést tette fel… hanem az, hogy – Honnan ered a Duna?
    A finnugrista nyelvész az „eredetet” keresi a „hagyományőrző” meg a „származást”… hát persze hogy nem értenek egyet… nem is ugyan arra a kérdésre válaszolnak. A finnugrista nyelvészt az-az 500 finnugor szó érdekli. A magyar nyelvben azonban van 3500 „ismeretlen eredetű” szó… értik… nem MAGYAR… hanem ismeretlen…. mert a magyar finnugor nyelv …tehát minden jövevény, meg ismeretlen ( gyüttment ) ami nem finnugor…!? – Idegbaj!!!!!!”

    A „hagyományőrző” meg azt nem érti, hogy ha 4000 évig pásztorok voltak az őseink, és ennyi ideig együtt éltünk a velünk hasonló életet élő többivel, akkor mit akarnak ezek a nyelvészek azzal, hogy azelőtt… hogyan, és hol éltünk… erről a 4000 évről sem tudunk nagyon semmit!!! Kit érdekel, hogy 5000 évvel ezelőtt „halászóvadászógyűjtögetők” voltunk… mindenki az volt akkor… nem? Milyen nyelven beszéltünk akkor?… Ennél jóval egyszerűbb kérdésekre sem igen tudunk válaszolni.

    Csak a megfelelő kérdésekre lehet megfelelő válaszokat adni, és a válaszok csak akkor összevethetőek, ha ugyan azt kérdést válaszolják meg – különben „katyvasz” lesz az egész, mint a magyar nyelv és nép származására adott finnugrista-hagyományőrző válaszok.
    A két tábor 150 – éve eszi egymást, és még azt sem sikerült tisztázniuk, hogy mi a kérdés… nem hogy a válaszban meg tudnának egyezni.

  4. A valóság jóval bonyolultabb annál, hogysem kevés szóval leírhatnánk. Legtöbbször még a lényeget sem tudjuk egyetlen vagy néhány mondatban kifejteni. Hogy egyáltalán szót értsünk egymással, először is tisztázni kell a fogalmakat, illetve a kereteket, melyekben állításaink és kérdéseink érvényesek, jelentéssel bírnak.

    A magyar nyelvet tudós felebarátaink az uráli nyelvcsaládba sorolják, uráli eredetűnek tekintik, s állításukat a feltételezett közös alapnyelv megszerkesztésével kívánják bizonyítani. Joggal mondhatjuk ez alapján, hogy a magyar nyelv uráli eredetű?

    Igen – ha kikötjük, hogy a szóban forgó állítást nem szükséges az együttélést bizonyító adatokkal, nyelvemlékekkel is alátámasztani. Vagyis nem követeljük meg, hogy nyelvészeink igazolják: a feltételezett közös alapnyelv egykor valóságosan is létezett.

    Nem – ha kikötjük, hogy a szóban forgó állítást az együttélést bizonyító adatokkal, nyelvemlékekkel is szükséges alátámasztani. Vagyis megköveteljük, hogy nyelvészeink igazolják: a feltételezett közös alapnyelv egykor valóságosan is létezett.

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x