Skip to main content

Hotel PM: Te tudni, mit csinálni kell

Magyari Sára - 2015. 03. 25.

Hallottam már netnyelvről, netikettről, netszerelemről, de most láttam először olyan előadást, amely mindhármat ötvözi. A temesvári Állami Német Színház Hotel PM című előadásának prömiere március 7-én volt. A fiatal szerző, Andrea Gavriliu (1985, Kolozsváron végzett színésznő) egy szállodaszobába álmodja figuráit, akik napjaink társadalmi jelenségeit igen ironikusan mutatják be. Három pár és egy takarítónő életébe pillanthatunk be a kicsit sem szokványos játéktérben: egy dobozszerű szoba, lenyitható franciaággyal a közepén, égő piros fotellel, képernyőként működő ablakkal, ahol minden bútor kényesen fehér, túlságosan is trendi – csak éppen az otthonosság hangulatát nem keltik a nézőben.

Az első jelenetben egy fiatal nő álmodozik az elképzelt igaziról, míg végül az Supermanként meg is jelenik a szoba ablakában: aztán a képernyőn szívecskék, egy kis szex, majd sör és sörhas, a nő részéről pedig uborka, hányinger és gólya. Pillanatok alatt megjelenik az üvöltő, bőgő baba is. Végül a nő lelép, a szuperpasinak képzelt férfi könyörög.

A második jelenetben két férfi erotikus együttlétének vagyunk tanúi. Kettejük közös tulajdona egy fémbőrönd, amit folyamatosan dugdosni kell. Érezzük, valami elől menekülnek, félnek. Végül egyikőjük öngyilkos lesz.

A harmadik képben egy luxusprosti riszálja magát, és mikor megjelenik a hím, kiderül, nem is a testét árulja, csak azt, hogy beszélget a klienssel.

A jelenetek mindegyikében bejön, zavar, porszívózik, törölget, rámol a takarítónő, aki látszólag mindent és mindenkit megzavar, de őt semmi sem zavarja meg.

Az alig egyórás előadásban nagyon kevés a szöveg, a koreográfia viszi előre a cselekményt. A nagyon erős színek, a folyamatos vetítés és a gépzene együtteséből jön létre a jelentés.

Az első jelenetben csak az álompasi beszél, bár ő is csak telefonon, és csak annyit, hogy: Hallo. Ja. Nein. A második képben nincs emberi beszéd, csak rengeteg mozgás, félelmetes hangok (felvételről), kivetítve elképesztő animációk, valamint nagyon erős színek (piros, rózsaszín, narancssárga). Aki a jelenetek között néha megszólal, az a takarítónő. Beszéde a Google-fordító stílusát idézi (Te tudni, mit csinálni kell. Gyorsan én innen menni ki), s mivel ez németül is érthetetlen, folyamatosan kivetítik különböző emotikonok szájába adva a szöveget.

A dominát idéző prosti először telefonon keresztül szólal meg: Wer? Wann? Wo? Wiefiel? Was? Warum? Woher? Majd megjelenik egy lófarkas kliens, akivel képregényeket idéző stílusban, német szlengben beszélnek – el egymás mellett.

Különös hangulatot áraszt a gépzene, amelynek nincs szövege, s ha emberi hangot hallunk, az csak nyögés, sóhajtozás, hörgés. A színészek mozgása szögletes, a kortárs balettet keverik a rappeléssel, helyenként csak a természetes helyváltoztatás analógiáját idézik, vagy szélesebb mozdulatokkal teremtődik meg a jelentés.

Sok a géphasználat az előadásban: hol a hajszárító zaja bánt, hol a botturmix kerreg, gyakran a porszívó zúg, csörög a telefon, berreg a vibrátor. Ezek használatához technikai kifejezéseket vetítenek ki: Press start – ha takarítani akarnak. Do not disturb – a szexjelenetek közben és Game over – a végén.

A nyelvi regiszterek és nyelvek folyamatos keverése ironikusan hat, mint ahogyan a fehér hotelszoba hidegségébe beemelt képregényekbe illő figurák, buborékos szövegkivetítések is.

Nagyon gyors az előadás, videoklipet idéző pergés jellemzi, az egymásba csúszó képek zavarba ejtenek, de a játék megteremt egy olyanfajta feszültséget, amely kilendít egyrészt a mindennapiságból, másrészt rávezet világunk fonákságaira.

Számomra döbbenetes a kérdő névmásokra és egy szótagos szavakra leegyszerűsített telefonbeszélgetés-sorozat. Humorosan megjelenített figyelmeztetésnek érzem a grammatikailag helytelen mondatalkotást, és félelmetesnek azt a látszólagos párbeszédet, ahol párhuzamosan beszélnek el egymás mellett a párok. A már szinte nyelv nélküli világ az érzelmek sekélyességét is felveti, az emberi kapcsolatok kiüresedését és elsivárosodását jelzi, mint ahogyan a játéktérnek használt szállodai szoba is számomra az otthontalanságot sugallja.

Az előadás zárlatában a takarítónő megtalálja a második jelenetben elrejtett fémbőröndöt. Kinyitja és sírva fakad. Egyenként térnek vissza a színre a figurák, s mindegyikőjük csatlakozik a síró nőhöz. Közben a hotelszoba falai átalakulnak rácsokká: minden fehér-fekete lesz, már nincs gépzene sem, a kivetítő vakablakká minősül, a szereplők ülnek a franciaágyon, és zokognak: lassan felénk fordítják a bőröndöt, amely egy beépített számítógép képernyőjén fényreklámot idéző módon írja ki: Ende.

A groteszk jelenet elnémítja a közönséget is, nekem összeszorul a torkom. Olyan szavak jutnak eszembe, mint szabadság, álom, vágyakozás… Felrémlik, mikor a saját világunk mulandóságával szembesülünk, akkor tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.

Hazafelé azon gondolkodtam, mennyi mindennek a rövidítése a címbeli PM. A latinban a post meridiem és post mortem, az angol tudományos nyelvváltozatban a particulate matter, permanent magnet stb., a német nyelvben gyakran a Pacemaker vagy a Personenmonat rövidítéseként elfogadott. A román nyelvben a latin jelentések mellett gyakran használják az angolból átvett mesaj personal (personal message) jelölésére. Nem akarok választani egyet sem ezek közül, inkább hozzárendelem a sajátomat: (valódi) párbeszédet mégis!

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x