Ennek kapcsán többször elgondolkodtam azon, mennyire kár, hogy a számok mögött nem látjuk az embert, a közösség erejét. A számszerűsítés csak egyetlen aspektusa egy közösségnek. Gyakran tapasztalom, milyen könnyen lemondunk egy-egy népcsoportról, mert azok már úgyis kevesen vannak. Nem nézzük az erejüket, a szívósságukat, a hatékonyságukat, a teljesítőképességüket.

Alig egy évvel ezelőtt egy csíkszeredai konferencián Valentin Trifescu román történész és művészettörténész hívta fel figyelmem arra (őt parafrazálva), hogy többséginek lenni annyit tesz, mint fogyatékkal élni; kisebbséginek lenni pedig előny, haszon. Szerinte azért hátrány a többségi lét, mert az dominánsan egynyelvű és egykultúrájú, ezáltal egynézőpontú is, míg a kisebbségi sors eleve többlettel indul: két nyelv, két kultúra, két, különböző nézőpont (értékrend, világlátás).

Előadása előtt is, de azóta megsokszorozott figyelemmel gyűjtöttem, gyűjtöm azokat a viselkedési módokat, attitűdöket, amelyek jellemezhetik a többségi, illetve a kisebbségi magatartást. Most úgy tűnik, nagyobb kutatásba is kezdünk, ahol interdiszciplináris megközelítésben tudományosan értékelhető módszerekkel boncolgatjuk a témát. De egyelőre nézzük meg azokat a hipotéziseket, amelyekkel nekilátunk a munkának.

Nemzetiségi, anyenyelvi hovatartozástól függetlenül az látszik kibontakozni, hogy a mindenkori többségiek vagy (asszimilálódni nem akaró – és ez fontos aspektus!) kisebbségiek nem etnikai, nyelvi alapon, hanem számarányuk szerint ugyanolyan magatartásformákat mutathatnak például a döntéshozatal, a munkahelyi feladatmegosztás, a hatalomhoz való viszony gyakorlásában.

Néhány példa: azt tapasztaltuk, hogy munkahelyeken a többségi kultúrából származók (legyen az magyar, román, szerb) gyakran tekintélyelvűek, hierarchiában gondolkodnak és önmagukat ennek csúcsára, de mindenképpen a felsőbb tartományába helyezik. Az intézmény vezetőihez lojálisak – bárki legyen is az, nem pedig erkölcsi jellemvonásokhoz, esetleg elvekhez, célokhoz. A döntéshozatalban sokkal inkább megkérdőjelezés nélkül végrahajtók, mint alakítók, a munkatársaikkal szemben, ha azok fiatalabbak vagy nők, inkább lekezelőek, azaz gyakorta végrehatónak tekintik őket, és nem társnak, egyenrangú félnek.

Ezzel szemben a kisebbségi magatartás gyakorta az ellenkező viselkedésmodelleket példázza: nem tekintély-, hanem teljesítményelvűek, nem hierarchiában, hanem szimmetrikus, egyenrangú emberi viszonyokban gondolkodnak, önmagukat az egész részeként értelmezik: fontos elemként, de nem fontosabbnak vagy értéktelenebbnek, mint a másik.

Az intézményvezetéshez akkor lojálisak, ha az (számukra is elfogadható) minőséget produkál, erkölcsi jellemvonásokhoz (bátorság, szókimondás, gerincesség, védelem stb.) lojálisak. A döntéshozatalnak és a végrahajtásnak is részei szeret(né)nek lenni, egymásrautaltsági rendszerben gondolkodnak, melynek célja a közös teljesítés, alkotás, általában nem sztereotipizálnak nemi, kor szerinti vagy státusbeli alapon.

Néhány évvel ezelőtt nyelvi világképkutatással foglalkoztam, akkor is éreztem, hogy a nyelven kívül még sok olyan szempont van, amely egy közösség világlátását, értékrendszerét és az ezekből fakadó cselekvéssorozatot motiválja. A most induló kutatásunk újabb aspektus bevonásával (kisebbségi vagy többségi közösség-e) érdekes eredményekhez vezethet. És addig is, amíg az Európai Bizottság foglalkozni fog a kisebbségvédelemmel, szoknunk kellene annak gondolatát és tényét, hogy egy nyelvi, etnikai közösség, amely kevesebb lélekszámból áll, akkor marad meg, ha a bármilyen többség (is) szimmetrikus emberi kapcsolatokban gondolkodik és cselekszik, nem pedig tekintélyelvű hierarchiában.

Képek: Magyari Sára