Így kezdődött.
Aztán tizenévesen, ha beszélgetni akartam vele, csak úgy engedett be a lakásba, ha még az ajtóban elmondtam neki öt verset. Egyszer nem volt meg mind az öt új, s gondoltam, mondok egyet az azelőtti csokorból. Elkapott. Aznap nem is engedett be.
Első írásaimat neki mutattam meg: „A szikra megvan, de neked lángolni kell!” – mondta egyik alkalommal. Akkor nem nagyon értettem, mit is szeretne. Aztán évekig nem találkoztunk, s mikor 2005-ben visszatértem Temesvárra, minden rádiózás után felhívott, elmondta, mit csináltam jól, mit rosszul. Mindig arra intett, hogy ne felejtsem el: az, amit mondok, a legegyszerűbb ember számára is érthető kell legyen. Utolsó kötetét így dedikálta: „Örülök, hogy annyi emelkedő utad után ismét visszatértél hozzám”.
Kezdő magyartanárként elhívtam az iskolába, tartson ő egy órát. Örömmel jött: verset mondott, táncolt, énekelt a gyerekeknek, pedig már túl volt a 95. életévén. Szellemi frissessége, humora, nyugodtsága mindig elbűvölt, pedig megjárta a munkatáborokat is. Néhány évvel később, egy iskolai csetepaté után, a diákjaim békülőajándékot készítettek nekem.
Anavi Ádámról van szó, aki romániai magyar költő, dramaturg, publicista, filozófia- és magyartanár. 1909. február 26-án született Tordán. 1937-től Temesváron élt, alkotott, nevelt. A hetvenes években ő volt az egyik létrehozója a Franyó Zoltán Irodalmi Körnek, a temesvári magyar kulturális élet egyik meghatározó alakjaként tevékenykedett. 2009. február 23-án hunyt el, 100. születésnapján temettük. Néhány nappal halála előtt még felhívott: ne felejtsem el a születésnapját. A színházban lett volna az ünnepség. Azt szerette volna, ha én is ott vagyok.
Ott voltam, de nélküle. A temetése a temesvári multikulturalitás jegyében zajlott: magyarul, románul, németül, zsidó temetőben református lelkipásztorral. Gyakran hangoztatta: ő nem akar jó magyar lenni, sem jó zsidó, sem pedig jó román, hanem jó ember szeretne lenni.
Ilyenkor februárban gyakran Anavit olvasok: „Örömöm s gőgöm keveréke / ütött ki rajtam. – Bánt-e? Sért-e? / Öröm és gőg: az örök mérték. / Maradj! – Úgy tudom, visszatérsz még.” (Válogatott versek. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2004.)
Nemcsak ehhez az íráshoz, de a Szerző korábbi munkáihoz is szólok. Hallottam rövid előadását is: „A magyar nyelvközösség perspektívái”. (Előhozom, kapcsolódik.) Nagy, saját jogon megszerzett anyaggal dolgozik, a helyszínen meg- és átélt szakmai élettapasztalatokkal. Aztán olvastam a „takázás” – ’közöttiségek’ nevű sorozatát. Bőven kifejti, mit is takar ez a fogalom. „Mára sok mindent kapcsolok a takázáshoz: a kisebbségi létet, a másodlagosság érzetét, a szegénységet, de az egyszerűséget is. Néha a keresztrefeszítés hangjaként tételeződik, amelyben benne van a szenvedés, de a remény is, ugyanakkor számomra a feltámadás hangja is egyben.” Hitvallás is lehet. Mert, mint említett előadásában is, szomorú (inkább drámai) történéseket, állapotokat ír le, szenvedélyes, izzó-szép fogalmazásban.
És akkor most, itt: emelkedett alázatosság, alázatos emelkedettség. Szerető ragaszkodással emberekhez, értékekhez. A mindenkit érintő drámajátékhoz, az oktatáshoz megőrzőn-megújítón közelít, pontosabban vesz részt. Még pontosabban: főszereplője az életdarabnak. Nagy (szak)tárgyi tudással, művelődésszociológiai alapokon, kultúrfilozófiai háttérrel, szép/irodalmi írástudással bíró Tanító jelenik meg (remélem, nem bántódik meg a tanárnő). Amikor iskolát művel, teremt is.
Utánanéztem néhány más témájának: „Nyelv, gondolkodásmód és mentalitás kapcsolatának sajátosságai. A nyelvi világkép a magyarban és a románban, Az én–mi viszony elemzése publikus közéleti szövegek alapján.” Nehéz keresztet cipel.
Tehát: anyanyelv a többnyelvűségben – a kulturális (benne a lélektani, mentális, szociális) identitás, mely „mindennyelvűségnek” hasznára szolgál. Ezt kutatja és mutatja fel Magyari Sára. És tanítja: a pedagógiának emberőrző szerepe van. Ez üzenet is azoknak, akik a pedagógiát nem keresztként tételezik, s nem akarják hiteles alkotói élettel megszenvedni.
További szép munkákra bátorítja a Szerzőt,
Sz. Tóth Gyula