Arany János alkalmat kínál, ha nem egyenesen kötelez arra is, hogy elgondolkodjunk az anyanyelv, az irodalom, s általában véve a kultúra helyzetéről, szerepéről és jövőjéről.

Számos tanulmány állapítja meg, hogy a fiatalok tudáshoz való viszonyulása és így tudása is a korábbi nemzedékekéhez képest jelentősen megváltozott, mégpedig negatív irányban. Javaslatok, receptek születnek a helyzet megoldására.

Maradjunk csak a nyelvi kultúránál, hiszen az szoros kölcsönhatásban van az általános műveltséggel, mintegy tükrözi annak állapotát. Szubjektív, ám széleskörű – munkám révén elsősorban egyetemista fiatalokra kiterjedő – megfigyelésem alapján azt állapíthatom meg, hogy az anyanyelv használata elsilányosodik. Egyrészt egyetlen stílusba olvadnak össze a nyelvhasználat regiszterei, az egyetemi referátumokat gyakran ugyanolyan stílusban adják elő, mintha a haverokkal fecsegnének a kocsmában (legfeljebb a már-már kötőszavakként használatos trágár szavak hiányzanak), másrészt hihetetlen mértékben csökken az aktívan használt szavak száma. Ezek a hiányosságok a hallgatóknak fel sem tűnnek, s ha szóba kerülnek, értetlenül állnak a kifogások előtt, hiszen kommunikáció a lecsupaszított nyelven is lehetséges. Nem akarok éppen az Arany János-emlékévben arra javaslatot tenni, hogy állítsunk össze egy legfeljebb ezerszavas listát, amit mindenkinek el kell sajátítania, s annak alkalmazásával kell kommunikálnia. Valószínűleg elegendő volna, hiszen van egy-két olyan igénk, amelyik minden más igét is képes helyettesíteni, s nyilván találhatunk ugyanígy Jolly joker főnevet és melléknevet. És ezzel az ezer szóval állítsuk szembe Arany Jánosnak a verseiben használt több mint 24 ezer szót (a prózai műveiben is használt szavakkal együtt ez a mennyiség meghaladja a harmincezret is).

Így azután nem csoda, ha a magyar irodalom klasszikusainak nyelvét nem vagy csak nehezen értik. A megoldás kulcsát illetően két álláspont áll egymással szemben. Az egyik, a hagyományos minőségelvű, azt képviseli, hogy a diákoknak – még a közoktatás keretein belül – eredetiben kell megismerkedniük a szépirodalmi művekkel, s venniük kell a fáradságot, hogy a mára elavult(nak tartott) fogalmi és szókészleti elemeket is megtanulják. A másik álláspont – úgymond – alkalmazkodik a kialakult helyzethez, s a diákok alacsony igényszintjére süllyeszti átírásokkal a klasszikus irodalmi alkotásokat.  Ha ez a gondolkodásmód egyre nagyobb teret nyer, akkor előbb-utóbb nem csak az irodalom, hanem például a matematika, fizika terén is alkalmazkodni kell a gyenge minőséghez. Ez a folyamat végső soron azt eredményezi, hogy a társadalom – jó esetben – a tudás-nemtudás mentén végletesen kettészakad: egy nagyon szűk elitre és a műveletlen hatalmas tömegre. Azt írtam, jó esetben. Mert a rosszabbik forgatókönyv szerint a szűk minőségi elit sem alakul ki, vagy ha igen, elhagyja az országot.

Persze, a kérdést a mai technokrata (?) szellemű világban úgy is fel lehet tenni, kell-e egyáltalán az irodalom, szélesebben: szükség van-e művészetekre, humán tudományokra. Ismerek olyan felsőoktatási intézményt, amelynek vezetője kijelenti, könyvtárra nincs szükség, mert minden rajt van az interneten, ami meg nincs rajt, arra nincs is szükség. Nyilvánvaló, hogy ez egyrészt nem igaz, másrészt meg kellene nézni, hogy a fiatalok mire használják az internetet (szinte biztosan kijelenthető, hogy nem a szépirodalommal való ismerkedésre).

Hogy hova vezet a szűklátókörű, a pillanatnyi hasznot hajszoló szemlélet – hosszú távon biztosan a romlásba, amelynek virágait legfeljebb csak Baudelaire-nél lehetne élvezni; bár azt is aligha, mivel az is szépirodalom – hacsak össze nem foglalja valamely lánglelkű posztmodern egy-két tőmondatban.