Heltai Gáspár Száz fabulája, amely először 1566-ban jelent meg Kolozsvárott, ma is aktuális. Még akkor is tud újat mondani, ha maga a szerző már az első kiadásban magyarázatokkal látta el „Esopus” nyomán írt példázatait, néhány soros jegyzetet illesztve mindegyik mese után, megvilágítva azok értelmét, mintegy levonva a tanulságot. A mai olvasó az ártatlannak tűnő kis történet még több jelentését is felfedezheti, játékos, szabad, kissé önkényes elemzői hozzáállással, amely úgyis nagy divat, hiszen posztmodern tudományunkat legkevésbé sem izgatja, hogy a szerző mit tudhatott, mit nem, mire gondolhatott, mire nem. Elméleti érdeklődés inkább az iránt tapasztalható, hogy mi jár a fejében kiváló kutatóinknak. A Negyvenhetedik fabula Az varjúról és veder vízről szól, sok évszázados szövege egyes szavak elavult változata (körüli – kerüli, ijhatnék – ihatnék, hána – hánya, töldegélnék – töltődne, szekék – szökik, szökken; vélta – véletlenül, ritkán; kiötlett – kiömlött) ellenére, valamint a félmúlt és régmúlt használata mellett is élvezhető, olvassuk csak:

Egy varjú igen szomjú lévén, talála egy vederre, mely félig vala vízzel. Arra felröpüle, hogy innék abból, de nem érhete alá. Gyakorta körüli a vedret, de nem talála módot hozzá, hogy ijhatnék belőle. Végre okosságot gondola, és köveket hána egymás után belé, annyéra, hogy feljebb-feljebb töldegélnék a víz a vederbe: úgy szekék fel annak után reája, és eleget ivék belőle.

ÉRTELME

E fabula erre tanít, hogy jó móddal és okossággal mindent inkább igyeközzél cseleködni, hogynem mint erővel és erőszakkal. Mert efféle erőszakkal való cseleködet igen vélta kár nélkül leszen. Ha a varjú erővel eldöntötte volna a vedret, egyszersmind kiötlett volna a víz, és a varjú semmit avagy igen keveset kaphatott volna benne. De látod-é, mit használ az okosság? Ez okaért jó minden cseleködetben az embernek eszesnek lenni.

Heltai általános érvényű magyarázata után is érdemes elgondolkodni a szerény állatmese rejtve maradt jelentésrétegéről. A varjú ugyanis tipikus férfiszimbólum, mély, károgó hangja, erős alkata és főleg markáns csőre mind erre utal. A félig telt veder tátongó üressége pedig szinte magától értetődően megfeleltethető a női test legkellemesebb részének. Ennek alapján az „igen szomjú” varjú valójában szeretkezésre szomjazó legény, aki hasztalanul meresztgeti szerszámát a hölgy vedre felé, amelynek vizével szomját olthatná, a vödörben kevés a víz, kevés benne a hajlandóság, hogy nyomban inni adjon. A belevaló férfi persze nem tágít céljától, de nem is ront rá a lányra (vagy asszonyra), hiszen az erőszakban nincs sok öröm. A lihegő kapkodásnak ráadásul túl gyors befejezés is lehet a következménye, ebben az esetben idő előtt „kiötlett volna a víz”. Inkább kerülgetni kezdi szíve választottját, mint katona a bevenni kívánt várat. Egymás után dobja be a kedveskedések, bókok, ajándékok, ígéretek, vallomások színes köveit, amelyek egy idő után kellő szintre hozzák a szép leány vödrének vizét (a nedvesedést), és lám csak, a legény így már kedvére olthatja szomját. Okossággal, türelemmel a varjú is feljebb hozta a vizet, s felszökkenve a vödörre, „eleget ivék belőle”.

Hiába, a régiek még tudtak írni!