Valószínűleg ritkaság vagy egyedülálló színházi életben, hogy egy műnek három adaptációja egyetlen rendező munkájaként egy időben fut.
A Bánk bán mint szöveg nem adja meg könnyen magát. Bizonyára nehéz olvasmány tizenhat éveseknek, s valószínűleg sok magyartanárnak is gondot jelent. Éppen ezért a Nemzeti Színházban ráhangoló beszélgetésekkel és közönségtalálkozókkal igyekeztek közelebb hozni a remekművet. A remekművek ugyanis ritkán adják meg könnyen magukat. Sokaknak talán az opera segít. Másoknak a drámajáték. Esetleg a történelmi és földrajzi háttér. Persze feladat lenne az iskolában megtanítani „drámát olvasni”. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire furcsa egy középiskolásnak, hogy a megszokott prózaszöveg után drámaszöveget lát nagybetűvel szedett szereplőkkel és dőltbetűs utasításokkal. A Bánk bán esetében szerencsés lenne már az elején elmagyarázni, hogy mit jelent a bán (közigazgatási hivatalnok a feudalizmusban, esetünkben a király távollétében annak helyettesítője, Katona szerint: annyi, mint „ma” egy gróf, báró).
Az opera és a színpad mindenképpen hozzátesz a műhöz. Az opera szövegét alig érteni (jó lenne a magyar szöveg feliratozása), de a rendezés mégis egyértelművé teszi a helyzeteket, konfliktusokat. A színpadra vitt dráma furcsa kavalkáddal indul: hangos zenével, tánccal, s csak jó negyedóra múlva hangolódik rá Katona szövegére. Az előadás előrehaladtával persze egyre hangsúlyosabb lesz a szöveg, és visszaszorul a performansz, meg a kiszólás – de azért marad éppen elég: „elidegenítő” effektusnak, vagy éppen a mához fűződő kapocsnak. Kedvencem ebből Tiborc tragikus panaszában a gólyahasonlatnál: „Ez mondjuk hülyeség”. Egy másik írásban azért majd el fogom magyarázni, hogy természettudományosan lehet badarság, de van ennek mélyebb művészi olvasata is. Mindenesetre nevetésre ingerel, ha a színész azt mondja: „Ez hülyeség”.

A Bánk bán 60 perces osztálytermi változata a középiskolásokat célozza meg: zenével, a cselekmény, tér-idő egyetlen színbe tömörítésével.
A három változat más és más motívumokat emel ki, de talán közös bennük, hogy Gertrudis szerepét jóval árnyaltabban látja, mint a korábbi rendezések. A rendező felfogásában Gertrudis kevésbé álnok; ne feledjük, mégiscsak az ő gyermeke IV. Béla és (Szent) Erzsébet. Az opera végén meg is jelenik a gyermek Erzsébet.
Bár többször olvastam, tanítottam, sőt a Bánk bán szótár szerkesztője is voltam, de most nagyra nyílt előttem a dráma. Persze szól ez a mű az ellentétekről: az idegenek–magyarok viszonyáról, még jobban közélet és magánélet összeütközéséről, valamint, ahogy most hangsúlyozódik: a kegyelemről. De számomra leginkább arról, hogy egy sínen lévő életet mennyire tönkre tud tenni egyetlen, tőle független rossz lépés, hogy mennyire kiszolgáltatottjai vagyunk a sorsnak. Ha nincs Ottó (és persze segítői), akkor nincs dráma. De van Ottó és vannak segítői, s minden dől, mint a kártyavár. Erkel Katonánál is tovább lép: nála jóval több a halott. S az is megfogalmazódott bennem, hogy az igazi tragédia az, amikor nincs jó megoldás. Csak rossz. És még rosszabb. A Bánk bán történetében mindenki csak veszít.

Engem persze a dráma nyelvezete kapcsán hívtak, el is mondtam véleményemet, meg is írtam a Nemzeti Magazinban. A lényege: a klasszikus szövegekre edződni kell, meg kell tanulni a lassú-töprengő olvasást, de a szöveg megközelítéséhez jó segítség a színház. Erről győztek meg a közönségtalálkozó középiskolás résztvevői is, akik el voltak ragadtatva a hatástól.
A Bánk bán-maraton valószínűleg sokakat meggyőz arról, hogy Katona József Bánk bánja shakespeare-i nagyságú mű, Erkel Bánk bánja pedig a legnagyobb operák közé sorolható – persze ezt rajtunk kívül aligha tudja bárki is. Éppen ezért kell beszélni róla.

(Képek: BM)