Skip to main content

„Itthon vagyok.”

Terdikné Takács Szilvia - 2021. 03. 26.

A Magyar táj, magyar ecsettel antológia a magyar tájakat bemutató művészi szövegek különleges gyűjteménye. A Balázs Géza, Blankó Miklós és Cservenka Judit szerkesztette kötet a Rákóczi Szövetség és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága által szervezett Lingua Materna anyanyelvi vetélkedőre készült.

A válogatás a reneszánsztól a XX. századig vonultat fel magyar szerzőket. Tájakat villant fel a Kis-Balatontól a Kalota partjáig, a Nyírségtől Selmecbányáig, a horgosi csárdától az Üllői úti fákig. Valamennyien megtanultuk diákkorunkban, hogy a táj sohase „csak táj”, nem csupán kulissza, hanem az aktuális lélekállapot tükre, hangulatfestés, lélegzetelállító gondolati építmény képi kiindulópontja, a lokális és nemzeti önazonosság kifejezője vagy éppen nemzeti karakter-szimbólum: s a kötet ily módon reprezentatív metszete a tájstilisztikának is. A kisiskolás korunkban belénk égett memoriterekkel ugyanúgy találkozunk, mint ritkaságokkal.  Lírai-prózai attitűd szempontjából csakúgy színes a paletta: a művek ihletforrása lehet a búcsúzás, a honvágy, az „itthon vagyok”-élmény, a menedékre találás, a menekülés (haza – vagy éppen el innen).

A kötet három részre tagolódik és összesen száz tételt tartalmaz, mint ahogy a magyar tájköltészet kezdőpontját jelentő Balassi „a maga kezével írott könyvét” valaha megtervezte. A százas szám a közelmúltbeli trianoni évforduló gondolatát is felvetheti az olvasóban, hiszen az alkotások a történelmi Magyarország tájait jelenítik meg, kiváltképp hangsúlyosan az elszakított területekét.  A százas szám így duplán is jelentőségteljessé válik. S ha a rejtett Balassi- és a Trianon-utalás nem is állt a szerkesztők szándékában, az ember mégis szeretné azt hinni, hogy nincsenek ilyen véletlenek: a művek valami titokzatos belső törvénynek is engedelmeskedve álltak össze éppen százzá.

Az ötven vers, a huszonöt prózai alkotás (vagy részlete) és a huszonöt népdal (vagy népdal-ihlette alkotás) élményszerű rövid ajánlások kíséretében jelenik meg, amelyekben a művek örökbefogadói vallanak az alkotóval vagy az alkotással való személyes kapcsolatukról, így az alcím: „Vallomások a nemzeti tájról” szintén kétszereződik.

A táj az irodalomban – erős leegyszerűsítéssel – kétféle képalkotási folyamat eredményeképpen jelenik meg. Az elsődleges megjelenési forma metaforikus vagy szimbolikus: az ember a nehezen körülírható lelki-szellemi folyamatok ábrázolására könnyen tapasztalható párhuzamot keres. Így az eső kézenfekvő képe a szomorúságnak (esőcsepp-könnycsepp), az évszakok az emberi élet szakaszainak, a lankás dombok és a tápláló föld pedig az asszonynak, anyának.

Ebben az antológiában azonban a szülőföldhöz való kötődés főként metonimikus alapról indul, és ezen keresztül jut el a felismerésig (azaz a metaforikus-szimbolikus azonosulásig): a táj, ahol születtem, én vagyok, vagy a tájnak, földnek a gyermeke vagyok.  Az már szintén a szavakon túli titok, ahogy magyar nyelv ezt az archetipikus élményt az anya-haza (sőt: édesanya – édes haza) hangzásbeli összecsengésével és azonos szótagszámával húzza alá.

Tájlíránk még akkor is himnikussá tud emelkedni, amikor tájesztétikai szempontból kevéssé vonzó látványt választ tárgyául: „Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged, és miféle gazdag szenvedés taszít ide?” A szülőföld amellett, hogy tájaival körülölel – tehát horizontálisan érzékeljük – egyben „haza a magasban”: az elsődleges (földrajzi-fizikai) térpercepció lírává nemesül még a prózai alkotásokban is. Nem különös-e, hogy a szülőföld-táj-haza versek milyen gyakran kezdődnek a felemelkedés képével? „Felrepülök ekkor gondolatban” –írja Petőfi. „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! – folytatja Babits. „Úgy leng a lelkem, alacsonyan. Leng, nem suhan.” – feleli József Attila.

A táj szelíd, türelmes, befogadó. Sose hűtlen, ott marad a helyén (már csak ezért is inkább női princípium). Vár rendületlenül, mint Penelopé, ha hajósa tévutakra téved is. A Magyar táj, magyar ecsettel kötet mindannyiunk számára egyfajta hazatérés: legyünk bár fizikailag otthon, legyünk bár a magyar föld szerelmesei, az anyanyelvünkön megszólaló szövegek mintha szebb fénybe, színesebb árnyalatokba vonnák az ismert tájakat. Tömörebben nem is lehetne kifejezni a kötet lényegét, mint Radnóti keresetlen tőmondatával: „Itthon vagyok.” Ha a műveket végigolvassuk, ezt a mondatot mélyen és igazán magunkénak érezhetjük.

(Magyar táj, magyar ecsettel. Vallomások a nemzeti tájról. Lingua Materna 1. Szerk. Balázs Géza – Blankó Miklós – Cservenka Judit. Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Rákóczi Szövetség, Budapest, 2021.)

A kötet itt rendelhető meg.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x