Aurel Ghorghe Ardeleanu temesvári román szobrászművész alkotása a Nákó kastély előtt található. Amolyan interaktív szobor ez is. Néhány napja el is indultam megnézni, milyen az új mű.Messziről látni a kompozíciót: életszerű, megpihenésre ösztönöz és zenehallgatásra. De az ékezetek nélküli névtábla nagyon sértette a szememet, és kicsit sem vigasztalt, hogy a románok mostanság saját nyelvükön is egyre  kevésbé használják írásban a mellékjeleket.

A szobor előtt állva megérintett a hely szelleme. A Nákó-kastély ma múzeumként működik, benne egy kis szoba jelzi a nagy zeneszerző emlékét. Éppen felújítják az épületet, mely 1864-ben lett készen. Annak idején ritka kincsek őrzője volt: több mint 5000 kötetes könyvtárral, értékes levelek gyűjteményével (Jókaitól, Wagnertől, Liszt Ferenctől, Deák Ferenctől) büszkélkedhetett a gróf.

Érdekes kisváros ez a Románia legnyugatibb csücskében fekvő település. A magyarság soha nem volt számszerű többségben, de a román, német, szerb és bolgár közösségek mellett mégis szellemi többségre tett szert: itt született Révai Miklós (1750–1807), a szóelemző írásmódunk atyja, majd Heim Péter (1834–1904), a magyar posta- és telefonhálózat kiépítője és Heim Pál, a budapesti gyermekkorház névadójának édesapja, továbbá Makai Ödön (1889–1937), aki József Attila gyámja volt. És persze Bartók.

Ma már nincs magyar tannyelvű általános iskola a településen, az óvodában azért még 40 gyermek beszél magyarul, bár kisiskolába, a négy összevont osztályba csak nyolcan járnak és a tanítónő is képzetlen. Néhány éve a településre kihelyezett katolikus pap volt egyben a magyartanár is. Gyakran panaszkodott, hogy hiába járnak házról házra, már nincs magyar gyermek, nincs kit keresztelni, nincs kit tanítani.

A magyar határ felől közelítve meg a várost, a főút mentén még állnak a régi parasztházak az utcafrontra néző háromszög alakú faoromzaton található napsugaras díszítéssel, szív alakú padlásablakkal, a népi barokkot idéző mintákkal. Isten vigyázó szeme (talán a barokk Szentháromság szimbóluma) óvja a házbélieket. A mágikus funkció mára háttérbe szorult, de talán az esztétikai még nem.

Séta közben megkérdezem a járókelőket,tudják-e, ki volt Bartók, Révai. Többen is hallottak már róluk: az előbbiről mindenki tudta, hogy zeneszerző, az utóbbiról főleg azt, hogy magyar. Aztán kiderült, hogy mindkét személyiségről olvashatunk a város román nyelvű honlapján is.

Hallom innen-onnan, a település nevét ki lehetne írni több nyelven, köztük magyarul is. Valóban lehetne. Szép gesztus lenne a többségiek részéről (a 20%-os küszöb alatt van jócskán a helybéli magyarság), nemzeti identitásunknak hízelgő, de megmaradásunkhoz nagyon kevés.

És ez nemcsak rajtuk állt.

(A szerző képeivel.)