Skip to main content

Szólások, közmondások Arany költészetében

- 2017. 03. 15.

Mérhetetlen mert nemcsak művészete ősforrásának, a magyar nyelv világának ismeretében páratlan, hanem nyersanyaga virtuóz átlényegítésében is. Metaforikus-metonimikus-szinesztetikus tömörítő többszöröse, talán szerencsénkre, sohasem lesz lajstromozható. A magyarul tudók azonban bármikor átélhetik az aranyi mese varázsát.

Nincs ez másként Arany János nyelvi forrásainak folklór-ősrétegével sem. A szólások-közmondások, ma is ismert, mára feledett, sőt közmondásgyűjteményekbe soha fel sem vett darabjainak tömege átsejlik a sorokon. Azok a legritkább esetben népi(es) kiszólások, „idézetek”. Minden átlényegül, belenemesedik az aranyi képi világba, színmilliárdok villódzása, árnyak suhanása retinánkon – mindez a legkisebb manír nélkül, a lehető legegyszerűbb, magától értető módon, és mégis úgy, ahogy azt csak Arany János tudta csinálni. Rettentő porbarántás lenne ennek kapcsán hiteles népi hangot emlegetni, sokkal jobb, ha Petőfi Toldinak is szánt üdvözlő sorai, az első szent lelkesedés örömittas hangjai erősítik meg a gondolatot:

[…]
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
[…]
(Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz, Pest, 1847. február)

Arany János képi nyelvének távlatait már egyik első nagy monográfusa, Riedl Frigyes is egész fejezetben próbálta szavakba önteni: „Bármily nagy fordítója akadna is Aranynak, a külfölddel mégsem bírná megértetni […], mennyire gazdagította költészetünk nyelvét, mennyi szót, szólásmódot fedezett fel számára, hány kifejezésnek adott új életet meg új színt. Művész sose volt korlátlanabb ura művészete eszközének, mint Arany a magyar nyelvnek. Magyar nyelvalakok, melyek századok óta föld alá voltak temetve, vagy csak a nép száján élve, magyar költeményben még sohasem fordultak elő, egyszerre csak költői szárnyra kelnek…” (Riedl Frigyes: Arany János). Arany valóban kimeríthetetlen forrás birtokosa volt, megtalálta az utat Bessenyei aranykővel teli hegyéhez (l. Bessenyei: Magyarság, 1778). Riedl szerint „Arany többet tud minden szótárunknál”. A folklórt nem azzal emelte a Parnasszusra, hogy összeállíthatunk belőle még néhány margalitsnyi frazémaszótárat, ám ad nekünk legalább tíz margalitsnyi szólásélményt a legmagasabb költői szférából. Riedl a felfoghatatlan nyelvi gazdagság példájaként a kipirulást emeli ki, „hány fordulatot, hány népies metaforát talál” Arany a kipirulás kifejezésére. „Kipirult, elveresedett az arc, Toldi György veresebb lesz a főzött ráknál, Ildikó arca lobbot vet, Lajos képét láng csapta fel, Jóka felzaklatott vére mind képébe futa, Toldiné orcája egy alkalommal vérbe, lángba borult; midőn Miklósra gondol, szép Piroska vére meghajnallott arcán, a vén Toldi ábrázatja dühében tűz lesz…”(Riedl Frigyes: i. m.).

Riedl Arany János

A műfaji sajátosságokból adódóan Arany epikolírikus, nagy lélegzetű alkotásaiban érezzük leginkább, amint egy-egy sorban vagy szövegrészletben forrnak a frazémák. Szólások, közmondásrészletek ölelkeznek, kapaszkodnak egymásba, lényegülnek át egyszeri, aranyi szólásvilággá. Ebből a szempontból Arany János kevésbé olvasott eposzai, mint Az elveszett alkotmány vagy A nagyidai cigányok ugyanannyi élményt kínálnak, mint a legismertebbek. Nyelvi-stiláris bravúrviláguk semmiben nem marad el a Toldiétól sem. Lássunk néhány remek példát innen is, onnan is!

