Skip to main content

A szomszéd rétje mindig zöldebb?

- 2015. 05. 15.

Igaz, Marika néni nyugdíjasként hajnalhasadtától napnyugtáig vigyázza-szeretgeti növénykéit, én meg jó, ha hétvégén hozzájutok, hogy kikapkodjam a gizgazt. A parasztember régi mondása is úgy tartja, a szomszéd rétje mindig zöldebb, vagy, hogy földműves-barát változatát idézzem, mindig gazdagabb a szomszéd vetése. De vajon tényleg mindig zöldebb-e, szebb-e a szomszédé?

Kortalan érzés, hogy másnak biztos könnyebb nálam, másnak szebb a lova, marhája, vetése, egyáltalán, valószínűleg minden szebb és jobb, ami a kerítésen túl van. Nagyravágyás, sőt, akár valamicske irigység is lapul ezen szólásainkban. A szomszéd rétje zöldebb-érzésnek jótékony cselekvésre sarkalló voltától az emberi majomhiúság kifejezéséig ezer köznapi árnyalata van. Az abszolút negatív pólust az egymással rivalizáló újgazdag szomszédok jelentik, környékünk távolabbi, Duna-parti villáiban is bőven akadnak ilyenek. Racionalitásnak, szolidaritásnak és önfegyelemnek fittyet hányva licitálnak egymásra. Már régen nincs náluk borsó vagy hagyma, a leánderekhez és citrusfákhoz külön kertészük van, arról viszont maguk tesznek, hogy a szomszédot új sportkocsival, vagy még hússzal több fúvókás jacuzzi-medencével pukkasszák: a szomszéd rétje nem lehet zöldebb, mint a miénk! A kiskerti versengéstől idáig hosszú az út, mégis minden lépésnél ott van a másikhoz, a szomszédhoz való viszonyítás momentuma. De csakugyan zöldebb-e az a másik rét, tényleg mindig szebb-e, ami a szomszédban van?

Minél mélyebbre ásunk térben és időben szólásaink között, annál inkább látjuk, hogy nem így van. Ami a kis közösségen, néhány családon vagy falun belül igaznak tűnt, a közösségen kívül, a távolabbi szomszédokat tekintve már korántsem. A közösségünk határain kívül esőnek nem zöldebb a rétje, hogy is lenne zöldebb, ha mindent fordítva csinál, mert kétbalkezes, féleszű. Ráadásul szerencsétlenséget hozhat ránk! E felismerésért nem is kell a nyelvhatárig menni, alkalmasint a nyelvjáráshatár is elég. Gyakran különböző tájszólások beszélői, eltérő néprajzi csoportok emberei is ugrasztották egymást, s egy néprajzi és/vagy nyelvjárási szomszéd neve is sötét színezetet kapott. Nem véletlen, hogy egy márkházai parasztember így hárította el Malonyay palóc eredetet firtató kérdését: „Már hogy volnék az (ti. palóc), mikor jóravaló keresztény katolikus vagyok”. A nyelvszomszédok a leggyanúsabb alakok: ezt már a népnevek is tükrözik. Ezen sokszáz, gyakran többezer éves szavak szerint a legtöbb nép magát beszélőnek, a szomszédot vartyogónak, némának tartotta. Erre számtalan példát lehet hozni Eurázsiából, a Csendes-óceántól az atlanti partokig. Közismert pl., hogy a német név külső elnevezés, a szlávok szerint ezek a germán csoportok nem beszélők, nyemecek, azaz némák voltak. Saját etnonimánk a magyar, törzsnéven túli, végső etimológiai jelentése az egyik markáns kutatói vélemény szerint ’beszélő ember’.

Az igazi, kacagtató szomszédábrázolás azonban az örökzöld anekdoták mellett éppen az etnospecifikus frazémákban van. A feudális viszonyok megszilárdulásával viszonylag állandó külső szomszédokra tettek szert az európai népek. Míg az anekdota keretei a szomszéd fricskázása mellett az egészséges öniróniát is megengedik, addig az etnospecifikus szólások és közmondások éppen arra fókuszálnak, hogy a szomszéd rétje sosem zöldebb, és ne is várj túl sok jót tőlük! Elég csak tótágast áll; csehül állunk; adj szállást a tótnak, kiver a házadból; sohasem láttam rongyos tótnak jó nadrágját; tüsszög, mint a tót bocskora (azaz lyukas az orra – P.P.) frazémáinkra gondolni.

Visszatérve a valóságos zöld rétekre: az állattartó gazda szénakaszálás idején folyvást az eget kémleli, napfényes időt ad-e a Jóisten, hiszen ha elrothad a széna, nem telel át az állomány. Minél esősebb, zordabb klímán vagyunk, annál nagyobb a jelentősége ennek, hiszen északon sokfelé csak egyszer lehet kaszálni a Kárpát-medencei kettő-három helyett. Hogyan is szitkozódott volna másként egy kora nyári zuhogó eső miatt a délészt parasztgazda, minthogy a Jóistent is a szomszédos lettek balgaságával ruházta fel: No, a Jóistennek már megint lett kedve van!  Ha valami erőst tönkrement az udvarában, akkor meg így zsémbelt: na ennek is annyi, mint a lett pénznek.

pomozi_abra

„A Jóistennek már megint lett kedve van”. Karácsony Fanni montázsa egy 1951-es, Szénakaszálás c. műkedvelő grafika felhasználásával

Bármerre is nézünk körül, a szomszéd mindig gyanús: finnek a svéd, svédnek a finn, angolnak a skót, s végtelenül folytathatnánk a sort. Még az olyan, Európa-szerte elterjedt szólásoknak, mint az angolosan távozik is megvannak a maga helyi etnospecifikus változatai, mert azt ugye Önök sem gondolják, hogy egy angol úriember angolosan távozhat, az bizony Irish goodbye-t mond, vagy éppen franciásan távozik. A francia pedig természetesen angolosan. A német ismét csak franciásan, eltekintve attól, hogy a keletebbi tartományokban hajdanán a lengyeles lelépés is divatozott. Dél-Európában (portugálok, spanyolok, görögök, olaszok) is franciásan távoztak, az olaszok helyenként angolosan is. Közép- és Kelet-Európában azonban kivétel nélkül az angolosan távozik/megy el/megy ki formákat használták, ami arra mutat, hogy ez a kifejezés környékünkön a franciás művelődési központok közvetítésével eresztett gyökeret.

A szomszéd rétje tehát csak akkor zöldebb, ha az én földem mellett van. A távolabbi szomszédok, a nyelvszomszédok mind gyanúsak voltak, egész Európa-szerte, s vélhetően ez nemcsak a mi jó öreg kontinensünkön lehet(ett) így.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x