1971-ben mutatták be a huszonéves Lloyd Webber (zene) és Tim Rice (szöveg) rockoperáját, amely azóta színházban, filmben meghódította a világot. Kora kamaszkorunk tiltott gyümölcse, nagy élménye, a rockoperák őse, a Jézus Krisztus szupersztár (Jesus Christ Superstar). 1977-ben Széll Gyuri édesapja hozta be a lemezt külföldről, s mi le is játszottuk az iskolarádióban, iskolai szünetekben. Biztonságból kértük az igazgató, Farkas István hozzájárulását, aki kicsit tűnődött, s végül azt mondta, hogy ha nem mondjuk be, hogy milyen zene, akkor mehet. És ment. Születésekor a Vatikán is be akarta tiltani, majd rájöttek, hogy propagandának is jó. Nálunk, a szocialista kultúrpolitika vallásos tematikája miatt nem támogatta, de később enyhült a helyzet, ahogy a gimnáziumi bemutató ténye is mutatja.

Láttam filmen, láttam a nyolcvanas években a Rock Színházban, kétszeresen, hiszen rokonom, Sasvári Sándor volt a főszereplője, s most a 2014. december 20-ai bemutatót követően 2015. április 17-én a győri Kazinczy-verseny tiszteletére rendezett díszelőadáson a Győri Nemzeti Színházban.

A zene mindent visz. Ismerjük, dúdoljuk, valóban olyan, mint a kedves opera, amelynek már csak a zenéje miatt is akárhányszor elmegyünk a színházba. Az énekkel van egy kis gond, mert mint általában, itt sem érthető. Nem állítom, hogy a vezető musicalszínészek ne tudnának énekelni, tudnak, bár nekem nem tűnik sem tisztának, sem akadálymentesnek; valaki azt mondja, erőből énekelnek. Ám érthetetlen. A szöveg magyar, Miklós Tiboré, ő a szakma legjobbja, nyilván jó fordítás. De gyakorlatilag egy szót sem érteni. Javasolnám, hogy feliratozzák, ahogyan az operában szokás. Nézőtársaim hozzáteszik, akkor inkább énekeljék angolul, és úgy feliratozzák.

Mert a szöveg itt lényeges. Mert az ismert bibliai történetet sajátos nézőpontból, Júdás oldaláról ábrázolja: vívódását, hogy elárulja-e Jézust. Ám ha nem értjük a szöveget, akkor csak azt látjuk, hogy valamiféle Jézus–Júdás-párbaj folyik; vajon elárulják-e Jézust, s vajon Jézus áldozat akar-e lenni?

Miklós Tibor szövege nyilván jó, de a kórust például ő sem fordítja. Egyébként ameddig nem ismertük az angol szöveget, magyarnak is gondoltuk, s a „hosanna” úgy hangzott: „ó zene”:

Hosanna Hey Sanna Sanna Sanna Ho
Sanna Hey Sanna Ho Sanna
Hey JC, JC won’t you smile at me?
Sanna Ho Sanna Hey Superstar

A színház dugig, a nézők dúdolnak, néha megmozdulnak az ütemre, a számok közt tapsolnak. A színpadkép remek, a koreográfia – ugye a győri balettről van szó? – csúcs. Csak néha érezzük, hogy Jézus és Júdás (Szomor György és Sándor Péter) céltalanul rohangál az állványzaton, úgy látszik, nem tudnak velük mit kezdeni a színpadon. A rendező (Forgács Péter) állítólag van, hogy egyszerre száz embert mozgat (Heródes szerepben énekel is), ez talán igaz is lehet, ha a zenekart beleszámítjuk. Júdás szerepébe Sándor Péter annyira beleélte magát, hogy az egyik előadáson állítólag túl jól sikerült az önakasztás, a játékot félbe kellett szakítani. Most is mindent bedob, óriási erővel játszik, és – ahogy már írtam – túlerővel énekel. Persze hatásos, hát még ha értenénk…

A fiataloknak tetszik, vastaps, visszatapsolják a szereplőket. De hát ott van az a bizonyos szövegértés. Ha a szöveg érthető lenne, egészen biztosan dupla élmény lenne, s összetettebb módon esztétikai, vagyis nemcsak színpadi-zenei, hanem gondolati is. Ennyi a kritika, egyébként jó darab, remek élmény, csak így tovább!