Szólások és közmondások: arany nyersanyag

Arany három eposzából ragadok ki közismert és egészen ismeretlen példákat. Az anyag módszeres leltározása-bemutatása a rovatterjedelem sokszorosára rúgna.

Az elveszett alkotmány

Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált),

– A gyanútlanul eposzi magaslatokba emelkedni készülő olvasót a rikolt hangsúlyos népi onomatopoetizmusával pillanat alatt visszarántja a földre, s mint a második sor halmozott-keresztezett szólásaiból kiderül, nem is az egyszerű földi valóság, hanem némi, később nyilvánvalóvá váló politikai iróniával a közélet sártengerébe: sokat tesz vmiért, nagy tetteket visz végbe, kártyára tesz(i a pénzét) keveregnek itt.

 Szóla; de a cica már halad és nem hallja beszédét,
Szép Ármída pedig (verspótlani tettem a szép szót)
Ott űl gondolatokban a padkán. Égi szerencse,
Hogy nem oly költő körmére került, ki veséket
Vizsgál, gondolatot felfűz csős paprika módra. 

körmére néz, lekapja a tíz körméről, kezébe kerül, veséjébe néz – négy szólás is kavaroghat bennünk, megfejelve, s huncut mód a gyanútlan olvasó elé löttyintve a hamisítatlan paprikafüzéres, parasztudvari életképpel, – gondolatot felfűz csős paprika módra – ismét csak egy lendületet venni készülő, mímelt klasszikus pátoszfolyam paraszti ellenpontjaként.

Toldi

 Előhang

Ez volt ám az ember, ha kellett a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon.

– ez ám a valami; legény a gáton, nincs párja vminek, kiegészülve a hetedhét országon népmesehősi távlatával, ismét csak ölelkező, egymásba szervesülő szólások, mesei képek. Dichtung ez a javából, a szó őseredeti ’sűrítés, tömörítés’ értelmében: ha a mai átlagvilág olcsó verbális megközelítései csak cseppet is vonzanának, szuperszóképeknek, szuperszólásoknak is nevezhetném őket. Ha költői nevet szeretnék e jelenségre, tán a szólásszinesztézia szó érzékeltetné legplasztikusabban a lényeget.

Első ének

De felűlt Lackó a béresek nyakára… – Különlegesség, egy szólás egészében, költői átlényegítés nélkül. Ilyenekre érthető módon főként a párbeszédes részekben, az idézett élő beszédben bukkanunk. Itt egy Aranytól ismert, ám nem közismert frazémát látunk, nem leljük Baranyai Decsi és O.Nagy között egyetlen gyűjteményünkben sem, az alkotó szükségét is érzi, hogy egészében adva magyarázza. Arany jegyzete: „így gúnyolja tréfásan a magyar paraszt azon mezei munkást, ki a nap és dolog hevétől bágyadtan a munkára ráunt”.

De ki vína bajt az égi háborúval,
Szélvészes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa;

– Bajt vív az ember vkivel, általában vitézzel, ellenséggel. Itt ellenben kozmikus erőkkel csatázhat a vakmerő, ki valójában persze mégiscsak vitézzel vívna, csakhogy e vitéz ereje földöntúli, sőt sérelme és indulata is kozmikussá dagad. Csak az kössön bele, ki megunta éltét – felező tizenkettesben elő lehetne adni ilyen népieschen is, de ez nem Arany lenne. Aranynál a folklórnyersanyag egészen más magasságokba kerül.

Negyedik ének

Bence párbeszédes részében látható egy eredeti, idézett teljes szólás – tűvé tesz vkiért vmit, – itt csak így autentikus a frazémahasználat:

 Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.

Rögtön alább már visszatérünk a „szólásszinesztetikus” költői ösvényre:

Mikor aztán Miklós az éhét elverte,
Bence a kulacsnak nyakát kitekerte;
A kulacs sikongott és kibuggyant vére
Az öreg szolgának a keze fejére.

– elveri az éhét, kitekeri vkinek a nyakát, kibuggyan a vére – na, itt aztán úgy kiisszák azt a kulacsot a szörnyű szomjúságra, hogy annak a vörösbornak menten vége lesz.

