Skip to main content

Karácsonyi sorok

- 2018. 12. 20.

Így akadt kezembe Gion Nándor megrendítő kicsi drámája, a torokszorítóan szép kötet, „Az angyali vigasság”. Gion nem szívesen írt „csak” novellát, nála az írások szelíden kezdődnek, aztán dagadni kezdenek, egymásba kapaszkodó történetek regényfolyamává válnak. Valójában minden novellaszerű írása sok kicsi novellára bontható, csak azért, hogy aztán összeálljon egy vadul zubogó regényfolyammá.

Eszembe jut egy közös kiskarácsony barátainknál Óbudán.  Vidám társaság gyűlt egybe, csapongva beszélgettünk, húztuk egymást, sokat nevettünk.

Kiváló műfordító barátunk, akkor éppen nagyköveti rangban, jókedvében elmesélte azt a már-már hálószobai titkot, miképpen segít a háztartásban otthon a feleségének, az időt közben intellektuálisan hasznosítva…

„Képzeljétek, akkor hallgatok rádiót, amikor a konyhában mosogatok, tévét úgy nézek, hogy vasalok közben…” És sorolta jótéteményeit, mi asszonyok irigykedve méregettük a feleségét. Gion Nándor ült és csak hallgatta, egyre szűkülő tekintettel.  Egyszer csak felcsattant: „Ha nem hagyod abba, még egy szó és úgy kilódítlak az ablakon, hogy a lábad már csak egyszer éri a földet!”  A hetediken voltunk, ez már nem tréfa, a férfiak némi elégtétellel, rokonszenvvel nyugtázták Gion vad kirohanását.

Mindenki tudta, hova tegye a jelenetet, Gion Nándor az élet sűrűjéből jött…

Gyönyörű írása, „Az angyali vigasság” így kezdődik:

„Mégiscsak szép volt az a tél. Különösen a karácsony előtti napokon, amikor mi esténként háztól házig mentünk, bezörgettünk az ablakokon, és megkérdeztük az emberéket, hogy meghallgatják-e az angyali vigasságot. Persze hogy meg akarták hallgatni, és mi akkor elénekeltek а karácsonyi dalokat, aztán mentünk tovább, és számolgattuk, hogy hány nap van még hátra karácsony estéjéig, amikor majd ajándékot és némi aprópénzt kapunk azért, amiért olyan lelkesen énekeltünk az ablakok alatt a szép fehér hóban. Rengeteg hó esett azon a télen, gyönyörűen tiszta és fehér volt minden, és azt hiszem, nagyon szépen énekeltünk, mert ez így illik az ilyen téli estékhez, és legszebben Péntek Verának és a kis Vécsey Jánoskának énekeltünk, pedig tőlük nem várhattunk semmiféle pénzt vagy ajándékot, tekintettel arra, hogy nekik maguknak nem volt semmijük, Péntekné, a vén szent fazék ugyan nem adott volna egy garast sem azért, mert Verának énekelünk, Vécsey Jánoska meg teljesen egyedül volt esténként, mivel az anyja ilyenkor a fonodában dolgozott, az apja pedig, ha befejezte a nádvágást, beült az Oláh Jóska kocsmájába melegedni, ott várta meg a feleségét, aki este tíz óra után szokott hazajönni, a fonodából. Abban az időben még nagyon büszkék voltunk a fonodára, azt hittük, majd igazi ruhagyár fog kinőni belőle, de nem nőtt ki belőle semmi, veszteségesen vergődött néhány évig, aztán kimúlt szép csendesen. De ezt csak úgy mellékesen mondom, tulajdonképpen a télről akartam mesélni még egy kicsit, esetleg Péntek Veráról, esetleg Vécsey Jánoskáról, vagy inkább az apjáról, Vécsey Tamásról.

Előbb azonban hadd kérdezzem meg: uram, ön sohasem énekelt az ablakok alatt szép téli estéken? Nem? Sajnálhatja. Ha csak egyszer énekelt volna, most nem próbálná ezzel a vacak vendéglői késsel felvágni az ereit. Úgysem fog sikerülni.”

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x