Murádin László munkásságának kiemelkedő alkotása A romániai magyar nyelvjárások atlasza (RMNyA. I-IX. Gyűjtötte: Murádin László, szerkesztette: Juhász Dezső, Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság. 1995–2004). Tudományos feladatai mellett Murádin László évtizedek óta lankadatlanul írja nyelvi ismeretterjesztő, nyelvművelő írásait, talán ő a legnagyobb teljesítményű erdélyi nyelvművelő. „A nyelvművelés itt már nem nyelvészeti, hanem társadalmi kérdés” írta 1971-ben a Korunkban, s ennek a programnak igyekszik megfelelni. Írásait többször is közreadta gyűjteményes kötetekben: pl. Anyanyelvünk művelése (Gálffy Mózessel, Kriterion, 1975), Szavak titka (Dacia, 1977), Szavak színeváltozása (Dacia, 1983), Anyanyelvünk ösvényein (Erdélyi Gondolat Kiadó, 1996), A hely, ahol élünk. Barangolások Erdély helynevei között (Erdélyi Gondolat Kiadó, 1998), Utak és nevek (Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, 2003), Ki volt az a bizonyos Deákné? (Europrint, Nagyvárad, 2003), Anyanyelvi mozaik (Erdélyi Gondolat Kiadó, 2004), Erdélyi magyar nyelvföldrajz (Europrint, 2010), Babér és borostyán. Válogatott nyelvművelő írások (Europrint, 2012), Hókuszpókusz. Nyelvművelő írások (Europrint, 2014).

Legutóbbi munkájában a hazai nyelvművelésben már ritkán emlegetett gondolatokat sorakoztat fel. De tudomásul kell venni, hogy kisebbségi nyelvi helyzetből nézve a nyelvművelésnek lehetnek más hangsúlyai. Kosztolányi Dezső gondolataira rímelve kezdi könyvét: „Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és a hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse. (…) A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti.”

Az általános gondolatok után a kisebbségi, nemzetiségi körülmények között használt magyar nyelvre tereli a szót: „nemzetiségi körülményeink között a magyar nyelvhasználat két szinten aktív: a legalsón, a családi nyelvhasználat szintjén, és a legfelsőn, az irodalom, a közírás, a rádió és a televízió szintjén. Ami közben van, az – több-kevesebb kivételt nem számítva – nem magyar nyelven folyik. Ezért a közélet, a foglalkozások, a szakma területein, kétnyelvű környezetben – mindenhol a világon – nyelvi kölcsönhatások lépnek fel, főleg mint más nyelvből átvett és használat szavak vagy mint tükörkifejezések. A nemzetiségi közösségek nyelvében ezek mint hibák, nyelvi vétségek jelentkeznek. Ezzel az alsóbb szintű nyelvállapottal szemben az irodalom és az irodalmi nyelv a nyelvi eszményt, az anyanyelvi normát jelenti és kell hogy jelentse.” Akadnak majd, akik azt mondják, ezek a kétnyelvűség-kutatások fényében korszerűtlen (sőt káros) gondolatok, ám aligha ítélkezhetünk kisebbségi létben szerzett tapasztalatok híján. „Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért… S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem 100 esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk.”

Murádin László határozottan elkülöníti egymástól a két- és kevertnyelvűséget: „Amilyen dicséretes dolog a kétnyelvűség, a többnyelvűség, épp annyira megrovandó az idegen nyelvű környezetben élők beszédében jelentkező kevertnyelvűség. Ha a kevertnyelvűség, a román nyelvi hatás felerősödésének okait vizsgáljuk, akkor elsősorban arra a történelmi, társadalmi állapotra kell utalnunk, melynek következtében mind a falusi szórványmagyarság, mind a városi magyar lakosság a románsággal keverten, a románsággal szemben ma már kisebbségben él. Az egyénnek egyre kevesebb alkalma nyílik, kilépve a családi körből, hogy anyanyelvén is megszólaljon. S aki egyre kevesebbet beszél magyarul, nincs hol anyanyelvét gyakorolnia, nemcsak kétnyelvű, hanem kevertnyelvű lesz, családi, baráti körben is egyre több román szót, kifejezést használ. Mondhatnók: ez a mai demográfiai helyzet következménye. Igen ám, csakhogy a hatalom az elmúlt 95 év folyamán a demográfiai helyzet megváltoztatása, a román anyanyelvű lakosság túlsúlya érdekében mindent megtett és megtesz…” A szerző személyes tapasztalata: „Kolozsvár Györgyfalvi lakótelepének 11 négy- és tízemeletes tömbházában a magyar családokat kerestem fel. Ezekben a tömbházakban nem volt olyan szint, olyan emelet, ahol a négy lakásban mind magyarok laktak volna. Az elosztás így történhetett: vagy négy román, vagy egy magyar és három román, két-két magyar és román család. Az elosztás nem volt véletlen, hanem tudatos telepítés következménye. Mindez azért, hogy kilépve a lakás ajtaján, a szomszédokkal is románul kelljen beszélni.” Ennek következménye a kevertnyelvűség, amelyre a következő példákat hozza: „senki sem beszéli szépen a nyelvet, ha egy másik nyelv szavait keveri mondataiba(…) Ha például nem tasakba, hanem pungába ömlesztjük a cukrot, ha autónkkal nem közvetlenül a szegélykő vagy a járdaszél, hanem a bordura mellett állunk meg, ha a beteg gyereket nem az orvosi rendelőbe, hanem a diszpenzárba visszük, ha nem a fecskendőt, hanem a sziringát főzik ki, ha nem bérletet veszünk az útvonalra, hanem abonamentet…” Majd így folytatja: „Tanárnők beszélgetéséből jegyeztem fel, hogy az egyikük ősztől krésába viszi a gyerekét, hogy ha sikerül neki a városban helyet, tanári állást találni, megszűnik végre a mindennapi navéta, mert eddig ugyanis a vidéki iskolában szuplinitorként tanított, most talán sikerül tituláris álláshoz jutnia. Sikerül talán esténként még olvasni is, hiszen már túl van a definitív vizsgán, de már a fizetés szempontjából is érdemes letenni a grádvizsgákat, ne csak másnak legyen meg a grádja. Holnap felmegy az ispektorátusra – mondja -, hogy kivegye a dovádát a régiségről…”

Murádin László kiterjesztett nyelvművelést, voltaképpen nyelvi tervezést lát jónak: „A nyelvművelés végső soron társadalmi kérdés. Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és a televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik.” Vagyis: a szerző által képviselt nyelvművelés jócskán túlmutat önmagán.

De miért Hókuszpókusz a gyűjtemény címe? Nyilván azért, mert megmagyarázza a hókuszpókusz eredetét: a pap latin hoc est corpus (ez az én testem) mondatát értelmezték az egyszeri hívők ekként. Murádin László könyve azonban nem „bűvészkedés” a szavakkal, hanem a nyelv érdekességein át a nyelvi tudat mélységeibe vezető út. A nyelvművelő-társ, Komoróczy György a Krónika online-on így zárja ismertetését: „A jeles tudományos kutató és nyelvművelő Murádin László céljának megfelelően a Hókuszpókusz című kötet egyaránt alkalmas magyarságtudatunk erősítésére és anyanyelvi ismereteink gyarapítására. Erős fegyverünk lehet a nyelvi harcban.”

(Hókuszpókusz. Nyelvművelő írások, Europrint, Nagyvárad, 2014. 452 oldal.)

(Kép: Europrint 2000)