 

Miklós Bencét hazabocsátó beszédének záró sora ismét idézet a szereplő szájából, ismét teljes szólással, ahogy az adott helyzetben valósággal hangozhatott volna:

Akkor anyám lelke repes a beszéden,
Csak meg ne szakadjon szíve örömében

Hetedik ének

Özvegy beszéde a sírkertben, szóláshasonlat:

Puszta a szívem, mint kopár őszi tarló,
Amelyről leszedte a kalászt a sarló.

–Ebben szinte tapintjuk-látjuk a szinesztetikus-metaforikus-metonimikus költőikép-kavargást, mégha az özvegy mondja is gyermekei elvesztése feletti végtelen fájdalmában.

ms339lovagok
Lovagi torna. Magyar Nemzeti Levéltár

Nyolcadik ének

Fejér-rákvörös szólásokkal végletekig felfokozott látvány-ellentét: hamis a lelke, kimutatja a foga fehérjét, vörös lett, mint a rák épülnek egymásra:

 Így sopánkodott György, álnoksággal telve.
Hej pedig hamis volt néki teste-lelke,
A foga fejérit mindjárt kimutatta;

Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál,
Homályosan látott a szép napvilágnál;

Tizenkettedik ének

Toldi György pedig lesüté fejét mélyen,
csakhogy a föld alá nem bútt szégyenében

Lesüti a szemét, lehorgasztja a fejét, föld alá bújik szégyenében nyersanyagából lesüté fejét mélyen, ez már a föld alá szégyenmélységét is előkészíti micsoda intenzitás, micsoda szuggesztív, képi erő!

 

A nagyidai cigányok

Első ének

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán,
Egyszer a hős dádék romlása Nagy-idán.

–Remek bevezetés, kissé élesített közmondás, s mielőtt Mátyás reneszánsz udvarába tévedne a gondolat, jön a szokásos, ám mesteri visszarántás a földre, ezúttal a dádék világába.

Alább eposzi seregszemle töredékei, hasfalrengető hasonlatokkal, szólásokkal: Aranynál, utolérhetetlenül hiteles hangja miatt folklórnak érezzük azt is, ami nem (feltétlen) folklór, bár attól, hogy mi és közmondásirodalmunk nem ismeri, Arany ismerhetett olyat, hogy az anyja hasából kilopnák a csikót. Emlékezzünk Riedl Frigyes mondatára: „Arany többet tud minden szótárunknál”.

Csakhamar követte Vigyori és Kolop,
Ahol e kettő jár, jól megy ám a dolog!
Vasfűvel kinyitnak minden zárat, békót,-
Az anyja hasából kilopnák a csikót.

Ott van Csucsuj, akit egy időben Mokra
Téglavető szűrön hítt kemény birokra
De úgy vágta Mokrát Csucsuj a homokra,
Hogy azóta mindig arról kódul Mokra.

Mokra nemcsak a Csucsujjal történt csetepaté okán „kódult arról”, s nyekkent a homokon, hanem az átvitt és konkrét közötti lebegtetésben elénk úszik a földön kóduló Mokra képe is.

Végül lássuk a cigánysereg hamis tündöklése után bukását, a bukást festő szólások halmozását:

Csóri fővajdának leesett az álla,
Szíve összelottyant, és magába szálla,
„Ilyen a szerencse” gondolá foghegyen,
Ha ma égig emelt, holnap alád megyen.”

Imígyen ért véget, újabb szólásszinesztézia költői ölelésében Csóri vajda híres hadvezéri pályája. Jól látni, nemcsak Toldiban látunk zseniális frazéma-használatot, Arany feledettebb nagyepikai alkotásai ugyanúgy telve vannak folklór-áthallásokkal, a folklór költői átlényegítésével. Világviszonylatban, az összes művészi ágra vetítve Riedl talán túlzott kevéssé Arany piedesztáljának méretével, abban azonban bizonyos vagyok, hogy nem sokat. Arany János költői nyelvi világa mint művészi eszköztár, mint művészi szerszám legfeljebb csak Michelangelo azon vésőihez hasonlítható, melyekkel egy elrontott, félrelökött márványdarabból kifaragta Dávid halhatatlan alakját.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x