Azt sejtettem, hogy a homokkal kapcsolatos lehet. A homokot ismertem, hiszen édesapám készített a kertünkben egy kis homokozót, szívesen játszottam ott. Serjedző bajuszú kamaszkoromban már ismertem a szexuális szó jelentését, leginkább úgy, hogy a férfi és nő közötti „valamicsoda”, ma úgy mondanám: nemi kapcsolat, melynek következménye a gyerek. (Felnőttkoromban már gyakoroltam is ezt a tevékenységet, de erről majd később számolok be, ha nem szól közbe a Fennebbvaló.) Kamaszkoromban még mindig nem értettem, hogy mi az a homokszexualitás. Talán a homokozóban végzett szexualitás? Időnek kellett eltelnie, míg rájöttem, hogy a homokszexuális voltaképpen homoszexuális, és azt jelenti, hogy valaki az azonos neműekhez vonzódik. De a mi kisvárosunkban nem nagyon történtek ilyesmik, illetve az emberek nem nagyon beszéltek effélékről, úgyhogy a kérdésre csak egyetemista koromban kaptam meg a választ.

Mikor felnőttem, már kinyílt a szemem, de a szexualitás szót akkor sem használtuk. Helyette olyasmit mondtunk, hogy: fűrészel (sőt népiesen: fürüszöl vagy firiszel), toloncozik, vagy egyszerűen: dug. A szexualitás (sőt a mai fiataloktól hallom a tévében: szexizés) nekünk szinte ismeretlen szó volt, habár a jelentését más ismertük. Ugyanígy a ma széltében-hosszában elterjedt homokos vagy meleg szó sem volt szókincsünk része, helyette azt mondtuk: hibás, ratyi, csíra. A köcsög sem járta akkoriban.

Kétségtelen, hogy a homoszexuális szót torzították városom lakói homokszexuálisnak, népetimológiának nevezi a nyelvészet ezt az eljárást. A homo-nak nincs értelme, a homoknak van, legyen akkor: homok. És a homoszexuálisból lett a ma már általános: homokos szó. Az Etimológiai szótárban (2006) azt írják, „játékos” szócsonkítással keletkezett a homoszexuális melléknévből, eufémikus utalással a homok főnév –s képzős származékára. Hogy mennyire „játékos” ez a szóképzés, azt nyilván a homoszexuálisok ítélhetik meg.

A kérdés egyébiránt annyira nem foglalkoztatott, el is feledkeztem róla, csakhogy idős koromban ismét belefutottam. Elzarándokoltam Fehéregyházára, megnéztem Petőfi Sándor emlékművét. Én még úgy tanultam, és ma is azt hiszem, hogy Petőfi a fehéregyházi csatában veszett oda. Egy kis szoborpark van most a feltételezett csatahely közelében, több Petőfi-szoborral. De láttam ott egy ismeretlen személynek a szobrát is: „Kertbeny Károly Bécs 1824—1882” felirattal. Ki ez az ember, kérdeztem a múzeum gondnokát. Petőfi barátja és német fordítója, kaptam meg rá a választ. Mivel szeretek tovább nyomozni, Kertbeny Károlyról a következőket tudtam meg kisvárosunk könyvtárában (ahol már internet is van, és egy kedves könyvtáros segített nekem nyomozni, mert én nem annyira értek ezekhez a gépekhez):

„Kertbeny Károly (eredetileg Karl-Maria Benkert, Bécs, 1824. február 28.–Budapest, 1882. január 23.) magyar újságíró, műfordító, könyvész, bibliográfus és biográfus. A homoszexuálisok jogaival foglalkozó írásai a legkorábbiak közé tartoznak, és ő alkotta meg a szinte minden nyelvben átvett és használt homoszexualitás és heteroszexualitás szavakat.”

Hát itt jutott eszembe ismét a gyermekkoromban megismert homokszexuális szó. Kertbenyről megtudható, hogy a pesti piarista gimnáziumban tanult, 1845-ben megismerkedett a vele szinte azonos korú Petőfivel. Rákospalotán élt, itt kezdte a magyar irodalmat német nyelvre fordítani. Később sikertelensége és anyagi gondjai miatt számos európai városban próbálkozott egzisztenciát teremteni, de hiába, zűrös ügyekbe keveredett. 1875-ben visszatért Pestre, ahol nagy szegénységben és magányban halt meg. Sírja a Kerepesi temetőben található.

De hogy jön ide a homoszexuális szó? Úgy, hogy Kertbeny nyilván személyes indíttatásból álnéven védelmébe vette a homoszexuálisokat. Akkoriban rájuk a bántó pederaszta és szodomita jelzőket használták, ő viszont új, semleges terminológiát vezetett be. A nőhöz vonzódó férfi heteroszexuális, az önkielégítést végző: monoszexuális. Az azonos neműek iránt vonzódó: homoszexuális. Állítólag az ő írásai nyomán terjedtek el világszerte a pszichológiai irodalomban és a nyelvekben ezek a semleges kifejezések.

És vajon Petőfi hogyan viszonyult hozzá? Erről Hatvany Lajos írásából értesülhetünk. Hatvany Egy fölösleges ember címmel írt 1917-ben a Pesti Naplóban Kertbenyről, s ebben Petőfi is megszólal: „Furcsa ember vagy, te Karcsi – kötekedett vele Petőfi Sándor –, hogy meg nem elégszel becsületes férfineveddel, hanem még egy női neved is van. – Tényleg, Károly Mária furcsa ember volt, két nevű és két természetű. Nőies gyöngédnek született, ellágyulónak, hívőnek, becsületesnek, fogékonynak és szépért hevülőnek. […] Szeretett szeretni, szerette, ha szerették. Csak a szépet szerette, s a legkülönbek szeretetére vágyott. Mária! Vén, hiú, svindler, komisz, komédiás, kérges lelkű, irigy, irodalmi kalandor lett belőle. Károly, szegény, nyomorult Károly!” (Hatvany Lajos: Egy fölösleges ember. Kalandos korrajz. In: Öt évtized. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961. 508–610.)

Lám-lám, az elfogadás és a modern kori píszi (brrr) gyökerei a 19. századba vezetnek vissza. Ott vannak a legnagyobb magyar költő közvetlen környezetében. A világ – és a magyar tudományos közvélemény – valószínűleg nem tud a szegény és magányos Kertbenyről, aki talán először akarta Magyarországon és a világon (?) elérni, hogy alaptalanul ne sértsék, ne bántsák azokat, akiknek megvan a maguk terhe.