„Midőn Lenke leányom már férjnél volt, egy alkalommal ittlétük alatt Mikszáth is eljött és vőmmel, mint képviselőtársával , aki szintén nagyon szellemes ember volt és értette a tréfát, kuglizás közben és különben is sokat csipkedték egymást,  mert vőm az ellenzéki párthoz tartozott, Mikszáth pedig erős Tisza-párti volt. Sok-sok képviselőházi tréfát hoztak fel. Vőm nagyon sikerült fényképen is levett mindnyájunkat a kertben.  Mikszáth kifogyhatatlan volt élcelődésben és minden legapróbb tárgyra alkalmazott találó észrevételeiben, fölülmúlhatatlanul élvezetes volt a vele való társalgás , amikor olyan istenigazában feszélytelenül érezte magát.  Minden lépten-nyomon tett valami megjegyzést.  Például egy borostyánnal átfutott kis kőhalom felett állott egy terracotta-szobor,  egy görög öltözetű fiú,  aki két karját fölfelé emelve egy nagy kagylót tart, melyből repkényszerű növények függnek alá, de azt a kagylót egy vásott falusi gyereknek ráirányított kődobása összetörte, a kagyló tehát már nem volt ott a szobor kezében. Mikszáth az ég felé emelt karokra ezt a megjegyzést tette: „Ez a fiú az égből áldást kér a házra!” Majd tovább a rét felé tekintve azt mondotta: „Ott az a szomorú fűzcsoport azt a benyomást teszi rám, mintha a kert egy női díszes toilette lenne, melyen még ott is van egy másli.”

Elragadtatással nézte a kerti fák őszi pompában díszlő lombozatának tarka színvegyülékét.

Volt akkor a kis Margitkának egy apró tarka kutyája, melyet, mikor Budapesten kanyaróban feküdt, házmesterünk által játékszerül hozatott magának, kívánva, hogy olyat hozzon, amely sohasem lesz nagy.  „Pici „ volt a neve. Erre Mikszáth azt mondotta: „Éppen olyan,  mint egy porcellán kutya.” Soha találóbban nem lehetett ezt az állatot jellemezni, nagyon jól emlékezem, hogy gyermekkoromban , mikor még a „Fehér hajó”-szálloda átjáróház volt,  az átjáró-udvaron hosszú asztalsor állott, melyen szakasztott ilyen porcellán-kutyácskát százával lehetett venni, 20 krajcárért darabját.

Elmondta, hogy az ember jóravalóságának nem az adja meg a mértékét, hogy milyen állást tölt be,  hanem az, hogy miként tölti be hivatását. Példa erre az a karlsbadi suszter, akit Mikszáth fölkeresett, hogy vegyen mértéket, cipőt akar rendelni. Az nem szükséges, mondja a mester, s oda szólítja legényét s utasítja őt, hogy az ennyiedik polcon ilyen s ilyen számú cipőt hozza elő. Sohasem illett még lábára cipő jobban, mint ez. Meg kell hajolni azon iparos előtt, aki mesterségét ilyen tökélyre tudta vinni.

Hogy mennyire tudott Mikszáth a nép nyelvén szólani és hogy a magyar nemzeti önérzet és büszkeség meg volt benne is, mutatja az, ami abban a nép számára szerkesztett apró füzetes kiadásban Esterházyról írva van, hogy Angliában lovát milyen nagyértékűnek nyilvánította s amikor árát az illető le akarta nyomni,  nem is felelt rá, de lelőtte szép lovát.  Megtoldotta még két nagy mondással: együtt kártyázott Angliában Malbourough lorddal,- kinek leányát szerette volna feleségül venni,  – a játszma végén, a pénz összeszedésénél, egy arany elgurult a lord pénze közül, aki nagy buzgósággal keresni kezdte a földön.  Erre Esterházy kivesz tárcájából  egy ezresbankót, abból fidibuszt csinál, meggyújtja és úgy világít vele, hogy az aranyát megkereshesse. Majd ismét találkozott a két főúr egy-egy alkalmazottja egymással.  Az angol földicsekedett a magyar előtt, hogy az ő urának mennyi a juha.  Erre felülkerekedett a magyar, mondván, hogy az ő urának a juhásza is több, mint az angliusnak a juha.

Édesanyám rendesen szintén Hartyánban volt nálunk, amikor Mikszáth itt időzött, ő rendkívül tudta élvezni Mikszáth társaságát és hogy ő mit tartott édesanyámról, azt olvashatjuk a „Vasárnapi Újság” 1896. évi  egyik számában, melyben anyám arcképe jelent meg. Egy helyen ezt írja róla: „Esze sebesen járt a vitatkozásban, élénk taglejtésekkel beszélt, szédítő gyorsan formulázta gondolatait és őszinte nyíltsággal mondott ki igazságokat.  Erős, hatalmas akarata, csodálatraméltó szívóssága sohasem hagyta el. Volt az előadásában, észjárásában valami tetszetős erő, valami sajátságos csillámlás s ezért volt érdemes hallgatni.”